Aggódással vegyes izgalommal vágtam bele az Extant premierjébe, tudniillik a legutóbbi ennyire várt sorozat a Salem volt, aminek hogy őszinte legyek, még mindig nem jutottam túl az első részén. Ufós téma, űrutazás, Halle Berry – ez a sorozat csak jó lehet, gondoltam én.

Úgy tűnik, eddig nem is tévedtem, és annak ellenére tetszett, hogy ódzkodom a futurisztikus filmektől/sorozatoktól. Nagyon érdekes piloton vagyunk túl, ami ugyan cselekményekben nem bővelkedett, de kellően izgalmas és feszült volt.

Az alap sztorit ugye nagyjából már a trailerből leszűrhettük: Molly (Halle Berry – X-Men-filmek, Szörnyek keringője, Gothika) 13 hónapnyi egyedüllét után hazatér az űrből, ahol meglepődve fogadja, hogy tulajdonképpen gyereket vár. Ezt természetesen nem akarja elhinni, hiszen az űrállomáson – majdnem teljesen – egyedül volt mindvégig. 13 órára ugyanis leállt az űrállomás rendszere és ez idő alatt megjelent Molly halott ex-férjének szelleme. Tehát bármennyire is szerettük volna, nem E.T. vagy valamelyik alien szerelemgyerekét hordja a szíve alatt a főhősnő.

Molly férje, John (Goran Visnjic – Vészhelyzet) eközben lázasan dolgozik azon, hogy az új projektje, az érzelmekkel ellátott emberszerű robotok, a Humanicsok elterjedjenek a világban. Azonban közel sem tűnik túl jó ötletnek ez, mivel gyerekük, Ethan eléggé rosszcsontnak tűnik. Nekem nagyon úgy fest a helyzet, hogy szükség lesz itt még John Connorra és Kalifornia ex-kormányzójára is.

A két neves főszereplő mellett érdemes még megemlíteni olyan kiváló színészeket, mint a Molly főnökét alakító Michael O’Neill (Bates Motel, Az elnök emberei), illetve a a főhősnővel hasonló sorsra jutott asztronautát játszó Bray Beyer (Jericho, Harmadik műszak).

Steven Spielberg produceri felügyelete alatt készült az Extant c. tévésorozat, amelyben Halle Berry egy asztronautát alakít. Egy év után a Földre visszatérve megpróbálja családjával megtalálni a közös hangot. De az űrben tapasztalatai az egész világra kihatással lesznek.

Amikor elkezdtem nézni az előzetest mindenféle háttér információ nélkül, azt hittem, hogy valami jófajta hajléktalan horror lesz ez, de sajnos nem, csupán egy újabb poszt-apokaliptikus dráma zombikkal fűszerezve. Azért nem néz ki rosszul, de basszus, ezt a csontot már alaposan lerágták az utóbbi időkben.

Érdekesség, hogy az egyik főszereplőt alakító hölgynek ez lesz a legeslegelső alakítása!

Rég volt trágya-adag. Most se lesz valami nagy, de azért tessék csak vígan dagonyázni! Ráadásul még tematikus is! Mind unalmas!

1. Unhinged (1982)

Rendezte: Don Gronquist

Kezdjük rögtön a legrosszabbal. Egyes kitartó törzsolvasóknak talán derenghet valami a címet látva: ez a film egy vendégtoplista által már szerepelt a blogon. Most viszont ideje tiszta vizet önteni a pohárba, mert itt szó sincs semmiféle "magával ragadó hangulatról"! Bátran kijelenthetem, hogy ez minden idők legunalmasabb slasherje.

Hiába van három fiatal lány, akik közül kettő még csöcsit is villant, ha a legelső gyilkolásig 38 (!) percet kell várnunk! És az is gyors és béna. Nagyon érződik az alacsony költségvetés, amire manapság divatosan az "indie" jelzőt aggatják, de inkább maradjunk a trashnél, mert ez kifejezőbb. Vagy lehet, hogy mégsem, mert még azt hihetnétek, hogy valami szórakoztató baromság. Nem, egyszerűen fárasztóan szar.

