Anno a Ház az erdő mélyén kibeszélős-elemzős írásom elég nagy népszerűségnek örvendett, nem tudom, hogy azért, mert jó volt vitatkozni a film zsenialitásán, vagy csak mert tényleg megérdemelte a különleges bánásmódot. Így most kísérleti jelleggel ezt megismételném egy szintén -méltán- népszerű filmmel. Úgy hogy előre szólok, hogy az alábbi írás ATOM SPOILERES lesz! Vagyis aki még nem látta, az jobban jár, ha nem baszik ki magával és most rögtön abba hagyja az olvasást és nekiül megtekinteni a...

Az árva - Orphan (2009)

Rendezte: Jaume Collet-Serra

Először persze csak egy kényelmes délutáni kritikára gondoltam, de nagyon nehéz lenne úgy írni, hogy kerülgetem és utalgatok a Nagy Csavarra. Arról nem is beszélve, hogy a forgatókönyv meglehetősen okos és ezt szeretném kényelmesen megindokolni, anélkül, hogy kínosan kacsingatok azon olvasók felé, akik tudnák, hogy éppen mikre célzok. Inkább kezdjünk is neki!

Örökbe fogadni egy másik élőlényt igencsak nemes cselekedet, ami nagy felelősséggel jár. Hiszen ha a dolgok nem az elképzeléseink szerint alakulnak, akkor keményen dolgozni kell rajta, nincs reklamáció, nincs árucsere. Külön igaz ez akkor, ha nem egy csecsemőről, hanem egy általános iskolás korú gyermekről van szó. Ebben az esetben az újdonsült szülőknek bizonyos reszocializációt kell végrehajtani a kis csemetén, hiszen meg kell tanulnia, hogy milyen egy családban élni. Ami természetesen teljesen más, mint az árvaházi élet. Ez a filmben egyébként egész idilli állapotot mutat, de azért jó, ha tisztában vagyunk vele, hogy az állami intézményekben (főleg itthon) sokkal keményebb körülmények között nevelkednek a kölykök. Persze szükség volt a békebeli változatra, hiszen így még kevésbé lesz érthető, és főleg még nagyobb hatást keltenek Esther furcsaságai.

Az őt befogadó család is pazarul összerakott. Ugyan nekem kissé erőltetett volt anyuka indoka, miszerint a halott újszülött iránt érzett szeretet szeretné egy élő gyermekbe táplálni. Igaz, később csak kibújt a szög a zsákból, amikor Esther szembesítette a kegyetlen igazsággal: a zongoratanárnőnek átok, hogy az egyik csemetéje siket, a másikat meg csak simán nem érdekli a klasszikus zene. Szóval kellett neki egy olyan, aki fogékony a művészetekre, ezért is sikerült lépre csalni őt olyan könnyen a festményekkel. Apukát meg ugye lassan megdolgozta a megható, emocionális kézigránát meséjével. Valljuk be, a bemutatkozása alapján mi is lecsapnánk a lánykára. Illedelmes, szerény, okos és érdeklődő. És még nem is csúnya, szóval lehet mutogatni majd vidáman a szomszédoknak (már ha jelen esetben lennének olyanok). Ezzel tisztáztuk, hogy nem a szülők választottak rosszul, egyszerűen bedőltek a hazug kampánynak.

De Esther karaktere előtt még folytassuk a család elemzését. Anyuka tehát szenved a veszteségétől, teljesen érthető módon, szerintem ezt nem kell túlragozni. A lappangó (?) mániákus depresszióját súlyosbítja a múltbeli alkoholizmusa, ami nyilván a tragédia következménye. És ha még ennyi se lenne elég, a tragédia tragédiát szül (majdnem), vagyis megtudjuk, hogy a piálásának köszönhetően a kislánya majdnem belefulladt a ház melletti tóba. Ha ez nem komplexitás, akkor nem tudom mi az. Az őt megformáló Oscar-díjra jelölt Vera Farmiga (aki már  Joshuában is hozta a hasonló szerepet, most meg ugye ő a Bates Motel üdvöskéje) abszolút hitelesen alakít, muszáj is, mert a film leginkább rajta és a címszereplőn múlik. Nagyon szép ívet ír le a személyisége, ahogy a kezdeti öröme és optimizmusa szép lassan, sok kis apró gyanakvással alakul át valóságos őrületbe.

Apuka (a Golden Globe-ra jelölt Peter Sarsgaard - Bőrnyakúak, Blue Jasmine, Zöld lámpás) már nem ennyire összetett, hiszen a legutolsó pillanatig kitart Esther ártatlansága mellett. Emiatt ellenszenvesnek, vaknak tűnhet, de lássuk be, az ő szemszögéből nagyon is meg van az oka a kétkedésre. A neje egyrészt nem éppen a beszámíthatóság mintapéldánya, amit árvácskánk sikeresen torzít egyre erőteljesebben. Másrészt meg basszus, a lányka olyan meggyőzően adja az ártatlant, hogy nehéz nem hinni neki. Meg eleve, hiszen csak 9 éves! Vagy legalábbis úgy tudja, hehe.

A két másik gyermeket is muszáj kiemelni, mert maguk a karakterek és az őket megformáló színészpalánták is igencsak hitelesek. A kis siket Max nagyon cuki és a vágya, hogy legyen egy lánytestvére, nagyban közre játszik abban, hogy ennyire odaadó újdonsült testvére iránt. Aki persze zseniálisan manipulál már pusztán azzal, hogy villámgyorsan megtanul jelelni. Külön bájos pillanat volt, amikor ő is imádkozik (vagy csak a mozgást másolja), hiszen testvérek között előfordul az ilyesfajta utánzás (saját tapasztalat). Míg a fiú szintén péklapát pozitívnak tűnhet több szempontból is. De kérdem én, nem így viselkednek a tíz éves srácok? A tudatlanságot erőszakkal és csúfolással kompenzálják, a haverok & játék kombón kívül pedig más nem igazán érdekli őket. Az persze "vicces", hogy egyik pillanatról a másikra ő is megtanul jelelni... Vagy alapból rendelkezett egy basic tudással és mondjuk a "vaj" szót már nem tartotta olyan fontosnak?

