Howard Phillips Lovecraft a XX. századi horror irodalom legmeghatározóbb alakja. Közel 80 évvel a halála után még mindig rengetegen olvassák a műveit, s időről-időre a filmipar is visszanyúl ezekhez. Ám nem csupán egy egyedi, misztikus rémvilágot köszönhetünk neki, írásai ugyanis az utána következő generációk horror szerzőire is nagy benyomást tettek és tesznek mind a mai napig, így közvetve befolyásolják a modern horrort.

Lovecraft világának ikonikus teremtménye Cthulhu, egy letűnt kor ősi Istene, aki az űrből érzekett, és jelenleg az óceán mélyén alussza örök álmát. Először az 1926-os Cthulhu hívása (The Call of Cthulhu) című elbeszélésben lép színre, ami egyébként a szerző legelismertebb művei közé tartozik, habár ő maga középszerűnek tartotta. A továbbiakban erről osztanám meg röviden a saját benyomásaimat. 

UPDATE: A drága jó blog.hu még mindig nem oldotta meg azt a bugot, aminek köszönhetően egyes posztokhoz nem lehet kommentelni. Ezért most kirakom még egyszer. Ha ehhez se lehet, írjatok e-mailt!

Magam is meglepődtem, amikor a meghirdetett könyvkritikusi posztunkra négyen is jelentkeztek. Mivel véleményem szerint mindegyikük elég tehetségesnek tűnik a felvételre, ezért nem akartam önkéntesen döntést hozni. Elvégre Ti fogjátok őket olvasni, így döntsetek róluk Ti!

Alant látható lesz a négy versenyző írása, a kommentek között pedig írjátok le annak a nevét, akitől szívesen olvasnátok még az oldalunkon! Csak egy nevet lehet írni! Nyugodtan tessék megindokolni, kritizálni a mindegyiküket - kulturált keretek között! Hogy biztosítsuk a verseny tisztaságát, csak azoknak a kommentjeit fogjuk elfogadni, akik 2013. június 16 előtt regisztrálták magukat!

Természetesen, nekünk szerkesztőknek is lesz 1-1 titkos szavazatunk, már csak azért is, hogy így növeljük az izgalmakat:) Esetleges egyenlőség esetén én fogok dönteni, jobb módszert nem tudok.

Gondolkodtam, hogy két fordulós legyen, ezáltal "párharcokból" alakulna ki egy döntő, de egyrészt ez kissé igazságtalan, másrészt meg ehhez kéne még egyet írniuk. Könyvkritikánál meg ugye nem kérhetünk számon senkit, hogy pár napa alatt készítse el.

Fontos! A versenyzők nem tudták, hogy nyilvános párharc lesz, így nem is úgy készültek. Továbbá mivel én se így készültem, ezért semmiféle elvárásom nem volt. Így a terjedelemben és témákban bőven lesznek eltérések. Ezt tessék figyelembe venni!

A szavazás vasárnapig, azaz 2013. június 30 éjfélig fog tartani! Eredményhirdetés és ünnepélyes beiktatás másnap este.

Az írásokon csak formailag változtattam (illetve. a teljes neveket vettem ki), a képeket minden esetben én vadásztam.

A sorrend a beérkezés szerint alakult.

Hajrá!

Véget ért hát a mozi-maratonunk. Az utolsó napra akár fásultak is lehettünk volna, ha nem azokat a filmeket pakolják a legvégére, amelyek a legjobban érdekeltek minket. Sajnos kissé csalódnunk kellett, ugyanakkor megtaláltuk a fesztivál legjobbját is.

Ezúttal se ért minket túl sok újdonság, csak annyi, hogy a Stake Land előtt a a közönség tagjai között sorsoltak ki egy-egy koktélt. Pontosabban a főszervező, Vízer Balázs tett fel két mozis kvízkérdést, a helyes válaszolók pedig még helyben megihatták az itókát. Mi hoppon maradtunk.

Tavaly az Akadémia öt arany szobrocskával jutalmazta A némafilmes c. művet, ami arról lett ismert, hogy tökéletesen visszaadta a némafilmek hangulatát. Mert voltaképpen az is volt. Valamiért ettől mindenki elájult, hogy "fú, milyen forradalmi", miközben ezt a "poént" már előtte hat évvel eljátszották. Csak éppen sokkal jobban. Meg is magyarázom, hogy miért.

