Igen, igen. Nem csak a fostos filmeket szoktam egybegyúrni egy nagy gombóccá, hanem a jókat is. Ezekről külön-külön nem igazán írnék, viszont megfeledkezni sem akarok róluk. Kiemelkedőnek egyiket sem mondanám, de a többségével el lehet lenni. Úgy hogy tessék mazsolázni!
1. Henry: egy sorozatgyilkos portréja - Henry: Portrait of a Serial Killer (1986)
Rendezte: John McNaughton
Kezdjük egy kötelező klasszikussal. A film megtörtént eseményeket dolgozz fel. A főszereplő Henry (Michael Rooker - A csontember, Slither és ő Merle a TWD-ből) minő meglepetés, egy sorozatgyilkos. Nincsenek bevett módszerei, vagy kifejezett célcsoportja. Ha kedve szottyan, egyszerűen öl. Pusztán azért, mert egy írástudatlan szociopata.
Van egy igazi suttyó szobatársa, akihez épp oda költözik a bájos kishúga. Elvannak szépen hármasban: a kiscsaj dolgozik, bratyó füvet terít és seftel, míg Henry... hisz úgyis tudjátok. Ezt az idilli hangulatot töri meg az, amikor a bátyuska derék őrültünkkel egymásra nem találnak, és el nem kezdenek véletlenszerűen embereket ölni. Mondhatni amolyan mester és tanítványa nem lesz a dologból. A rémtetteket még kamerára is rögzítik.
Van egy sajátos hangulata a filmnek, azt meg kell hagyni. Kissé lassú és hideg. De talán ennek köszönhetően a gyilkosságok egyszerűsége sokkal borzasztóbban hat, mint egy belezés akár melyik splatternél. Néhol kifejezetten felkavaró.
Azonban magát a címszereplő karakterét nem sikerült egyensúlyba hozni. Valahogy nem hiszem el róla, hogy olyan profi legyen, hogy képes legyen a rendőrség agyával gondolkodni: "mindig másképp és máshol ölök, így nem tudják összerakni a profilomat". De ez csak az egyik az apróbb hibáknak, amik rontják az összképet. Arról nem is beszélve, hogy ha az ember utána néz az eredeti eseményeknek, akkor rájön, hogy a valósághoz képest ez a történet túlságosan is "idilli". Például maga Henry valójában egy átlag IQ-szint alatti barbár volt, nem egy mestergyilkos. A lezárás pedig kissé elsietett, bár talán így még nagyobbat is üt.
Minden hibája ellenére tessék nyugodtan megnézni, mert azért elég kemény.
2. Babycall (2011)
Rendezte: Pal Sletaune
Igazi skandináv csemege: svéd-német-norvég koprodukciós alkotás. A történet szerint anyuci elvált a szadista apucitól, természetesen vitte magával az egy szem pici bocsát is. Ebben segítségére van az amolyan tanúvédelmi programnak is betudható gyermekvédelmi felügyelet munkája is. Új lakás, új személyazonosság, új környezet.
A gond csak az, hogy anyukáról rögtön lerí, hogy nincs vele valami rendben, mert a 8 éves gyerekét olyan szinten félti, hogy az már beteges. Hogy külön szobában alhassanak, beszerez egy babaőrt ("babycall") is. Az első húsz percig nem tudjuk eldönteni, hogy most egy szocio-drámát vagy egy thrillert látunk, aztán szerencsére kapunk valami hátborzongatót. Ezt egy újabb para esemény követi egy másik kisfiú megjelenésével, akinek meg se kell szólnia, már a tekintetétől is befosik az ember.
Végig érezni egy nagyon kemény feszültséget, ami egy percre se illan el. Továbbá sikerült annyi rejtélyt bele zsúfolni, ami kitöltené a teljes King életművet. Nagy kár, hogy a befejezés egy olyan szintű agyfasz, hogy elfelejtettek egy rakás dolgot megmagyarázni. Mi több, az ember elgondolkozik azon is, hogy eddig mégis mi a búbánatos rántott majomürüléket látott eddig?! Ennyire film még nem zavart össze, mint ez. Na jó, azért a Saint Ange se volt semmi. De itt olyan szinten nem tudom értelmezni a látottakat, hogy szerintem bele is pusztult néhány agysejtem.
Ezt leszámítva nincs túl sok gond vele, maximálisan le tud kötni. A technikai kivitelezés pedig profi, igaz ilyen hideg színeket kreálni északon azért nem nagy kihívás... A főszerepet alakító Noomi Rapace (Millennium-trilógia) előtt meg le a kalappal.
Arra kérlek titeket, hogy nézzétek meg minél többen, hogy majd kibeszélhessük, mert érdekelne a véleményetek.
3. The Loved Ones (2009-2010)
Rendezte: Sean Byrne
Na ez kérem... Mintha a Tortúra és a Texasi láncfűrészes mészárlás szerelemgyereke lenne. Tökéletes kohézió. Eddig ausztrál filmek kapcsán mindig húztam a számat, de ez előtt meghajolok.
