Alacsony költségvetésű ausztrál thriller. A szinopszist a poén kedvéért benyomtam a Google-fordítóba. Íme, változtatás nélkül ez az eredmény:
A film egy fiatal állatorvos hallgató, Alexis Willard, mint egy erőszakos cselekedet miatt az életét, hogy összeomlik körülötte, amivel az egyetlen ember, akit szeret a kimondhatatlan veszély, mint a rejtélyes múlttal karom az utat vissza az ő jelen van.
Azért szerintem sejthető, hogy miről fog szólni. Mindenesetre a plakát faszántos.
Amikor felálltam a moziszékből (keddi premier előtti vetítés, ugye), akkor az első gondolatom az volt a filmmel kapcsolatban, hogy erről kurva jó kritika lesz. Végre megszállt az ihlet! Mert tudom jól -bár senki se mondta ki-, hogy az utóbbi írásaim nem voltak túl izmosak (mármint magamhoz képest). Talán az a kényszer tehető felelőssé, hogy a toplista kedvéért minél több mindent megnézzek és még be is számoljak róla. Na de most! Mert gyerekek az Én, Frankenstein nem hogy ezer sebből vérzik, hanem egyenesen egy darab, véres húscafattal van dolgunk.
Rendezte: Stuart Beattie
Megértem, ha valaki előítélettel viseltet eme mű iránt, hiszen lássuk be, hogy nincsenek túl jó előjelek. Egyrészt 3D, az a kibaszott 3D, ami nagyon kevés filmnél képvisel tényleges értéket. Már kifejezetten fárasztó, hál' Istennek szép lassan kezd kikopni a divatból. Másrészt a műfaji besorolás: akció-horror. Ez pedig az Underworld és Resident Evil után valóságos szitokszó, senki se (az egyébként zseniális) Pengére asszociál már. Ennek a megfejelése az a reklámszöveg, hogy az "Underworld alkotóitól"... brrr... Sokadik indokként pedig az igazi húzónevek hiánya. Aaron Eckhart, hiába szerepelt már több közismert filmben is, nem hiszem, hogy a legtöbb ember a neve alapján felkapná a fejét. Jó, manapság már amúgy sincs sztárkultusz, de azért tessék csak megnézni a sikerfilmek stáblistáját!
További probléma, hogy a történetről az alapkoncepción kívül semmit se közöltek a nyilvánossággal - utólag belegondolva talán nem véletlenül. Ó, és a PG-13-as besorolásról meg ne feledkezzünk! Fel is merült bennem a kérdés, hogy a hazai korhatárbizottság mi a fenéért ragaszkodott a 16-os karikához? Annyiban talán jogos, hogy egy szerencsétlen 12 éves valószínűleg megállna a fejlődésben, ha végignézné. De sajnos meg fogják, mert ez az ő színvonaluk, az ő korosztályuk terméke. Szomorú.
2005-ben mutatták be a Wolf Creek ausztrál horrort, nem mondhatni, hogy a közel 28 millió dolláros bevételével hatalmas sikert aratott. De azért Greg McLean rendező 2010-ben bejelentette, hogy dolgozik a folytatás forgatókönyvén, amely ismét Ausztráliában fog játszódni és megint Mick Taylor fog gondot okozni néhány turistának.
Rutger és Katrina meg akarják ismerni a kontinenst, hátizsákkal szeretnék beutazni a vad tájat, a csodálatos, de kísérteties Wolf Creek Nemzeti Parkot. Távol a civilizációtól lélegzetelállító a kilátás, ugyanakkor az árnyékban veszély leselkedik. Az ide látogatóknak éppen a pszichopata Mick Taylort kellene elkerülniük, de senki nem sejti, egy szadista figyeli minden mozdulatukat. És Taylor bizony Katrináékat is észreveszi.
Az alábbi filmet úgy turkáltam ki 400 forintért. Mellé még bekerült az Antikrisztus és majdnem a Hibrid is, de aztán eszembe jutott a saját (!) kritikám és voltaképpen a múltbeli énem győzött meg arról, hogy az a film még ennyit se ér meg... Nem mintha ezzel sokkal jobban jártam volna, igazából eddig a pillanatig is hadilábon állok vele, nehéz hova tenni. Ezért sem tudok róla "szokásos" mennyiséget írni. Az meg sajnos mostanság ritkán jön össze, hogy egyszerre több filmről írhassak, csokorba szedve.
Rendezte: Jamie Blanks
A blogon már jó pár ausztrál horror volt terítéken és eddig egyedül csak a The Loved Ones tudott kiemelkedni közölük, a többit meg inkább jobb elfelejteni. A rendező sem ismeretlen, hiszen Blanks már egyrészt a neo-tini-slasher korszak egyik ismertebb darabját, a Rémségek könyvét és a már kivesézett Véres Valentint is prezentálta a nagyérdeműnek. Azonban a Véres hétvége - a borzasztó ötlettelen magyar cím ellenére - teljesen más hangulatú, mint eddigi művei.
