Augusztus 21-én a hazai mozikat is eléri az Oculus, amit persze azóta már minden érdeklődő megnézett... Ez a csúszás nagyon is jellemző a hazai horror forgalmazásra, ugyanakkor tény, hogy a még időben érkező A megtisztulás éjszakája: Anarchia vagy a Távozz tőlem, Sátán! se mozgatta meg túlságosan a hazai mozifogyasztókat. Na de itt van most ez a ZS-kategóriás gyöngyszem, ami bezzeg egy nappal az amerikai premier után már Magyarlanden is élvezhettünk szinkronosan (!), az Universal Channel tévécsatornán (!) keresztül! Ez azért valahol kissé abszurd számomra. De milyen is lett? Hozta az első rész "színvonalát"? Most kiderül!

Sharknado 2: A második harapás - Sharknado 2: The Second One (2014)

Rendezte: Anthony C. Ferrante

Először is, felmerülhet a kérdés, hogy hogy juthattunk el idáig? Mikor történhetett meg az a 180 fokos Pálfordulás, amikor is a mindenki által megvetett Asylum stúdió munkásságaira nem úgy tekintünk már, mint a filmművészet gennyes rákfenéjére, hanem mint Hollywood gőzkieresztő szelepére? Mióta sikk imádni a szart? Mióta nézzük meg tudatosan ezeket az agymenéseket? Talán a szintén kultstátuszba kerülő Gyilkos cápa vs. óriáspolip óta? Félreértés ne essék, nem a sznobizmus beszél belőlem. Sőt, az Utazás a nácik központja felé pl. azóta már a gyűjteményem részét képezi (igen, pénzt adtam érte). Csak nem értem, hogy jelen alanyunkat miért volt képes 3.9 millió (!) amerikai megnézni szerda este? A hazai nézettségre is kíváncsi lennék, bár az sokatmondóbb lenne, ha mondjuk valamelyik kereskedelmi tévé adta volna le.

Számomra ez a rajongás azért is furcsa -mert ahogy már azt az első résznél is írtam-, egyszerűen nem indokolt ez a hype. Röhejesnek persze, hogy röhejes, de 1-2 agysejtpusztító baromságot leszámítva (benzintől robbanó medence!) azért nem sokkal rosszabb egy Transformersnél. (Elnézést a rajongóktól, de legyünk már őszinték.) Voltaképpen a két termék között a különbség a nagyobb költségvetésből eredő minőségi CGI grafika jelenti. Igaz, azért egy 5-10 évvel ezelőtti szinthez képest az Asylum cápái se vészesen rosszak.Vagy csak én vagyok ilyen téren elnéző?

Akaratlanul is sikerült három olyan filmet megnéznem, amelyek között van laza kapcsolat: mindegyik érinti ilyen-olyan szinten a boszorkányságot. Ettől függetlenül teljesen különböző művekről lesz szó.

1. Az ördögök éjszakája / Az éjszaka ördögei - La notte dei diavoli / The Night of the Devils (1972)

Rendezte: Giorgio Ferroni

Olasz-spanyol koprodukciós alkotás, amely ügyesen egyesíti a gótikus horrort az ekkor már éledező olasz gore-ban dúskáló zombifilmek hangulatával. A hangsúly a hangulaton van, szóval senki se vizionáljon maga elé valamiféle szaftos splattert, noha azért akadnak eléggé merész képsorok is.

A film sajnos az általam sosem kedvelt keretes szerkezettel operál, vagyis a történések nagy részét egy hatalmas flashbackben, egy lázálom formájában láthatjuk. Ennek eredményeképpen tudni fogjuk, hogy bármi is történjen, két szereplő biztosan túléli az eseményeket. És akkor hol marad az izgalom? Azért persze egy kicsi csak akad.