A kölykök is ugyanúgy átmennek egyfajta lelki változáson. Ötletes, hogy bár az egyik az extázistól, míg a másik az utálattól, de mindketten a félelemig jutnak el az érzelmi skálán, a nővérük megítélését illetően. Ennek a legszebb pillanata, amikor a mutter önigazolást keresve kérdezgeti a kocsiban a kölyköket, hogy minden rendben van-e, ők meg rettegéssel az arcukon bólogatnak, hogy naná. Tanulságos.

Ezzel el is érkeztünk Esterhez. Sajnos a múltját nem dolgozták ki eléggé, igazából minden rátettek arra a húzásra vele kapcsolatban, hogy egy pszichopata harmincas nő, aki sajátos hormonális betegségben szenved. Így hatalmas lyukak tátongnak a történetét illetően. Hogy került Amerikába? Ha vannak hiteles papírjai, akkor azokat hogy intézte el? Az árvaház miért nem vitette el soha fogorvoshoz? Eleve, higgyük el, hogy náluk a kölykök egyesével fürödhetnek? Meg kapott volna saját szobát is? Honnan szerezte be a sminkjeit? Az indítékai se világosak. most akkor családot akart? De ő milyen szerepet is szánt volna benne magának? És még lehetne sorolni a kérdéseket...

Mindezeket félretéve azért szerintem a többség velem együtt dobott egy hátast, amikor kiderült az igazság. Ráadásul annak fényében szükség volt erre a lépésre, hogy e nélkül nem lenne sokkal több egy átlagos gyilkos kölykök horrornál, amiből már tele a padlás. "Kislányként" viszont mesterien hozta a manipulátort, aki tudja, hogy hogyan kell eredményes terrort fenntartani. A félelemkeltés talán ebben a motívumban mutatkozik meg a legjobban, mert szembesít vele, hogy mi emberek mennyire hiszékenyek tudunk néha lenni.

Az megint más kérdés, hogy másodjára nézve ugyanúgy el tudja-e érni azt a hatást, amit először okozhat az egyszeri nézőben. Szerintem igen. Ugyan más érzés úgy nézni azt, hogy egy apáca fejét szétverik kalapáccsal (Hammer Smashed Face), hogy azt hisszük ez egy 9 éves tette, mint hogy egy idősebb nőé. De attól még hidegvérrel szétverik egy apáca fejét kalapáccsal! Nagy kár, hogy eme brutalitás többször nem köszön vissza. Nem személyes, beteges vágyaim miatt (muhahahaha), hanem mert indokolt lenne. Mert bár sok rossz dolgot elkövet, azért ez egy sarkalatos pont volt, amit illett volna szinten tartani. Fater halála például lehetett volna kíméletlenebb is. Egyébként eme esemény bekövetkezése törvényszerű volt, hiszen a filmek világában a vakság és a bizalmatlanság büntetendő. Meg amúgy is megcsalta az asszonyt a szemét!

Hogy mitől okos a film? Túl az elmondottakon, az olyan apróságok is kitűnik, mint a lezárás. A tóba fullasztás ad egyfajta keretes szerkezetet a cselekményeknek, hiszen valahol minden ott kezdődött és ott is fejeződött be. Ezért is örvendetes, hogy ez lett a lezárás és nem az alternatív változat, ami ráadásul szült volna vélhetően egy torz, szerényebb költségvetésű folytatást. De mondhatnám a festményeket is Esther szobájából. Érzékletes eszköz arra a párhuzamra, ami maga Az árva: a báránybőrbe bújt farkas.

A tempó ideális, még a kötelező felvezetés sem tűnik unalmasnak, hiszen már pusztán a koncepcióból adódóan tudjuk, hogy kire kell odafigyelni. Éppen ezért végig várjuk a leleplező mozzanatokat, amiket fokozatosan adagolnak nekünk. A fokozatosságba szabályosan belerobban a már említett kalapácsos jelenet, ezért is tud hatni másodjára is. Szintén ügyes alkotói félrevezetés, hogy kezdetben úgy állítják be Esther tetteit, hogy az valahol jogosnak tűnhet. Vagy legalábbis egyfajta sajátos önvédelmi jelleggel bírnak. Az ilyen alkotások erősítik meg azt a tényt, hogy egy jó horrorban elég, ha csak ketten, hárman halnak meg, ha cserébe van atmoszféra.

A végére pedig pár szó a kivitelezésről. Az operatőri munka gyönyörű, bár igaz, hogy havas környezet bemutatását nehéz elrontani. De a belső terekben is működik, igaz kiemelkedő bravúrok nem ugranak be. A zene nem túl maradandó, pedig elbírtam volna egy Rosemary gyermeke kaliberű dalolászást. Azért korrekt munka az egész film, úgy ahogy van. A rendező pedig ezzel a munkájával sikeresen feledtette velünk a Viasztesteket. Azóta be is indult a szekere és már Liam Neesont dirigálja (Ismeretlen férfi, Non-stop). Ó és azt tudtátok, hogy amúgy ez egy amerikai-kanadai-német-francia produkció?

Huhh. Többet már nem is írnék, inkább átadnám Nektek a szót!

Értékelés: 8/10