Cthulhu hívása  - The Call of Cthulhu (2005)

Rendezte: Andrew Leman

Míg az Oscar-díjas alkotás egyfajta tiszteletadása volt az adott kornak, rengeteg kikacsintással, összesúgással a nézővel, addig  a Cthulhu  hívása tényleg azt az érzést keltheti bennünk, hogy ez egy nyolcvan éves film. Ezt nevezem én zsenialitásnak.

Gondolom nem árulok el vele sokat, hogy ez egy H.P. Lovecraft adaptáció, de semmiképpen sem egy a sok közül. Mert mi is a baj az eddigiekkel? Egyrészt szinte mind a jelenkorban helyezte el a hőseit, illetve a cselekményeket. Másrészt meg maguk a történetek legtöbbször nem is követték a leírtakat, nagyon sok "újragondolással" találkozni. Ilyeneket gondolom mindannyian tudnátok mondani.

Ezzel szemben ez a film igyekezett mindenben igazodni az azonos című novellához. Így a történet is ugyanaz maradt: egy haldokló professzor az unokaöccsére hagyja kutatási jegyzeteit, aminek a fiú hamarosan a megszállottja lesz. Megmaradt a hármas szerkezet, így időben haladunk visszafelé az 1920-as évekből az 1870-esekig. Mindezt visszaemlékezéseknek illetve egyéb naplóknak, jegyzeteknek a segítségével. Sajnos ez az időben való ugrálás nem éppen lineáris. Ha az ember nem figyel, könnyen belezavarodhat, hogy most éppen hol is tart a történet, kinek a "meséjét" figyelhetjük éppen.

A Horror Mesterei visszatértek! Ismét felveszünk egy elveszettnek hitt fonalat. Jelen esetben nekem jutott a megtiszteltetés, hogy jobb színben tüntessek fel egy olyan részt, amelyet az olvasók többsége bottal sem piszkálna meg, nemhogy pozitívan nyilatkozna róla. Pedig higgyétek el, van ennél sokkal rosszabb is... De először következzen a történet dióhéjban:

Dreams in the Witch House

Walter egy eléggé idealizált végzős főiskolai hallgató: kiköltözik a világ végére egy lepukkant bérházba, hogy tanulhasson a vizsgáira, nyugodtan írhassa a szakdolgozatát, sőt még irgalmas szamaritánus szerepben is tetszeleghessen. Életét azonban igencsak megkeseríti a tajparaszt főbérlő, egy hibbant lakótárs, az angyali szomszéd, Frances valamint kisbabája, Danny és az időközben rendszeressé vált rémálmok, melyekről szép lassan kiderül: nem is annyira álmok...

Itt kiemelnék egy pozitív momentumot kedves uraim: csöcsök. Meg akad más is, ami lejjebb van. Tessék gyönyörködni, jobb változatokban nincs cenzúra. Hölgyeim, nekünk meg ott a Walter hátán megjelenő szabásminta, megvan az esti program!

Vissza a sztorihoz: mielőtt azt hinnénk, a helyzet menthetetlenül közelít a szellemek kedvenc társasjátéka felé (Paranormal Activity), felbukkan egy emberfejű patkány, aki nemes egyszerűséggel közli, hogy a ház ügyeletes boszijának szüksége van a mi derék főhősünkre, ha tetszik ha nem. A beígért fenyegetés (nevezzük nevén: jóslat) végül annak rendje és módja szerint be is teljesedik, hiába próbál ellene tenni Joe (alsó szomszéd). Akiről kiderül, hogy minden oka megvan az őt behálózó elmebajra. Tobzódunk a vérben, haldoklunk, aztán persze rájövünk, hogy semmi nem úgy van, ahogy eddig mindenki meg volt róla győződve, de késő bánat – emberfejű patkány.

 „Egyedül az a jó a jelen korban, hogy túlságosan ostoba ahhoz, hogy tüzetesebben tanulmányozza a múltat.“

H. P. Lovecraft

Már megint Lovecraft? Hiszen az öregről már leírtak mindent, és különben sem olvassa már senki a műveit, mondhatják sokan. Ez az ítélet kb. annyira helyes és tartható, mint azon fiatal pár döntése, akik az indián temető fölé épült, akciósan vett házba akarnak beköltözni. Nem vitatnám a fiatalabb, ill. a kortárs szerzők tehetségét, de azt azért észre kell venni, hogy a jelenlegi tendencia a minőség helyett inkább a mennyiségre helyezi a hangsúlyt. Néha egyszerűen jól esik visszatérni a klasszikusokhoz.