Tehát a lázálmoktól szenvedő hősünk korábban valahol a Balkán eldugott erdei között autókázott, egészen egy szerencsétlen balesetig. Szerencséjére a közelben egy sok tagú család befogadja éjszakára, sőt, segítenek másnap megjavítani a kocsit is. Este azonban tilos kimozdulni, mert különben az erdőben bujkáló boszorkány elveszi a lelkét az embernek és vámpírrá változtatja. Ezt persze így nem mondják ki, de elég összerakni a mozaik darabokat: sötétben mozognak, vért szívnak, halhatatlanok, akiket szíven kell szúrni az elpusztításukhoz. Na jó, a leírás alapján lehetnek magyar parlamenti képviselők is, de azért annyira nem hardcore cuccról van szó.

Avagy, hogy hogy erről nem beszél senki? Pedig nem egy Nagy Sándor, a hódító-szindrómával van dolgunk, azaz a sok tehetség ellenére nem sikerül jó filmet összehozni. Mert ez igenis jól sikerült!

A mágus - Magic (1978)

Rendezte: Richard Attenborough

Akkor lássuk gyorsan a sztárparádét! A rendező a két Oscar-díjas Richard Attenborough (Gandhi, A híd túl messze van, Chaplin, de színészként is ismerős lehet mondjuk a Jurassic Park tulajaként), az író a szintén két Oscar-díjas William Goldman (Butch Cassidy és a Sundance kölyök, Tortúra, Maverick - Halálos póker), a zenét pedig Jerry Goldsmith szerezte, akinek érdemeit had ne soroljam, a blogon sem először láthatjátok a nevét. És ez még csak a háttér stáb! A színészekre is ki fogok térni, de előbb illene a történetet felvázolni.

Főszereplőnk egy roppant gyámoltalan fickó, aki bűvészként szeretne híres és gazdag lenni. Az első próbálkozása nem volt valami sikeres, de aztán minden megváltozik, amint beszerez egy hasbeszélő bábut és megtanul hasbeszélni! A karrierjének csúcsára érhetne, ha a menedzsere nem eszközölne egy kötelező orvosi vizsgálatot. Ezt bűvészünk nem tudja bevállalni és szó szerint elmenekül szülőföldjére, egy jó távoli vidékre. Ez úgy azért adja magát, nem?

A poszt címét igazából arra akartam kihegyezni, hogy egy széria harmadik része -kevés kivétellel- mindig a leggyengébb (persze egy esetleges negyedik simán alul tudja múlni). Ezt még nagyon-nagyon régen több példával is sikerült illusztrálnom. A lényeg, hogy 1. ez a film is beáll a sorba, 2. csak most tudatosult bennem, hogy ki is az egyik főszereplő. Aucs.

Cabin Fever: Patient Zero (2014)

Rendezte: Kaare Andrews

Úgy látszik Hollywoodban a mai napig él a Luke Skywalker-effektus, azaz, hogy egy színész neve akaratlanul is összekapcsolódik egy baromi híres film karakterével. Vagyis kvázi eladhatatlanná válik, így kénytelen minden szart elvállalni, amit elé dobnak csontként. Sean Astin is ebben a cipőben jár, aki anno lelkesen Frodó úrfizkodott Samu szerepében, most pedig leginkább olyan művekben szerepel, amik hozzánk el se jutnak. Maximum a film+-ra. Egyébként vicces, de ő sem először szerepel B-kategóriás horrorban, már 2007-ben próbálkozott a Határvidékkel, amiről én még anno írtam is, de valahogy a jelenléte nem tűnt fel. Igazából most is csak az imdb-nek köszönhetően szúrtam ki. Ez betudható annak, hogy azóta sokat fogyott és nem kellett kicsinyíteni a magasságát. Mindegy, alakítása amúgy se tudná megmenteni ezt a förmedvényt.

Mielőtt elkezdeném az ütlegelést, tegyünk egy gyors, kötelező megemlékezést az előzményekkel kapcsolatban. Eli Roth művét a mai napig imádom a '80-as évek hangulatával és beteg humorával. A Ti West-féle folytatás nagy csalódásnak bizonyult, mert bár a történet folytatódott, ahol abba maradt, de a hangulata tini-horror szintre degradálódott. Ami külön fájó annak fényében, hogy tudjuk, hogy a rendező tud nagyon is hiteles retro hangulatot teremteni (ha mást nem is). Azóta mindkét rendező karrierje felfelé ível, szóval a Kabinláz sorozat tekinthető egyfajta bizarr kabalának is.

