"Az embernek soha nem szabad saját erkölcsi és etikai álláspontja alapján értékelnie, mert ez lehetetlenné teszi mások viselkedésének objektív elbírálását. Egyedül az összehasonlítás számít. Egy viselkedés önmagában vizsgálva semmit nem mond. Egyetlen személy többféle magatartásmódja jelenthet ugyan elméletileg valamit, néha megmagyarázható, de a következtetés éppúgy lehet jó, mint rossz."

Ismét egy exkluzivitással kedveskedünk nektek! Anno a blogon is szó esett ezen könyv sajtóbemutatójától, amelyre meghívást is kaptunk. Sajnos én az időpont miatt nem lehettem ott, purga viszont mindent lelkendezve elmesélt, hogy én mennyire élveztem volna a dolgot. Valóban, az átlagembernél jóval nagyobb érdeklődést (és talán ehhez járó tudást is) tulajdonítok a sorozatgyilkosoknak, így csillogó szemekkel vettem a kezembe a szerző által dedikált sajtópéldányt. Így utólag visszagondolva, talán jobb lett volna, ha meghagyom a kritika lehetőségét „munkáltatómnak”. Hogy miért? Az alant kiderül!

Thomas Müller: Bestiális emberek – Sorozatgyilkosokkal négyszemközt

Előre szeretném leszögezni: ez teljesen szubjektív vélemény, és nem azt szeretném ezzel sugallni, hogy ez a könyv rossz. Csak... Nagyon nem az én stílusom.

Mire asszociál az átlagos olvasó ebből a címből? Nos, magamból kiindulva egy interjúkötet-szerűségre, vagy legalábbis izgalmas beszélgetésekre a rács két oldalán. Értesüléseim szerint a sajtóbemutatón valóban ez történt. Akkor mi a helyzet magával a könyvvel...?

Ott kezdtem el gyanút fogni, amikor megláttam a mellékelt ajánlókártyát a Dialóg Campus Kiadó további könyveiből, mint például: Miért válnak zsarnokká a gyerekeink? vagy Hogyan éljünk emberi tartással? esetleg Ami igazán számít, az a megélt élet. Itt már elvetettem a zaftos, vérben tocsogó holttestekről mesélő, ördögi kacajú gyilkosok arcát és magam elé képzeltem egy egyetemi előadást. Nem mellékesen megjegyzem, az író valóban tart szemináriumokat. És ez a könyv stílusán is meglátszik. Sokszor okoskodó, amolyan „mindent átéltem, csak jobban tudom, különben is: én vagyok a tanár” érzésem támadt olvasás közben. Ez nem feltétlenül baj, de a könnyedebb műfajt indokoltabbnak tartanám, ha már egyszer nem egyetemi tankönyvet bújok, hanem életmóddal kapcsolatos (?) irodalmat.