Félreértés ne essék, tudom jól, hogy kis pénzből is lehet jót alkotni, de azért van egy határ, van egy minimális elvárás. Például, hogy a vágásoknak legyen dinamikája. Meg a jeleneteknek. Meg úgy az egész filmnek. Iszonyatosan vontatott, tele érdektelen párbeszédekkel, mondhatni végig pofázzák a teljes játékidőt. Ami már önmagában se valami biztató, de a két filléres színészekkel (pontosabban helyi lakosokkal!) előadatni ilyen mennyiségű szöveget kegyetlenség. A mimikát és testbeszédet meg elvitte a cica. Egyedül az idős nénike volt hiteles, de tegyük szívünkre a kezünket: csak itt Magyarországon hány másodpercbe kerülne találni egy mindenért bosszankodó, házsártos, passzív-agresszív kisnyugdíjast? Na ugye.

A nem rég publikált Bloodlust képregény-kritikánkhoz szorosan kapcsolódik az alábbi hír:

2014. március 9-én (vasárnap) rendezik a 27. Képregénybörzét a Kispesti Művelődési Házban (Budapest, XIX. kerület, Teleki u. 50.), ahol kapható lesz a Bloodlust című magyar cyberpunk/fantasy/horror képregénysorozat első antológiája, melynek címe: Cryweni történetek. Az 56 oldalas kiadvány limitált kiadásban jelent meg 2013 legvégén.

A tartalom:
- Zsoldosvégzet (képregény, színes borítóval)
- A Neopolisz gyermekei (Dense T. Harding novellája, színes borítóval)
- Delírium (képregény, színes borítóval)
- Kéjgyilkos (C. Martens novellája, színes borítóval)
- három oldalas borítógaléria a kiadvány borítóinak ceruza-, illetve tollrajzaival

Bővebb információ a képregénybörzéről itt: KLIKK!

 Alant pedig egy trailer (!) található a Bloodlusthoz:

Az elmúlt évtized(ek)ben a vámpírkultusz elárasztotta a filmek és a könyvek világát, melyre a közönség az érzelmek széles skálájával reagált, a gyomorforgató hányingertől kezdve egészen az euforikus örömmámorig. Természetesen a képregények se maradhattak ki a szórásból, elég csak a magyar kiadást is megélt Hellsing c. mangára gondolni. Ma azonban a terítéken egy olyan darab lesz, mely kis hazánkban látta meg a napvilágot, a készítők Fábián Péter és Kozmajer Viktor. Voltak olyan kedvesek és egyből a sorozat mindkét eddig megjelent számából küldtek egyet nekünk véleményezésre, melyet ezúton is köszönünk. Nem egy friss kiadványról van szó, 2010-ben jelent az első és 2012-ben a második, de azóta se hagyott alább a lelkesedés, a honlapjukon sok aktuális infot lehet találni kis példányszámú kiadványokról és a tervezett folytatásról. Kedvcsináló és borítók hajtás után.

A sci-fi horror thriller noirként jellemzett filmben Jerry Hipple kormányügynök jó ideje sikeretlenül hajszolja a városban csak Red Harvest Killerként elhíresült sorozatgyilkost. Amikor Katia és Gladys beteszi a lábát a városba a hullák száma megemelkedik, szépen lenyúlják a közismert bűnöző nevét és még hatalmas médiafigyelmet is kapnak. Az igazi gyilkosnak természetesen nem tetszik a szexi páros ténykedése.A poszteren a Sin City és a Szárnyas fejvadász ötvözetének nevezi a filmet, amelyet ugyan én még nem láttam, de erős túlzásnak érzem.

Hiába no, ha kéritek (e-mail, Facebook, komment), akkor próbálok annak is eleget tenni. Ráadásul a kettő közül az egyikkel kapcsolatban megkaptam, hogy befért volna a toplistába is. És tényleg? Akkor megint beégtem? Rögtön kiderül!

