"Az embernek soha nem szabad saját erkölcsi és etikai álláspontja alapján értékelnie, mert ez lehetetlenné teszi mások viselkedésének objektív elbírálását. Egyedül az összehasonlítás számít. Egy viselkedés önmagában vizsgálva semmit nem mond. Egyetlen személy többféle magatartásmódja jelenthet ugyan elméletileg valamit, néha megmagyarázható, de a következtetés éppúgy lehet jó, mint rossz."

Ismét egy exkluzivitással kedveskedünk nektek! Anno a blogon is szó esett ezen könyv sajtóbemutatójától, amelyre meghívást is kaptunk. Sajnos én az időpont miatt nem lehettem ott, purga viszont mindent lelkendezve elmesélt, hogy én mennyire élveztem volna a dolgot. Valóban, az átlagembernél jóval nagyobb érdeklődést (és talán ehhez járó tudást is) tulajdonítok a sorozatgyilkosoknak, így csillogó szemekkel vettem a kezembe a szerző által dedikált sajtópéldányt. Így utólag visszagondolva, talán jobb lett volna, ha meghagyom a kritika lehetőségét „munkáltatómnak”. Hogy miért? Az alant kiderül!

Thomas Müller: Bestiális emberek – Sorozatgyilkosokkal négyszemközt

Előre szeretném leszögezni: ez teljesen szubjektív vélemény, és nem azt szeretném ezzel sugallni, hogy ez a könyv rossz. Csak... Nagyon nem az én stílusom.

Mire asszociál az átlagos olvasó ebből a címből? Nos, magamból kiindulva egy interjúkötet-szerűségre, vagy legalábbis izgalmas beszélgetésekre a rács két oldalán. Értesüléseim szerint a sajtóbemutatón valóban ez történt. Akkor mi a helyzet magával a könyvvel...?

Ott kezdtem el gyanút fogni, amikor megláttam a mellékelt ajánlókártyát a Dialóg Campus Kiadó további könyveiből, mint például: Miért válnak zsarnokká a gyerekeink? vagy Hogyan éljünk emberi tartással? esetleg Ami igazán számít, az a megélt élet. Itt már elvetettem a zaftos, vérben tocsogó holttestekről mesélő, ördögi kacajú gyilkosok arcát és magam elé képzeltem egy egyetemi előadást. Nem mellékesen megjegyzem, az író valóban tart szemináriumokat. És ez a könyv stílusán is meglátszik. Sokszor okoskodó, amolyan „mindent átéltem, csak jobban tudom, különben is: én vagyok a tanár” érzésem támadt olvasás közben. Ez nem feltétlenül baj, de a könnyedebb műfajt indokoltabbnak tartanám, ha már egyszer nem egyetemi tankönyvet bújok, hanem életmóddal kapcsolatos (?) irodalmat.

Aki magukra a bűncselekményekre kíváncsi, annak sajnos ugyanúgy megvan az esélye a csalódásra, mint nekem. Néhol két-három mondat erejéig felbukkan ugyan egy-két tetthely, sajtófoszlány, meglegyint minket a halál szaga, de nem ez a jellemző. Ugyanis a sokszor bravúros nyomozás itt mellékes. Az író mindent, még saját életét is az elkövető pszichológiai aspektusára teszi fel. Akiben a sok-sok, már dögivel támadó krimisorozatok (gondolok itt ilyenekre, mint az NCIS, Gyilkos elmék, Castle, CSI) felkeltik a profilozás iránti érdeklődést, ők dörzsölhetik a kezüket. Nekik garantáltan tetszeni fog ez az olvasmány.

De akkor miről szól, ha már ennyi mindenről nem? Elárulom: legnagyobbrészt magáról az íróról. Hogyan lépkedett egyre feljebb a ranglétrán, egyáltalán hogyan kezdte érdekelni ez a szakma, hogyan lett autodidakta viselkedéskutatóból az egyik legelismertebb nemzetközi profilozó. Azért persze, ahogy beindulnak a cselekmények, elcsíphetünk egy-egy interjút gyilkosokkal, azonban számomra ez csak amolyan csalimadár volt. Ugyanis nem szabad elfeledkeznünk róla, hogy nem egy krimit olvasunk, hanem magát az életet. Ami nekem felettébb száraz. Például jómagam nem írnék könyvet arról, mennyire szeretnék patológus lenni, és szinte a könnyem kicsordulna a boldogságtól, ha ez egyszer sikerülne. Meg hogy mennyire gyönyörű és összetett az emberi agy. Mert elolvasná bárki is? Kötve hiszem. Ha tartanék ott a szakmámban, hogy elismerjenek (és gondoljatok bele, idegenvezető leszek, ellentétes személyiségre vall, nemdebár?), talán az egyetemisták ajánlott olvasmányként forgatnák, meg egy-két elvetemültebb rajongóm, de nagyjából ennyi. Épp ezért mondom azt, hogy pszichológia szakos hallgatóknak egyenesen kötelező olvasmány, de az is jól fog szórakozni rajta, akit csak hobbiszinten érdekel a kriminalisztika elméleti oldala.

Állítólag az író felhívta a jelenlévők figyelmét arra, hogy ne lefekvés előtt kezdjenek bele az olvasásba, ugyanis letehetetlenül izgalmas. Annyi biztos, hogy én tényleg a takaró alá menekültem előle. Na nem félelmemben, csak egy idő után már próbáltam úgy megkerülni, ahogy tudtam. Talán egy nálam idősebb, érettebb ember pozitívabb, objektívabb kritikát tudna nektek nyújtani, tőlem azonban csak ennyire futotta. Nekem kell a vér, a gyilkos, a jó háttérsztori. Nem akarom beleélni magam, milyen a nyomozóknak. Egyszerűen... Nem az én világom. Amennyiben az író egyszer tényleg megjelentet egy interjúkötetet, az első olvasók között leszek. Addig meg itt van néhány morzsa a sajtóanyagból, kellemes borzongást hozzá!

„Ennek a könyvnek a segítségével bepillanthatunk egy olyan szakember munkájába, aki évek óta a hazugság, az álcázás, a csalás felismerését tanulmányozza. Négyszemközti beszélgetéseket folytatott olyan tettesekkel, mint a „savas gyilkos”, aki sósavval teli hordókba tette női áldozatait, vagy a 11 prostituáltat megölő bűnözővel.

Ennek a nagyszerű könyvnek a kedvéért néhány thrillert nyugodtan kihagyhatunk – írta a Frankfurter Allgemeine Zeitung recenzense. A 40 éves, tiroli születésű Müllernek sok-sok híres-hírhedt ügyet sikerült felderítenie. Rendőrjárőrként kezdte, majd pszichológiatanulmányok és egy FBI-képzés után küzdötte fel magát világszerte keresett bűnügyi tanácsadóvá. Jelenleg a Bécsi Kriminálpszichológiai Szolgálatot vezeti. Könyve, a Bestiális emberek közel félmillió példányban fogyott el a német nyelvű könyvpiacon.”