A film voltaképpen egy kamara dráma, melyben egy megfáradt házaspár vadkempingezését láthatjuk. A teljes játékidő rájuk koncentrál, mellékszereplőket csak mutatóba kapunk. Ez így elsőre unalmasan hangozhat, de nem az. Csak bele kell élnie a magát a nézőnek. Itt le is szögezhetjük, hogy ez nem tinédzsereknek készült, mert ők koruknál fogva nem tudják majd értékelni a finom mozzanatokat. Mert az aztán van dögivel.
A két színész, Jim Caviezel (aki maga Jézus Krisztus volt A Passióban) és Claudia Karvan (Daybreakers - A vámpírok kora, Ponyvarománc, Star Wars III.) játéka tökéletes. Külön-külön is nagyszerűen alakítanak, de a közös jeleneteik abszolút kifejezőek. Nagyon-nagyon hitelesen el tudják játszani a skizofrén állapotban lévő házasságukat, ahol az egyik pillanatban még összebújnak, a másikban meg minden apróságért leüvöltik egymás fejét. Állandóan megy köztük az adok-kapok, aki volt már hosszú, megfáradt kapcsolatban, az tudhatja, hogy mit próbálok mos lefesteni a kedves olvasóknak.
Egy férfi felébred egy összetört autóban. Enyhe sérülések, egy harapásnyom a karján. Mellette a felesége, üres, fehér szemekkel mered rá és kapálózik utána, de a biztonsági öv nem engedi. A férj gyorsan kiszáll a kocsiból, de a következő pillanatban már veszi is ki hátulról a csecsemőt. A kislányukat. Mama bizony zombi lett, és apát is megharapták. Az idő fogy...
Rendezte: Ben Howling és Yolanda Ramke
Ausztráliából érkezett ez a rövidfilm, mely egy egészen más köntösbe bújtatja a zombis horrort. Egy apa szemén keresztül tárja elénk a zombiapokalipszis utáni világot, aki mindent megtenne azért, hogy kislánya túlélje ezt az egészet. Még akkor is, ha maga a férfi is megfertőződött. De nem adja fel. Még arra sincs ideje, hogy felfogja a feleségének, gyermeke anyjának a halálát. Nem akarok itt áradozni, de nagyon erős pl. az a kép, mikor az apa már átváltozva próbálja elérni a korábban saját maga által odalógatott szatyor húst, a kislány pedig a hátán gügyög, miközben egy lufi követi őket. A férfi karján a múló percek, órák filccel írva... Dráma és horror eredményezte ezt az érdekes hangulatú történetet kitartásról, szeretetről (meg egyéb közhelyesen hangzó dolgokról, amiket éppen ezért nem is írok le). Ha egy egyszerű, de ötletes, kicsit érzelgős, de eredeti rövidfilmre vágytok, akkor hajrá!
Már március idusát éljük és még nem írtam idei horrorról, ejnye. Sokan nyilván most a Mamára gondolnak (mindíg meg-megállva), de él bennem a parányi remény, hogy valamilyen formában itthon is bemutatják (aztán persze előbb-utóbb úgyis feladom).
Így viszont az első egy nagyon különleges darab lesz. Jöjjön hát a...
Rendezte: maradjunk annyiban, hogy 26-an (!) vannak
Igen, 26 rendező egyetlen filmhez (és legalább ugyanennyi író)! A képet azonban árnyaljuk, hiszen nem egy nagy egészről, hanem nagyjából 5 perces kisfilmekről van szó. Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy szerte a Nagy Világból megkerestek filmeseket, egy-egy random betűvel. Mindenki kitalálhatott hozzá egy, az adott betűvel kezdődő tetszőleges szót. Ezzel, és a halállal kapcsolatban kellett filmet forgatniuk. A megkötés ennyi volt, minden másban szabad kezet kaptak, vagyis mindenki kiélhette magát. Sokan a nagy szerencsénkre ezzel vissza is éltek.
Nehéz erről a "filmről" bármit is írni, hiszen egészként nem kezelhetjük. Részekre bontva viszont egy baromi hosszú kritika lenne belőle, ráadásul megfosztanám a kedves olvasóinkat az élvezettől. Mert bizony meg kell hagyni, élvezetes egy darab. Ugyan van minőségbeli ingadozás az egyes történetek között, de egy se volt, amitől feszengenem kellett volna, hogy erre még azt a pár percet is sajnálnám az élettől.
A többség mivel szabadon engedhette a fantáziáját, így inkább humorosra, vagy szatirikusra vette a figurát. Tegyük hozzá, hogy ilyen rövid idő alatt baromi nehéz bármiféle mély mondanivalót megfogalmazni és úgy közvetíteni, hogy az ne legyen direkt. Szerencsére azért akadt erre is példa.
