Most végre többé-kevésbé sikerült felvennem a ritmust és "időben" írnom egy friss alkotásról. Bár eddig már három hazai kritikát is olvastam róla. Sebaj, jelentem itt vagyok én is!
Oculus (2013-2014)
Rendezte: Mike Flanagan
Azt, hogy a tükör, mint tárgy milyen para tud lenni, már nem egy filmnek sikerült bebizonyítania. A legklisésebb példa erre az, amikor a karakter kinyitja a fürdőszobatükröt, kivesz valamit, majd mikor becsukja, hirtelen ott terem mögötte valami rémisztő alak. Vagy éppenséggel magát látja valami torz formában. De az se újdonság, hogy ha a tükör nem csak a félelemkeltés eszközeként van jelen, hanem központi szerepet kap. Lásd Kampókéz-filmek. Ennek tudatában tényleg valami újdonságot kell mutatnia annak a mozgóképes alkotásnak, aminek röviden annyi a története, hogy van egy gonosz tükör, ami öl. Nem csoda, hogy az olvasóink többsége nem lelkendezett eme hír hallatán még anno. Azért szerencsére a végeredmény nem lett tragikus.
Adott egy huszonéves testvérpár, az öcsit 11 év után kiengedték az elmegyógyintézetből, mivel anno lelőtte apucit, miután az végzett anyucival. Csoda, hogy a nővére túlélte bármilyen komolyabb pszichológiai zavar nélkül. Ja nem, mégsem, ugyanis meggyőződése, hogy mindenről egy antik tükör tehet, amihez az évszázadok során több bizarr haláleset is köthető. Ezt olyan komolyan veszi, hogy a régi házukba viteti az ominózus tárgyat, amit fullosan beszerelt kamerákkal, mobil lámpákkal, hőérzékelővel, számítógépekkel, különböző időpontokban riasztó ébresztőórákkal és több tucat szobanövénnyel. Most akkor kinek is kellett volna a sárga házban csücsülnie?
Ezzel a kezdetét is veszi egy nagyon ügyes pszichológiai adok-kapok a két testvér között. A racionális érvek harca az emlékekkel. Amiket lehet, hogy évekig csak az agy manipulált? Talán ez a film legizgalmasabb momentuma, nagy kár, hogy talán fél óráig sem tart, mert aztán jön a bizonyosság. Szomorú, mert onnantól kezdve több szempontból is kissé érdektelenné válik a film. Egyrészt bekövetkezett az, amit a nő akart, vagyis sikerült meggyőznie a bátyját az igazáról. Akkor miért nem hagyták elpusztulnia a tükröt a frappáns szerkezet segítségével? Helyette körbe-körbe rohangálnak a házban, hagyják, hogy szép lassan eluralkodjon rajtuk az őrület.
A másik nagyobb probléma a párhuzamosan zajló múltbéli események mutatása. Valahol érdekes a folyamat prezentálása, ami a tragédiához vezetett, de mivel rögtön szembesítenek minket annak kimenetelével, így olyan érzésünk támadhat, mintha felvételről néznénk egy meccset. Attól még jó figyelni a játékosok technikáját, a gólokat meg miegymást, de izgalom már nem nagyon lesz benne. Igaz a végére ügyesen összekapcsolják a két idősíkot, bár az sem sikerült tökéletesre, mert baromi könnyű belezavarodni.
Ami miatt kifejezetten érdemes végignézni, az az, hogy nehéz belőni a cselekmények végkimenetelét. Igazából végig ott lóg a levegőben, hogy bármilyen lehet a nyomasztó tragikustól kezdve a kínosan giccsesig. Hogy konkrétan milyen lett, azzal kapcsolatban kissé felemásak az érzéseim, de nem panaszkodnék.
A kivitelezés profi, egy rossz szót nem lehet tenni az operatőri munkára vagy a vágásokra. A zene ugyan nem túl változatos, de azért sikerült vele kellemesen hátborzongató atmoszférát teremteni. Igyekeztek kerülni a jump scare-eket (nagyon helyesen), azonban a rendezőnek meggyőződése, hogy az is hatásos tud lenni, ha a szellemek csak egy helyben állnak. Ez már az Absentiában se jött be (mondjuk ott több minden nem működött), egyedül eddig A fekete ruhás nő tévéfilmes változatában éreztem jogosnak eme módszer használatát.
Igazából nehéz hova tenni. Unalmasnak -a leírtakkal ellentétben- nem mondanám. Akadnak benne ugyan jó ötletek, főleg ahogyan eljátszadozik a képzelet és a valóság idegőrlő váltogatásával. Viszont az utóbbi 10 év filmterméséből így sem fog kitűnni. Egyszer talán érdemes megnézni. Level 99-es horror fanok viszont kerüljék!
Friss kommentek