Hogy ki az a William Shatner?! Aki nem tudja, az először is vonuljon 10 percre a sarokba, másodszor pedig felvilágosítanám, hogy ő volt Kirk kapitány az eredeti Star Trekből! De ismerős lehet T.J. Hookerként is. Remélem így már képbe került mindenki! Tehát, ismerve pályafutásának fontosabb elemeit, meglepő lehet, hogy anno bevállalt egy sorozatgyilkosos horrort (a slasher kifejezést szándékosan kerültem. Persze nem csak miatta írok az alábbi műről, hanem mert egyszerűen érdemes.

Látogatási idő - Visiting Hours (1982)

Rendezte: Jean-Claude Lord

Szokatlan és merész húzás rögtön úgy indítani a filmet, ahogyan általában lezárni szokás a hasonszőrű alkotásokat: a gyilkos rátámad a saját házában a főhősnőre és majdnem meg is öli. Sajnos csak majdnem, ami azért nagy kár, mert az illető egy idegesítő, a klimax felé közelítő, akaratos, hülye picsa. Minden második mondatát hisztérikusan kiabálja. Ami nem hiszem, hogy a színésznő hibája, hiszen az Oscar-díjas Lee Grant alakítja (Ómen 2, Mullholland Drive - A sötétség útja, Rajzás [1978]), itt inkább a megfelelő rendezői instrukciók hiányozhattak. Akár hogy is, nehéz lesz izgulni érte, pedig ez lenne a fő cél.

Már csak azért is izgulhatnánk, hiszen amit a karakter képvisel, az egy nemes ügy. Konkrétan kiáll a családon belüli erőszak ellen, ami azért ebben az időben még nem kapott ekkora reflektorfényt. Ráadásul egy másik női főszereplő képében (Linda Purl - ő még a Joe, az óriásgorillából lehet ismerős) megjelenik az Elvált Erős Nő, Aki Dolgozik És Gyermeket Nevel Egyedül. Mondhatni minden ízében feminista-horror jellege van. Azért szerencsére nem viszik túlzásba, ezért is szerepel egyfajta balanszként a barátságos Shatner karaktere. Mennyivel érdekesebb lett volna, ha ő a gyilkos!

Anno a Ház az erdő mélyén kibeszélős-elemzős írásom elég nagy népszerűségnek örvendett, nem tudom, hogy azért, mert jó volt vitatkozni a film zsenialitásán, vagy csak mert tényleg megérdemelte a különleges bánásmódot. Így most kísérleti jelleggel ezt megismételném egy szintén -méltán- népszerű filmmel. Úgy hogy előre szólok, hogy az alábbi írás ATOM SPOILERES lesz! Vagyis aki még nem látta, az jobban jár, ha nem baszik ki magával és most rögtön abba hagyja az olvasást és nekiül megtekinteni a...

Az árva - Orphan (2009)

Rendezte: Jaume Collet-Serra

Először persze csak egy kényelmes délutáni kritikára gondoltam, de nagyon nehéz lenne úgy írni, hogy kerülgetem és utalgatok a Nagy Csavarra. Arról nem is beszélve, hogy a forgatókönyv meglehetősen okos és ezt szeretném kényelmesen megindokolni, anélkül, hogy kínosan kacsingatok azon olvasók felé, akik tudnák, hogy éppen mikre célzok. Inkább kezdjünk is neki!

Örökbe fogadni egy másik élőlényt igencsak nemes cselekedet, ami nagy felelősséggel jár. Hiszen ha a dolgok nem az elképzeléseink szerint alakulnak, akkor keményen dolgozni kell rajta, nincs reklamáció, nincs árucsere. Külön igaz ez akkor, ha nem egy csecsemőről, hanem egy általános iskolás korú gyermekről van szó. Ebben az esetben az újdonsült szülőknek bizonyos reszocializációt kell végrehajtani a kis csemetén, hiszen meg kell tanulnia, hogy milyen egy családban élni. Ami természetesen teljesen más, mint az árvaházi élet. Ez a filmben egyébként egész idilli állapotot mutat, de azért jó, ha tisztában vagyunk vele, hogy az állami intézményekben (főleg itthon) sokkal keményebb körülmények között nevelkednek a kölykök. Persze szükség volt a békebeli változatra, hiszen így még kevésbé lesz érthető, és főleg még nagyobb hatást keltenek Esther furcsaságai.

