Hiába no, ha kéritek (e-mail, Facebook, komment), akkor próbálok annak is eleget tenni. Ráadásul a kettő közül az egyikkel kapcsolatban megkaptam, hogy befért volna a toplistába is. És tényleg? Akkor megint beégtem? Rögtön kiderül!

Haunter

Rendezte: Vincenzo Natali

A Kocka és a Hibrid rendezőjének legújabb műve ezúttal mellőzi a sci-fit és inkább a divatos kísértetes irányzatot képviseli. Egy kis csavarral. Ugyanis a főszereplő egy 16 éves lány, akinek minden napja ugyanúgy telik, mármint szó szerint, tisztára, mint az Idétlen időkigben. Csak ez sokkal rosszabb, mert pl. a családi házat nem hagyhatja el és igazából nem tud semmit se variálni. Természetesen a családja mindenből semmit se érzékel. Így ebben a végtelen monotonitásban telnek a napjai, vagyis izé, pont, hogy nem telnek. Ennek az érzékeltetés egész jól sikerült és szerencsére túlzásba sem vitték.

A film nem csinál túl nagy titkot belőle, hogy bizony mindannyian halottak és csak szellemei önmaguknak. De ugye ezzel egyedül a lányka van tisztában és hiába magyarázná el a többieknek a helyzetet, másnapra úgyis elfelejtik. Vajon ez a purgatórium? Nem az.

Természetesen ez így önmagában elég unalmas lenne, így elég hamar felveszi (először) akaratlanul a kapcsolatot az élőkkel, akik ebben a fordított helyzetben viselkednek ijesztően. Vagyis tőlük kellene megijedni. Frappáns, de lássuk be: ez nem megy. Mégis, mi a francot lehet ártani egy halottnak? Miért izguljunk értük?

Ugyanez a kérdés megmarad akkor is, amikor egyfajta "meta-kísértet" helyzetet teremtenek egy új szereplő bevonásával. Mert természetesen kell valami gonosz is, különben nem lennének konfliktusok. Innentől pedig átmegyünk egy jól ismert nyomozós, rejtély-megoldós történetbe, persze azzal a pikantériával, hogy szellem üldöz szellemet. 

A megvalósítás korrekt. Semmi kiemelkedő, de panaszkodni sincs okunk. A színészek közül a főszereplőt mindenképpen érdemes kiemelni, hiszen nem más alakítja, mint a már Oscar-díjra jelölt Abigail Breslin, akivel nem olyan rég A hívás kapcsán találkozhattunk. Most sokkal gyermekibbnek éreztem, mint ott és ez így is van jól. Nem találok fogást rajta. Ahogy a másik főszereplőn, Stephen McHattie-n (itt eredetileg három, a blogon ismertetett filmje volt példaként említve, de rohadtul nincs kedvem linkelgetni őket) se, tökéletesen eljátssza a karakterét.

Nagy kár, hogy ahogy haladnak a cselekmények, úgy egyenesen arányosan kuszálódik össze a történet is. Azért simán nézhető, csak fura megbirkózni ezzel a fordított helyzettel. Ám meg kell, hogy mondjam, azért olyan mély nyomot nem hagyott bennem.

Értékelés: 6/10

Open Grave

Rendezte: Gonzalo López-Gallego

Na ez az a film, amit illett volna már idejében megnéznem. A rendező szintén ismert, neki köszönhetjük a kissé felejthetőre sikeredett Apollo 18-at, amiben azért látszódott, hogy López-Galleggoból még lehet valaki. Ezen műve pedig csak megerősített ebben, noha kiugróan jó filmről közel sem beszélhetünk.

Az alapkoncepció egyedi és éppen ezért zseniális is valahol: egy fickó egy tömegsírban ébred és nem emlékszik semmire sem, még arra se, hogy kicsoda ő egyáltalán. Elég hamar találkozik egy csapattal, akik szintén tömeges amnéziában szenvednek. A helyszín természetesen egy elhagyott ház az erdő közepén. Mondanom se kell, hogy a szereplők helyzete elég rémisztő, hiszen nem tudhatják, hogy egyáltalán bízhatnak-e egymásban. Vagy akár saját magukban, nem-e gyilkos-e valamelyikük, akinek mondjuk a tömegsírt is köszönhetik. A nyomasztó érzést a külvilágtól való teljes izoláció is súlyosbítja. A film első harmada amolyan nyomozással telik, és bár nem történik semmi, mégis ez a legizgalmasabb szegmens.

Aztán előkerülnek a 28 nappal későbbhöz hasonló "anti-zombik", amik akaratlanul is elviszik a film atmoszféráját egy teljesen más irányba. Nagy kár, mert innentől kezdve a tartalom majdhogynem átlényegül a tipikusnak mondható zombi-filmek klisés rendszerébe. Igaz, ettől függetlenül bravúrosan kezelik magát a rejtélyt, mint olyat. Így valóban csak a legvégén lesz tiszta, hogy miről is volt szó végig. Külön kiemelném, hogy az elénk tárt megoldás nem is baromság. A cselekmény belső logikája mentén abszolút racionális, még ha pont emiatt kissé keserű érzés fog majd el minket.

Illik megemlíteni, hogy itt, Magyarországon forgatták. Bár ez nem nagy dicsőség, hiszen tényleg akármelyik erdősben játszódhatott volna.

A kivitelezéssel nincsenek nagy gondok, noha persze érezni, hogy nem Dagobert bácsi volt az első számú befektető. Ugyanakkor a záró képsor a maga nemében gyönyörű. Több ilyen epikus pillanat kellett volna és akkor lehet, hogy jobban magával ragadott volna. Mert szó, mi szó, engem nem tudott megfogni. Egyszerűen nem éreztem azt, hogy most valami különlegeset látok a már említett ötletes alapfelállás ellenére sem. Még egyszer például nem lenne ingerem a megtekintéséhez.

Hogy mennyire nem tudok ezzel az alkotással mit kezdeni, arra a legjobb bizonyíték ez az írás. Egyszerűen nem tudok róla többet írni. Semmi kifejezetten negatívum vagy több pozitívum nem maradt meg bennem. Csak az érzés, hogy ez azért nem egy nagy szám. Egyszer nézős, felejthető. Bocs.

Értékelés: 5/10