A tegnapi napon Cadenzával lenyomtuk az első három filmet. Bár mindketten gyökeresen eltérő véleményre készültünk, ez most (még) nem igazán jött össze. Az viszont mindkettőnket meglepett, hogy a filmeket eredeti nyelven sugározták. Igen, még a svédet is. Bár ahhoz könnyítésül kaptunk angol  (amolyan "lebutított") feliratot. Akinek azonban ez nem volt elég, élhetett a szinkrontolmács eszközével is. Persze ez az aprócska tény egyikünknél sem okozott különösebb fennakadást, de Cadenza azért bevállalt egy (az ő szavaival élve) "audiotolmácsos" élményt. (Pedig papírom van róla, hogy tudok angolul... - Cadenza)

Mindeközben a helyet is jobban szemügyre vehettük (most már le is tudtunk ülni!), mi több, volt szerencsénk megtapasztalni, hogy az itt kapható popcorn köröket ver "plázás" társaira. Értsd: enyhén sózott, szép nagy szemű, rendesen kipattogott, egyszóval tökéletes. Mindazonáltal az italozás kissé nehézkes, ugyanis mindent üvegben vagy korsóban kapsz, továbbá az ülések karfájában nincs pohártartó. (Igen, tudjuk: ez egy művészmoziban nem szokás.) Külön érdem (purga szerint), hogy a férfi mosdó kellemes gyümölcsillatú. (Bezzeg a női nem... - Cadenza)

Egyébként olyan este 10-fél 11 magasságában egy dj nyomatta az előtérben az aláfestő elektronikus zenéjét (meg nem mondjuk a pontos műfaját).

Ezt a posztot már vagy két éve meg akarom írni. Tavaly sajnos kifutottam az időből, ám most!

Démonok éjszakája - Night of the Demons (1988 Kevin Tenney -  2009 Adam Gierash)

Szokás szerint kezdjük az előddel, a történet jelentős része természetesen mindkét esetben megegyezik.

Szóval van nekünk egy csapat középiskolásunk, akik amolyan " halloween-i illegal party"-t szerveznek egy elhagyatott házba, ami egykoron temetkezési vállalkozás volt. Természetesen elátkozott, hiszen a legutolsó lakó itt végzett a családjával. Igaz, már előtte az alapító atyáknak is meggyűlt a baja vele. A lényeg, hogy ezekre a mendemondákra hőseink nagy ívben szarnak. Ehhez a tiltott hangulathoz remekül illik az a rendezői húzás, hogy mindössze csak tízen vannak a bulizók. Arról meg már ne is beszéljük, hogy az étel-ital jelentős része is lopott.

Bömböl a muzsika a magnóból (ami ekkor még régi vágású punk rockot jelentett és nem Skrillexet), megy rá a jelmezes tánc, míg egyszer csak úgy nem döntenek, hogy tartanak egy szeánszot. Mert mi sem természetesebb annál, hogy azon az estén, amikor a babona szerint a szellemek szabadon garázdálkodhatnak, megidézzék őket. Pontosabban nem is ezt akarják, csak egy tükörrel akarnak múltidézést végrehajtani. De a szeánsz az szeánsz és az egyiküket megszállja egy démon. Ami egy vírushoz hasonló módon el is terjed. Élőbe és holtba egyaránt.

Anno megfogadtam, hogy közismert klasszikusokról nem fogok írni, mert abban a hitben éltem, hogy ezeket már úgyis látta mindenki. Azonban rá kellett eszmélnem, hogy a mai horror-kedvelő generációnak bizony nem kevés "fehér foltja" van. Ezt igyekszem most egy kicsit orvosolni. Előre szólok, hogy mivel a történetek egybe függőek, így óhatatlanul is muszáj lesz spoilereznem. Azért próbálok nem túlzásokba esni, de ugye már maguk a filmcímek is árulkodóak...

1. Ómen - The Omen (1976)

Rendezte: Richard Donner

Maga az ötlet, hogy az eljövendő Antikrisztusról forgassanak horrort, már ekkor sem számított újszerűnek, hiszen ezt már 1968-ban vászonra vitte Polanski a Rosemary gyermekében. Azonban, míg ott a hangsúly a terhességen van, addig itt már a kezdéskor megkapjuk a Sátán gyermekét.

A történetet nem is kellett túlbonyolítani, hiszen a kor emberének (főleg az igen vallásos amerikaiaknak) bőven elég volt annyi, hogy az Antikrisztus köztünk van. Él. Létezik. Aki mellesleg az Angliában lévő amerikai nagykövet fia, Damien. Ez a motívum igen fontos, mivel a jövendölések szerint a Gonosz a politikában fog tevékenykedni, majd ezzel a hatalommal elhozza a Földre az Apokalipszist.