H. P. Lovecraft prózája már a saját korában sem számított „modernnek“. Ezzel ő is tökéletesen tisztában volt, tudatosan tartotta magát a korábbi, gótikus regényekből megismert tradícióhoz. Különösen szembetűnő a műveiben Poe hatása. Lovecraft egyszerű nyelven ír, nem bonyolítja túl a dolgokat, a történetei akár sablonosnak is nevezhetők. Műveiben egy olyan világot épít fel, amely látszólag teljesen megegyezik a mi világunkkal, viszont e világ felszíne alatt szörnyű titkok lappanganak. Ősi kultuszok, elfeledett istenek, sötét titkok. A szövegek hősei nem tesznek mást, mint – valamilyen véletlen folytán – tudomást szereznek e szörnyű titkokról. Rájönnek, milyen vékony fal választja el a hétköznapi világot a természetfölötti rettenettől, az olvasó pedig velük együtt döbben rá a fenyegető veszélyre. Elbizonytalanodik, szorong, kétségbeesik. Mert ilyen erőkkel szemben tehetetlen.

Castle Freak / Full Moon (1995)

Rendezte: Stuart Gordon

Először is, laikusokban felmerül a kérdés, hogy ha ez a második, akkor melyik az első? Erre kioktatják őket a nagyokosok, hogy "hát a Re-Animator, amit szintén Stuart Gordon rendezett", amiben kivételesen igazuk is van. Mert még véletlenül sem a túlértékelt From Beyond (újabban van már magyar címe is: Tágra nyílt elme), amit ironikus módon szintén ő rendezett. De ha már itt tartunk, Gordon bá' (blő) nem állt meg ennyi Lovecraft-adaptációnál, hiszen leforgatta még 2001-ben a Dagon-t is. Szóval mondhatjuk rajongó az öreg, ami azért nem hátrány ebben a szakmában.

Az, hogy a film története mennyire hű a könyvhöz, sajnos az elolvasásának hiányában nem tudom megítélni, de mivel ezt is a "jelen korba" helyezték - na meg ismerve az eddigi adaptációkat -, valószínűleg nem sok. Őszintén szólva ez teljesen mindegy, mivel a végeredmény önmagában is megállja a helyét a "piacon".

A kezdés elég nyomasztó: a helyszín egy ódon kastély, ahol egy idős hölgyet látunk, aki éppen szerény reggelit készít egy tömlöcben sínylődő lénynek. Grátisz kap egy kis korbácsolást is. A dolga végeztével azonban a nénit magához hívja az Úr, így a placc üresen marad, nem lesz ki etesse a foglyot.

A blog egy újabb mérföldkövet tett meg a siker felé, ugyanis pár hete felkeresett egy német rendező, hogy írnék-e a filmjéről. Igen, ő maga személyesen. Aztán rögtön elküldött postán egy tisztelet példányt, így elmondhatom magamról, hogy valószínűleg Magyarországon csak nekem van ilyen DVD-m. De menjünk szép sorjában, lássuk magát a filmet. Itt megjegyzem, hogy le akartam fotózni a korongot, de sajnos úgy néz ki, hogy a vinyóm haldoklik, most is csökkentett módban tudok írni. Elég kényelmetlen, azt meg kell hagyni.

Die Farbe (2010)

Rendezte: Huan Vu

A film egy H.P. Lovecraft adaptáció, a The Colour Out of Space (Szín az űrből, 1927), aminek az olasz változatát már volt szerencsém röviden bemutatni és maradjunk annyiban, hogy azt inkább kerüljétek.

Azonban két dolgot le kell szögeznünk előre: először is a két változat között ég és föld a különbség. Míg az leginkább egy vallási katyvasz volt, addig ez sokkal tudományosabbra sikeredett, és gyanítom, hogy az eredeti műhöz is több köze van. Másodjára pedig, hogy ez egyáltalán nem horror, inkább sci-fi thrillernek titulálnám, de még ez sem közelítene az igazsághoz. Ennek legnagyobb oka az, hogy van benne valami művészi, valami drámai. Példának okáért már maga a kivitelezés is: itt az egész film fekete-fehér. Ezt először erőltetettnek és feleslegesnek éreztem, aztán rájöttem, hogy valahol jogos ez a megoldás. Erre később még kitérek.