Adott egy középiskolás rocker arc, aki magát okolja apu haláláért. Nagy segítségre van ennek feldolgozásában anyuka (aki szerencsére nem őt okolja), a hasonszőrű haverja és a sunapozitív barátnője. A srác veszte, hogy egy szintén helyes lány is szemet vet rá. Azonban ez a plátói szerelem odáig fajul, hogy édesapjával egyszerűen elrabolják és megkínozzák. Mint kiderül, nem ő volt az első "szerelme" a csajszinak. Az őrület tetőfogára hág ezekben a jelenetekben, rohadt beteg. Előkerül egy fúró, egy "zombi feleség" és miegymás. Erről nem is írnék részletesebben, ezt egyszerűen látni kell. Nagyon kemény.
Azonban a párhuzamosan bemutatott tényleges randi a haversrác és a dögös gót lúvnya között baromira rontja az összképet. Nem tudom, hogy ennek tényleg az volt-e a szerepe, hogy a nézőben leolvassza a kőkeményre dermedt szart, vagy tényleges funkcióval is felakarták ruházni. Mindenesetre abszolút feleslegesnek éreztem.
A kivitelezés pofás, kellően véres és drámai egyaránt. Csak egy hajszál választja el attól, hogy torture porn-nak tituláljuk, de szerencsére ez annál jóval több. Ugyan túlzásoktól nem mentes (meglékelik az ember koponyáját, az meg rendesen gondolkodik tovább...), de még ez is baromi jól áll a műnek. Egy ponton annyira groteszké válik, hogy könnyet csal az ember szemébe, hiszen kiszakítja magát az elvárt keretek közül. Baromi jó szórakozást nyújt.
4. Egy őrült szerelmes balladája - The Last Circus / Balada triste de trompeta (2010)
Rendezte: Álex de la Iglesia
Azt tudjuk, hogy a spanyoloknak meghatározó tényező volt történelmükben a polgárháború (ami nem csoda) és az azt követő Franco-diktatúra. Ez film is nagyjából ez utóbbi korszakot igyekszik bemutatni egy sajátos történeten belül.
Maga a kezdés és lezárás olyan szinten epikus, hogy pusztán ezek miatt érdemes végignézni az egész filmet. Annak ellenére, hogy a közte lévő rész változó minőségű. Azt látni, hogy egy csatába küldenek egy bohócot teljes ruházatában egy macsétával felfegyverezve... megfizethetetlen élmény. Ezt követően a bohóc fiacskája átesik egy-két traumán, de ettől függetlenül próbálja tovább vinni a családi örökséget. Igaz, ő már amolyan "síró" módban nyomatja. Ami nem is csoda, hiszen az alkata és természete is megvan hozzá. A lényeg, hogy belekeveredik egy szerelmi háromszögbe, amiből ő húzza a rövidet. A végén meg ámokfutásba kezd.
Közben megkapjuk az akkori rendszer kritikáját, amelynek némely aspektusa talán a mai napig aktuális. A néhol abszurdba váltó szatirikus hangnem nem idegen a rendezőtől, tessék csak megnézni a mesterművét, A Fenevad napját. Sajnos ezt itt néhol már túlzásba vitte, pl. ahogy az agyonvert képű fickót inkább állatorvoshoz vitték, mint kórházba, teljesen indokolatlanul. További problémám, hogy maga az őrület felépítése se volt igazán szépen felépítve, pedig ez lett volna a központi elem.
Mindenesetre van egy sajátos hangulata, amiért megérhet egy próbát. Tényleg nem igazán tudnám mihez hasonlítani. Szigorúan ezt sem mondanám horrornak, inkább egy szatirikus dráma, amiben elég sok "finomság" lelhető fel.
5. Haze (2005)
Rendezte: Shin'ya Tsukamoto
A végéről nem hiányozhat a kötelező ázsiai film sem, ezúttal egy japán rövidfilm formájában.
A sztoriról nagyon nincs mit írni: egy pasas arra ébred, hogy egy baromi szűk betonlabirintusban ébred, ami tele van halálos csapdákkal. Nincs diktafon, se titkos jelek. Semmi se. Ahogy próbál kijutni, találkozik egy nővel és együtt folytatják a kiútkeresést.
Nem is ez a lényege a darabnak, hanem az atmoszférája. A legklausztrofób film EVÖR! Szerintem még az Élve eltemetvét is kenterbe veri. Ennyire szűk tereken játszódó filmet én még nem láttam. Az, hogy a főszereplőnek úgy kellett mozognia, hogy a száját végig kellett vezetni egy baromi hosszú csövön, miközben lábujjhegyre kellett állnia, az valami elképesztő. Konkrétan éreztetik velünk, hogy a kamerával meg se lehetett fordulni.
Sajnos ez a sajátosan nyomasztó hangulat nem tart sokáig, nagyjából a film felétől már sejtettem, hogy mi lesz a végén, de attól még maga az élmény utánozhatatlan. Az más kérdés, hogy lehetett volna sötétebb is, hiszen az nem derült ki, hogy honnan a lótúróból lenne bármilyen fényforrás is. Az 50 perc mellesleg bőven elegendőnek bizonyult.
Egyébként a főszerepet maga a rendező vállalta el. Továbbá leghíresebb művei a Tetsuo 1-2, amik baromira elvont, nehezen befogadható filmek. Hangulatában talán a Radírfejhez tudnám hasonlítani őket.
Friss kommentek