Most végre többé-kevésbé sikerült felvennem a ritmust és "időben" írnom egy friss alkotásról. Bár eddig már három hazai kritikát is olvastam róla. Sebaj, jelentem itt vagyok én is!

Oculus (2013-2014)

Rendezte: Mike Flanagan

Azt, hogy a tükör, mint tárgy milyen para tud lenni, már nem egy filmnek sikerült bebizonyítania. A legklisésebb példa erre az, amikor a karakter kinyitja a fürdőszobatükröt, kivesz valamit, majd mikor becsukja, hirtelen ott terem mögötte valami rémisztő alak. Vagy éppenséggel magát látja valami torz formában. De az se újdonság, hogy ha a tükör nem csak a félelemkeltés eszközeként van jelen, hanem központi szerepet kap. Lásd Kampókéz-filmek. Ennek tudatában tényleg valami újdonságot kell mutatnia annak a mozgóképes alkotásnak, aminek röviden annyi a története, hogy van egy gonosz tükör, ami öl. Nem csoda, hogy az olvasóink többsége nem lelkendezett eme hír hallatán még anno. Azért szerencsére a végeredmény nem lett tragikus.

Adott egy huszonéves testvérpár, az öcsit 11 év után kiengedték az elmegyógyintézetből, mivel anno lelőtte apucit, miután az végzett anyucival. Csoda, hogy a nővére túlélte bármilyen komolyabb pszichológiai zavar nélkül. Ja nem, mégsem, ugyanis meggyőződése, hogy mindenről egy antik tükör tehet, amihez az évszázadok során több bizarr haláleset is köthető. Ezt olyan komolyan veszi, hogy a régi házukba viteti az ominózus tárgyat, amit fullosan beszerelt kamerákkal, mobil lámpákkal, hőérzékelővel, számítógépekkel, különböző időpontokban riasztó ébresztőórákkal és több tucat szobanövénnyel. Most akkor kinek is kellett volna a sárga házban csücsülnie?

Frappánsabb cím nem jutott eszembe. A dal egyébként itt meghallgatható, de szerintem mindenki ismeri. A lényeg, hogy a négy részes széria első két epizódjáról lesz szó, mert csak azokról érdemes beszélni. Ezt majd még lentebb bővebben kifejtem.

Halálosztó - Wishmaster (1997)

Rendezte: Robert Kurtzman

Nekem igazi ifjúkori kedvencem, úgy hogy lehet, hogy ismét egy kicsit elfogult leszek, ezért előre is elnézést is kérek. Ugyanakkor lehengerlő érvekkel fogom alátámasztani, hogy ez a film miért is jó! Túl azon persze, hogy én azt mondom. A művet a horrormester, Wes Craven nevével szokták eladni, pedig ő csak az executive producer volt, amiről remélem egyszer megtudom, hogy konkrétan mit is jelent és hogy az ilyen titulusú ember mit is csinál. Mindenesetre szerintem felesleges ilyen aljas trükkökkel nézőt csalogatni, mert e nélkül is megállja a helyét.

A pofonegyszerű alapötletben rejlik a film legnagyobb erőssége: van a gonosz dzsinn, aki mindenkinek teljesíti egy kívánságát, csak nem feltétlenül úgy, ahogy azt az illető elképzelte. A legtöbb esetben a kívánó úgyis alaposan megszívja, már persze túl azon, hogy a lelke is elkárhozik. Viszont el lehet képzelni, hogy milyen kreatív halálnemek születhetnek így és a maguk nevében milyen szórakoztatóak! Érzékletes példa erre, amikor a csini csoki csajszi csacsogja (áhh, alliteráció), hogy örök szépséget szeretne, erre próbababa lesz belőle!