A kisbaba korról jóformán lemaradunk, és rögtön öt évesként láthatjuk viszont. Aki körül természetesen furcsa események zajlanak. Például a babysitter mindenki szeme láttára felköti magát. Ezzel helyet adva egy új, Sátánt-követő dadusnak. Kiről nem csak hogy kilométerekről szaglik a kénköves ménkű, de még egy rottweilert is beszerez háziállatnak.

Következzen két olyan film, melynek központi témája, hogy egy csapat fegyveres rabló nem tudja sokáig élvezni a zsákmányát, mert valami közbe jön...

Skeleton Lake / Battleground (2012)

Rendezte: Neil Mackay

Sokat elmond egy filmről az, ha az eredeti kanadai címnek sokkal kevesebb köze van a valósághoz, mint az alternatívnak / nemzetközinek. Ugyanis itt egy deka tavat nem látni a teljes játékidő alatt, ellenben "csatateret" már annál inkább. (Persze, ha ez egy spéci kanadai kifejezés, vagy ilyesmi, akkor szóljatok.)

A történet abszolút nincs túlbonyolítva: egy hat fős banda 3,2 millió dollárral tiplizik a helyszínről, hogy minél hamarabb biztonságban legyenek. Azonban akad bőven kaki a palacsintájukban, mivel nem elég, hogy sikerült rendőrt ölniük -aminek köszönhetően az üldözőik vérszemet kaptak-, de még az összekötőjük is haladékot és több pénzt kér. A haladék egy nap, azt meg egy erdő közepén fekvő elhagyott házikóban töltik.

Másnap azonban elég hamar szembesülnek vele, hogy egy zárlatos agyú vietnami veterán vadászik rájuk, mivel ez az ő "vadászterülete". Igazi gerilla akciókkal és változatos fegyverekkel folyik az ő kis háborúja.

Azt hiszem már nem kell nagyon felvezetnem az ilyen típusú posztokat. Csak annyit tennék hozzá, hogy mindegyik próbálja többnek mutatnia magát annál, ami.

And now ladies and gentlemen, enjoy the shit!

1. Lidércnyomás - Besökarna / The Visitors (1988)

Rendezte: Jack Ersgard

Kezdjük rögtön a legborzasztóbbal. Ha valaki az Engedj be! és a Babycall láttán abban a tévhitben élne, hogy Svédország ugyan ritkán termel horrort, de akkor üt, akkor annak ajánlom figyelmébe az alábbi darabot. Vagyis pont hogy nem. Ugyanis ebben a filmben semmi értékelhető nincsen.

A történet már akkoriban is baromi sablonos volt: egy család egy új házba költözik, amiről kiderül, hogy kísértetjárta. Először a tapéta nem akar ragadni, majd apuka furcsa jelenéseknek lesz tanúi. Mert ilyenkor természetszerűen csak az egyik családtag látja az eseményeket, amelyek hamar a rögeszméjévé válnak. Míg a másik rendszerint ezen kiakad. Aztán megjelenik egy hóbortos parajelenség kutató is, speciális műszerekkel.

Nem csak az a baj, hogy az egész egy kliséhalmaz. Ettől még nyugodtan betölthetné a funkcióját és ijesztgethetné a nézőt. De képtelen bármiféle atmoszféra teremtésre. Semmi se működik. Sokan az ilyen típusú filmeknél odavannak a minimalizmusért (magától nyikorgó ajtó, árnyak a falon, ilyesmik), ezt lehet jól csinálni (Az elcserélt gyermek) és lehet parasztvakítóan is (Paranormal Activity). Itt viszont a parafaktort annyira takarékra rakták, hogy az embernek még a mikroba rakott pattogatott kukorica hangjától jobban megemelkedik a pulzusa, mint a Lidércnyomás láttán. A végére tartogattak ugyan egy-két "merészebb" trükköt, de mire odáig eljut az ember, egyszerűen elalszik.

A poszt félig "remake vs. eredeti" lesz, azzal a különbséggel, hogy szó lesz az amerikai változat két folytatásáról is. Így többek között az is kiderül, hogy érdemes-e befektetni a gyűjtődobozára. Na jó, azt most megmondom, hogy nem.

1. Kairo / Pulse (2001 - Kiyoshi Kurosawa) - Mezsgye / Pulse (2006 - Jim Sonzero)

A Kör sikere felébresztette Hollywoodban a feldolgozási lázat. Így jöttek is szépen sorban az ázsiai filmek pofátlan átiratai: a The Grudge-féle Átok, a Fekete víz, Az Árnykép, a Hívatlan vendég, a Nem fogadott hívás, a Tükrök, A túlvilág szülötte és még ki tudja, hogy mik. Ezek többsége ugyan szánalmas újraforgatás, de van azért olyan, ami érzésem szerint jobban sikerült az eredetinél. Reményeim szerint majd egy nagyobb cikk keretében ki fogjuk mindezeket tárgyalni. De egyelőre maradjunk jelenlegi tárgyunknál, a Mezsgyénél.