Az ausztrálok nem adják fel, egy újabb horrorral készülnek. A sztori olyasmi, mintha a Stake Land-nek lenne egy kis költségvetésű előzményfilmje. Vagyis azt láthatjuk, ahogy a vámpirizmus ijesztő sebességgel megfertőzi a Földet. Illetve csak egy bizonyos szegletét: főszereplőink kicsiny csoportja bemenekül egy vidéki kúriába a vírus elől, ahol azonban nem várt látogatóba botlanak. Egy vámpír ugyanis alkut ajánl nekik: ha megvédik őt nappal az emberektől, cserébe ő védelmet nyújt éjjel a többi vérszopó lény ellen. Ezzel egy törékeny, széteséssel fenyegető szövetség veszi kezdetét.
"Mocsárbűz, mély iszap
rohadó nyálkás piócák
Hidegtől remegő hús
a vér útját fogak vájják."
Rendezte: Greg Mclean
Még nagyon régen a Wolf Creek - A haláltúra kritikámnál jegyeztem meg, hogy a rendezőnek ez a második nagyjátékfilmje és voltaképpen látatlanban leminősítettem. Ez nem volt egy szép dolog, elismerem. Azonban a gyanúm annyiban beigazolódott, hogy azért mégse egy remekműről beszélünk. Viszont még egy fokkal így is jobban tetszett, mint "elődje".
Egy ausztrál vadvízi sétahajót és annak utasait követjük nyomon. A rajta lévők tényleg tipikus turisták: a nagyzoló fényképész, a csendes szürke egér, a második nászúton lévő (?) idősebb pár, a kiscsalád stb. Szóval sikerült valóban élő karaktereket összeválogatni, akiket úgy-ahogy meg is tudunk ismerni. Ez a felvezetés szerencsére pont elég ideig tart, mire elkezdenénk reklamálni, hogy mégis hol van már az akció?
Aztán jön egy agresszív krokodiltámadás, minek következtében a hajó süllyedni kezd. Annyi erő azonban még van benne, hogy egy piciny szigeten kiköthessenek. Csak hogy, az a sziget a dagály következtében el fog tűnni, ők meg még könnyebb prédákká válnak a méretes krokodil szemében.
Ismét itt van a szokásos név nélküli rovatunk, amiben a világ minden tájáról és korából lapátoltam össze nektek a rossz filmeket. Lehet gyönyörködni.
Rendezte: Tony Krantz
Ez is az a fajta film, ami többnek gondolja magát egy horrornál. Azt hiszi magáról, hogy művészi, meg hogy egyedi. Egyik sem. Cserébe viszont borzasztóan unalmas és vontatott.
Főhősünk egy mezei végbéltükrözésre fekszik be, helyette egy olyan műtétet végeznek el rajta, ami meggátolja a tenyerén való izzadást. Természetesen kiakad, de kissé túlságosan is: úgy viselkedik, mintha minimum kasztrálást hajtottak volna végre rajta. Mindegy, a baj nem jár egyedül, és mint kiderül, műhibát vétettek, minek következtében állapota egyre rosszabbá válik. Mindeközben a családja is egyfolytában meglepi valami bosszantó dologgal. Ja és valamiért folyton folyvást visszaemlékezik a legutóbbi születésnapjának minden egyes elemére.
Ez utóbbi elem borzasztóan fárasztó. Miért nem lehetett lineárisan egybevágni? Semmi pluszt nem ad a filmélményhez, sőt, csak elvesz. Ráadásul közel egy órát kell várnunk ahhoz, hogy bármiféle horrorisztikus dolog történjen. Itt gyorsan teszem hozzá, hogy a játékidő két óra, amit valami eszméletlenül fájdalmas végig szenvedni. Ha nem írják különböző fórumokon, hogy a "végén lévő csavar miatt megéri", akkor már húsz perc után feladtam volna. Egyébként nem éri meg, rutinos horrorfilmesnek ez semmi, teljesen kiszámítható.
Bár a végével kapcsolatban hozzá kell tennem, hogy akár morális kérdéseket is felvetethetne, de ahhoz nem elég bátor. Sőt, a film meg is könnyíti a szerencsétlen néző dolgát, hogy ne kelljen ezen gondolkoznia. Méghozzá meglehetősen gusztustalan módon. Ha bevállalósabb és képes a kérdés körül állást foglalni, akkor jobban tudnám értékelni. Így viszont úgy rossz, ahogy van.
Ledaráltuk a második napot is, és legnagyobb örömünkre találkoztunk magyar feliratos filmmel. Ami mondjuk ekkora hype után nem is meglepő. Viszont ennél lényegesebb, hogy homlokegyenest eltérően éltük meg az alkotást.
Mivel a filmeken kívül más élménnyel nem gazdagodtunk, vágjunk is bele a kritikákba!
Friss kommentek