Az a helyzet, hogy készülgettem én filmekkel anyák- és gyermeknapra, csak hol időm nem volt kritikaírásra, hol kedvem (amikor végre kisütött a nap?! jó, most pont nem, szerencsétek). De ímhol három film, amiben különböző aspektusokból közelítik meg a szülő-gyermek kapcsolatokat.

1. Grace (2009)

Rendezte: Paul Solet

Anno az It's Alive már eljátszott azzal a rendhagyó gondolattal, hogy mi van akkor, ha egy újszülött kezd el gyilkolni. Mivel már maga az alapkoncepció is elég abszurd, így bár nehezen lehetett komolyan venni, de legalább szórakoztatott. Jelen alanyunk meg mintha úgy született volna, hogy az alkotók megnézték volna az említett művet, majd azon gondolkoztak, hogy hogy lehetne ezt földhöz ragadottabban megvalósítani. Úgy ahogy sikerült is a törekvésük.

A nyitójelenet briliánsan fekteti le az alapkonfliktusokat: fiatal, gyermeket váró házaspár vacsorázik a férj szüleivel. Rögtön megtudjuk, hogy a drága jó anyós egy igazi érzelmi zsarnok, akinek még azóta se vágták el a köldökzsinórját, ami szabályos láncként nehezedik fiacskájára. Após papucs, mint az állat (ilyen nő mellett nem csoda), szerencsétlen kismama meg próbál határozottan kiállni a véleménye mellett, kezdve azzal a vitát generáló hátránnyal, hogy vegetáriánus (de a szójatej miatt lehet, hogy vegán). Így képzelhetitek azt a megrökönyödést, hogy egy természetgyógyászattal beoltott szülésznőnél akarják levezetni a szülést.... Ezt a meggyőződést pedig egy majdnem bekövetkező orvosi baki meg is erősíti.

Aztán jön egy kis baleset, apuka meghal, anyuka látszólag halva fogja megszülni csemetéjét. Brühühühü, dráma. Szüléskor azonban csoda történik és a gyermek él! IT'S ALIVE! És ugyan nem növeszt borotvafogakat és nem kezd el embereket ölni, de hamar kiderül, hogy annyira dögszaga van, hogy vonzza a legyeket. A nagyobb baj az, hogy az anyatejre és a tápszerre is nemet mond. Egy véletlen folytán kiderül, hogy neki bizony vér kell, de nem akármilyen, hanem emberé...

Vannak törzsolvasóink és vannak törzsvendégkritika-íróink, utóbbira remek példa Ralome, aki kifejezetten gyereknapra küldte be eme írását. Aminek én csak örülhetek, mert a hétvégén semmi időm nem volt foglalkozni a bloggal.

The Baby (1973)

Rendezte: Ted Post

Nem normális gyerekekkel eddig is jól el voltunk látva (TV-ből kimászó fekete hajú kislány, körbepörgő fejű csajszi, köcsögösködő taknyosok stb.). Mostani történetünk címszereplője azonban közülük is kiemelkedik: ő ugyanis egy 21 éves kisbaba! Testileg felnőtt, szellemileg azonban egy egyéves gyerek szintjén van. Azaz cumisüvegből iszik, gügyög, négykézláb mászik, és járókában alszik. Amiből ráadásul ki sem tud jönni, bár ennek megvan az oka, mint később látni fogjuk. Ja és persze pelenkázni is kell.

Rendkívül ritka eset, ezt a családhoz kirendelt szociális munkás nő is így gondolja. Pontosabban nem is kirendelt, hanem ő maga jelentkezett, hogy ezzel a gyerekkel (is) szeretne foglalkozni. Nagy lelkesedéssel és buzgalommal veti be magát a munkába, ami később átcsap egy nehezen türtőztetett megszállottságba. Ez eleinte felfogható a munkába való menekülésnek (súlyos bűntudat gyötri a férjével kapcsolatban) meg bizonyítási vágynak, mert szerinte a korábbi segítők nem tettek meg mindent, másrészt a rendkívül erős ellenszél is fűti az elszántságát: a főnöke is megfeddi, hogy a többi esetet sem kellene emiatt elhanyagolnia, de ez csak apróság a "kisfiú" családjához képest.