Haunter

Rendezte: Vincenzo Natali

A Kocka és a Hibrid rendezőjének legújabb műve ezúttal mellőzi a sci-fit és inkább a divatos kísértetes irányzatot képviseli. Egy kis csavarral. Ugyanis a főszereplő egy 16 éves lány, akinek minden napja ugyanúgy telik, mármint szó szerint, tisztára, mint az Idétlen időkigben. Csak ez sokkal rosszabb, mert pl. a családi házat nem hagyhatja el és igazából nem tud semmit se variálni. Természetesen a családja mindenből semmit se érzékel. Így ebben a végtelen monotonitásban telnek a napjai, vagyis izé, pont, hogy nem telnek. Ennek az érzékeltetés egész jól sikerült és szerencsére túlzásba sem vitték.

A film nem csinál túl nagy titkot belőle, hogy bizony mindannyian halottak és csak szellemei önmaguknak. De ugye ezzel egyedül a lányka van tisztában és hiába magyarázná el a többieknek a helyzetet, másnapra úgyis elfelejtik. Vajon ez a purgatórium? Nem az.

Természetesen ez így önmagában elég unalmas lenne, így elég hamar felveszi (először) akaratlanul a kapcsolatot az élőkkel, akik ebben a fordított helyzetben viselkednek ijesztően. Vagyis tőlük kellene megijedni. Frappáns, de lássuk be: ez nem megy. Mégis, mi a francot lehet ártani egy halottnak? Miért izguljunk értük?

Amikor felálltam a moziszékből (keddi premier előtti vetítés, ugye), akkor az első gondolatom az volt a filmmel kapcsolatban, hogy erről kurva jó kritika lesz. Végre megszállt az ihlet! Mert tudom jól -bár senki se mondta ki-, hogy az utóbbi írásaim nem voltak túl izmosak (mármint magamhoz képest). Talán az a kényszer tehető felelőssé, hogy a toplista kedvéért minél több mindent megnézzek és még be is számoljak róla. Na de most! Mert gyerekek az Én, Frankenstein nem hogy ezer sebből vérzik, hanem egyenesen egy darab, véres húscafattal van dolgunk. 

Én, Frankenstein - I, Frankenstein (2014)

Rendezte: Stuart Beattie

Megértem, ha valaki előítélettel viseltet eme mű iránt, hiszen lássuk be, hogy nincsenek túl jó előjelek. Egyrészt 3D, az a kibaszott 3D, ami nagyon kevés filmnél képvisel tényleges értéket. Már kifejezetten fárasztó, hál' Istennek szép lassan kezd kikopni a divatból. Másrészt a műfaji besorolás: akció-horror. Ez pedig az Underworld és Resident Evil után valóságos szitokszó, senki se (az egyébként zseniális) Pengére asszociál már. Ennek a megfejelése az a reklámszöveg, hogy az "Underworld alkotóitól"... brrr... Sokadik indokként pedig az igazi húzónevek hiánya. Aaron Eckhart, hiába szerepelt már több közismert filmben is, nem hiszem, hogy a legtöbb ember a neve alapján felkapná a fejét. Jó, manapság már amúgy sincs sztárkultusz, de azért tessék csak megnézni a sikerfilmek stáblistáját!

További probléma, hogy a történetről az alapkoncepción kívül semmit se közöltek a nyilvánossággal - utólag belegondolva talán nem véletlenül. Ó, és a PG-13-as besorolásról meg ne feledkezzünk! Fel is merült bennem a kérdés, hogy a hazai korhatárbizottság mi a fenéért ragaszkodott a 16-os karikához? Annyiban talán jogos, hogy egy szerencsétlen 12 éves valószínűleg megállna a fejlődésben, ha végignézné. De sajnos meg fogják, mert ez az ő színvonaluk, az ő korosztályuk terméke. Szomorú.