Itt egy újabb adag bizonyíték, hogy én igenis "dolgozom" azon, hogy minél tökéletesebb listát állítsak össze, hiszen mégiscsak a 10 legparáztatósabbat keressük. Korábban már beszámoltam egy fél tucat műről, amiben rémisztgetést ígértek, helyettük viszont jóformán kínszenvedést kaptam. A most következőek már egy fokkal jobbak, de még így is elég gyengusok az elvárásaimhoz képest.

1. The Echo (2008)

Rendezte: Yam Larans

Na ez egy érdekes film, ugyanis a rendezője, a saját, 4 évvel korábbi filmjét remake-elte, hogy Amerika-kompatibilis legyen, az amúgy a Fülöp-szigetekről származó alkotás. Ennek fényében az eredeti sem lehet annyira jó, hiszen anno a Körnél is ugyanaz a rendező dolgozott a japán verzión, mint a feldolgozásánál is.

A lényeg: frissen szabadult csóka az elhunyt anyuka, régi, lerobbant bérházába költözik, ahol fura hangokra lesz figyelmes. Leginkább a szomszédok veszekedésére, de történnek más furcsaságok is. Voltaképpen itt sincs semmi más, "gyszerűen" szellemek garázdálkodnak, minket pedig megpróbálnak megijeszteni. Ez a része egyszer-kétszer sikerül is, hiszen már maga a kezdés is eléggé hátborzongató. De ezt, és még egy jelenetet leszámítva, kissé unalmas és kiszámítható az egész.

Technikailag nincsen vele semmi gond, szépek a színek, van a filmben bőven munka, csak épp maga a forgatókönyv nevetséges. Egyszerűen nem tud meglepni. Pedig ez elvárás lenne, ha már "rejtélyeket" akar felgöngyölíteni a főszereplőnk. Egyébként meg buta is a film. Ahogy a karakterek többsége is az. Ráadásul mindenféle eredetiséget nélkülöz. Kár érte, pedig ígéretesnek indult.

Ééééééééés most fogom csak igazán kicsapni a biztosítékot! Sokat gondolkodtam azon, hogy megírjam-e ezt a bejegyzést, mert félő, hogy elriasztom magamtól még azt a kevés kis törzsolvasómnak a felét is. De nem bírom magamban tartani. A lista erősen szubjektív, előre szólok. Nem zavar, ha majd sok háborgó hozzászólás lesz, amíg az érvekkel fog történni és nem sima anyázással. Úgy hogy jobb, ha tisztázunk még előre 1-2 dolgot:

• Mint ahogy az adatlapomon is látszik, "csupán" 24 vagyok. Így én teljesen más horror-filmeket szocializálódtam, mint a legtöbb 30+ ember. Persze vannak kivételek, mint pl. a Rémálom az Elm utcában széria, amin már kiskoromban is jókat szórakoztam.
• Nem végeztem el semmiféle film vagy médiaszakot (holott szakirányilag erre lett volna lehetőségem), így a filmek többségét rendszerint, mint "egyszerű" nézőként éltem meg.
• Természetesen nem vagyok "suttyó", aki nem lát bele egy-egy alkotás mélységeibe.  Az se igaz, hogy csak is kizárólag műfajon belül érdeklődnék e művészeti ág iránt.  Pl.  imádom a jó művészfilmeket is, amikben aztán jócskán lehet dúskálni a többletjelentéseken (sőt, szinte minden téren van 1-1 kedvencem). Azonban egy horrortól leginkább három dolgot várok: vagy paráztasson be, vagy legyen nagyon merész, vagy csak egyszerűen szórakoztasson.

Ennek tudatában az alábbi listám az "átlag" horror-kedvelőknek szól, akik hajlamosak megbízni a "megmondó emberekben", aminek eredménye általában pofára esés. Mert miről is van szó? Ezek azok a művek, amiket szokás "alap" jelzővel illetni, a legtöbbnél ráadásul előjön a "bezzeg anno még értettek ehhez..." c. mondóka is. Így nem meglepő, hogy a felsoroltak között híres rendezőket fogunk találni, azonban előre leszögezném, hogy legtöbbjüknél csupán az adott művel van kifogásom, nem a teljes filmográfiájával. Szóval ne tessék túl sok "mainstream" filmet várni.

Még valami, bizonyára lesznek olyanok, akik hiányolják majd az Alkonyatot, na már most 1. nem láttam, 2. ez nem horror, hiába a vámpírok meg a farkasemberek.

Akkor kezdjük.