Azt kell, hogy mondjam 11 év távlatából, hogy a Kairo megelőzte korát. Emlékeztek még 2001-re? A DOS-ra? A floppy lemezre? A Windos XP, YouTube, Facebook, Twitter előtti időkre? A betárcsázós internetre? Arra, hogy még egy kép betöltése is sokszor időigényes volt? Ami nekünk ekkor még az internet hajnalát jelentette, addig a nálunk fejlettebb országokban már a kézzel fogható valóság volt.

De mit is értettem az alatt, hogy ez a film megelőzte a korát? Azt, hogy már ekkor felhívta a figyelmet egy, azóta már világszerte létező társadalmi problémára. Ez pedig nem más, mint az individuum teljes elszigetelődése a külvilágtól, az "én" önkéntes magányba menekülése. Ez a jelenség pedig úgy érzem, hogy sosem lehetne aktuálisabb a közösségi oldalak idején (most is azon csüngsz, mi?) és a tudaton, hogy jóformán már el sem kell hagynia az embernek az otthonát, mert a világháló segítségével a székben ülve el tudunk bármit intézni (na jó, itt Kelet-Európában, a sárga csekk földjén ez még annyira nem lehetséges). Tudom, hogy nem tűnik olyan vészesnek a helyzet, mi több, paradicsomi állapotnak, csak így az ember szociális képességei erősen csökkennek.

Következzen négy  olyan film, ami egy életre elveszi a kedvetek attól, hogy szórakozzatok a kamionosokkal. Ezekhez képest Bud Spencer labdába se rúghat.

1. Párbaj - Duel (1971)

Rendezte: Steven Spielberg

A népszerű és közismert rendező legelső nagyjátékfilmje, meglepő módon direkt tévére készült. Így az 1.33:1-as (4:3) képaránya egyből érthetővé válik. Sajnálatos, mert megérdemelné a 16:9-et. Ehhez képest viszont kifejezetten profi alkotásról beszélhetünk. Spielberg tehetsége már ekkor kitűnt.

A történet nagyszerűsége abban rejlik, hogy egy mindennapos, bosszantó szituációt nagyít fel, nem is kicsit. Történetesen azt, hogy a sietős David (Dennis Weaver) megelőz egy ütött-kopott kamiont az országúton. A sofőrének ez nem tetszik, így az visszaelőz, viszont a komótos tempóját megtartja. Így hősünk ismét megelőzi. Na, ekkor kezdődnek a bajok.

Ugyanis a kamionosról kiderül, hogy egy csendes pszichopata, aki szabályosan üldözőbe veszi Davidet. Ezzel megkezdődik a Párbaj, ami nagyon hamar élet-halál kérdésévé válik. A film pedig voltaképpen erről szól. Nincsenek felesleges kanyarok, másfél órán keresztül ezt a feszültséggel teli ámokfutást láthatjuk. Így leírva nem tűnik túl izgalmasnak, pedig az.

Mint az sejthető, időnként kapok ajánlásokat, kéréseket, hogy milyen filmekről kellene írnom. Ezeket igyekszem teljesíteni, időnként beleszőve egy-egy nagyobb posztba. Most azonban eljött az idő arra, hogy egy teljes cikkben mutassam be az olvasók igényeit. Ráadásul mindezt egy adott koncepción belül. Mivel ilyen esetekben csak a címeket jegyzem fel, így bocsássátok meg, ha nem írom oda az egyes művekhez, hogy konkrétan ki kérte. Az illető úgyis tudni fogja. Kezdjük is.

1. Az erdő foglyai - Hansel & Gretel / Henjel gwa Geuretel (2007)

Rendezte: Pil-Sung Yim

A dél-koreai rendező már korábban bemutatkozott a blogon az Antarctic Journail-al, ami ugyan baromi vontatottra sikeredett, de megvolt a maga szépsége. Sajnos ez erre a műre már nem igaz. Ja de, ez is vontatott. Ráadásul két órás.

A történet egy amolyan kifordított Jancsi és Juliska, csak egy kissé megkutyulták a dolgokat. Ugyanis aki eltévedt az erdőben, az egy autóbalesetet elszenvedett férfi. Talál egy csodaszép kis házikót a sűrűben, amiben látszólag egy boldog család lakik három gyermekkel. Hogy valami nem stimmel velük, az már akkor látszik, amikor a reggeli menü színes muffinból,  tortaszeletből és drazséból áll. Minden kisgyerek álma és ez itt a kulcs.

Hősünk próbál hazatalálni, de mindig ugyanannál a háznál lyukad ki. A szülők időközben eltűnnek, helyüket átveszi egy pedofil hajlammal rendelkező férfi és a borzasztó barátnője, aki meg szeret lopni. A kölykökről meg kiderül, hogy természetfeletti hatalommal rendelkeznek. meg még sok más is.

Elnézést a büntető címért, de nem hagyhattam ki, hiszen az alábbi két film a "The Hole"-ra hallgat. Meglepő módon azonban a hasonlóság nagyjából ennyiben ki is merült. Szerencsére a hazai forgalmazók tisztességesen megkülönböztették őket. Nosza!

A gödör (2001)

Rendezte: Nick Hamm

Ezt a filmet egy SugarBee nevű kommentelőnk ajánlotta (még dolgozok egy nagy "Önök kérték" jellegű poszton, nem kell aggódni).

A történet spoilermentesen baromi egyszerű:  négy középiskolás fiatal ellóg egy osztálykirándulást, helyette egy elhagyatott világháborús bunkerben bújik meg. Azonban benn rekednek, míg végül csak egyikük jön fel élve... Hogy mi történt pontosan, annak jár utána egy pszichológus. Így voltaképpen egy beszámolót kapunk, ami a végére gyökeresen átalakul. Igen, fordulatokban is lesz részünk.

Igazából ez egy egész hangulatos kis angol tini-thriller. Bár a motivációt kissé erőltetettnek éreztem, de láttunk már rosszabbat is. Szépen felépített, annak ellenére, hogy utólag belegondolva a filmből kb. 20 percnyi rész meg se történt. Mondhatni kissé a Dallas ominózus zuhanyzós jelenete ugrott be egyből. Mert olyat már vászonra vittek, hogy egy adott történést több szemszögből, vagy más megközelítésből látunk. Konkrétan itt a képzelet és a valóság különbségeire gondolok. Ezt úgy lehet szépen és tisztességesen kivitelezni, ha vannak kapcsolódó fix pontok. Mondok egy triviális példát: teljesen más megvilágításba kerül egy váza eltörése, ha az illető elejti, vagy hozzá vágja valakihez. Akárhogy is, a váza eltört, van valami kiindulási pont. Itt viszont semmiféle összhang nincs. Sőt, még a karakterek jelleme se egyezik! Semmi se! Ennyire kétféleképpen elmesélni valamit, már a pofátlanság netovábbja.

Két film, amiben valamilyen színű ruhát viselő szellem kísért. Hasonlítsuk csak őket össze!

Kezdjük az ismertebbel, amit bizonyára már sokatok megnézett.

A fekete ruhás nő - The Woman in Black (2012)

Rendezte: James Watkins

Még anno a legelső tévéfilm adaptációról írtam úgy, hogy készül egy újabb megközelítése. Most szándékosan elkerülöm a "remake" kifejezést, hiszen ez nem azt a változatot teszi új (fekete) köntösbe, hanem az eredeti Susan Hill könyvhöz nyúlik vissza. Sajnos magához a könyvhöz még nem volt szerencsém, így nem tudom eldönteni, hogy melyik adaptáció a hitelesebb, mert mindkét film rengeteg különbséggel rendelkezik, noha az alaptörténet mégis ugyanaz.

A legelső, legszembetűnőbb különbség az alaphangulat, ami maga a megtestesült gyász. Mert míg a tévéfilmben fiatal ügyvédünk egy boldog családi fészket hagy el, hogy egy elhagyatott mocsárra épült házban keresgéljen papírokat, addig itt ez koránt sincs így. Itt ugyanis a feleség belehalt a szülésbe, amit főszereplőnk a mai napig nem tud megemészteni. Az ilyet persze nehéz is.

Mindenesetre az atmoszféra máris sötétebb és nyomasztóbb, vagy legalábbis annak akar tűnni. Mert a film legnagyobb baja pont ez: nekem túl steril. Ez egy tisztességes iparos munka. Mondhatni mérnöki precizitással megkomponált, hogy mikor mi történjen, mikor mi próbálja megijeszteni a nézőt. Kevés sikerrel. Jó, elismerem, hogy üdítő hatású a mai világban egy klasszikus, gótikus hangvételű horrort látni, ami csak nagy ritkán hatásvadász. Mert kevés sokkolást kapunk, viszont annál több klisét (a tapéta alól valami borzalom kerül elő, hűha). Engem igazából semmi se lepett meg, valahogy nem volt képes frászt hozni rám. Pedig elhihetitek, nagyon akartam. Szeretem azt a bizsergető érzést, amikor a film megvárakoztat, és én azon izgulok, hogy mindjárt lesz valami. Itt is kapunk ilyesmiket, csak nálam ezek egyszerűen nem működtek.