Lustaságomat orvosolandó, kaptunk egy vendégírást, egy "új hústól", Erebos nevű olvasónktól, amit ezúton is köszönünk neki!

Thanatomorphose (2012)

Rendezte: Éric Falardeau

A társadalom belülről rohad. Hallottuk már ezt sokszor,  egyfajta oxymoron jelenségre hívva fel a figyelmet, mivel  ami él az nem rohadhat, főleg nem belülről. Játszunk el a gondolattal, hogy mégis lehetséges. Megvan?! Akkor itt jön a Thanatomorphose!

Elég beteg dolgot láttunk már a vásznon és ezt mindig megpróbálják felülmúlni az alkotók, megpróbálnak kiugrani. Ez helyes, mivel nem feltétlen kell mindig minden klisét alkalmaznunk, alkothatunk újakat is! Ez vagy bejön, vagy nem. Azt kell mondjam, ebben az alkotásban, be is jött, meg nem is. Filmünk egy lányról szól, aki egyszer csak arra lesz figyelmes, hogy rohad és egyre rohamosabb lesz ez a folyamat, miközben ő éli az egyre őrültebb életét. A probléma csak az, nem tudunk meg a filmből semmit.

Alapvetően túl sok benne és erőltetett az erotika kérdése, de ha már nem tudunk egy olyan filmbe többet belevinni, amit 28 azaz 28 ember készített, ez még logikus is lehet. De én akkor is azt mondom, lehetett volna ebbe vinni a maszturbáló félig elrohadt lány helyett egy kis oknyomozást, magyarázatkeresést beletuszkolni, mert őszintén, ha te észrevennéd, hogy rohadsz, nem az lenne az első, hogy rohamléptekkel keresed a miértjét és a gyógymódot? Első filmes film, látszik is rajta nagyon, benne van a merész kísérletezés, vannak benne elég szépen átvitt motívumok, mint pl. amikor a hölgy attól élvez el, hogy szétveri a barátja fejét egy kalapáccsal, akivel a nemi aktusuk sem olyan már mint volt, illetve a kishölgy meg is csalja. A probléma megint csak az, hogy egy darab magyarázatot nem kapunk arra, hogy miért is teszi mindezt.

Nem olyan rég sikeresen beégtem (ismét) azzal, hogy egy 2011-es filmet állítottam be újdonságnak. A trailer alapján nagyon fellelkesültem, de a kedves olvasók gyorsan lehűtöttek, hogy bármennyire is jól néz ki, ez egy szar. Emiatt el is ment tőle a kedvem, de most erőt vettem magamon és megnéztem. Elvégre én vagyok az örök árral szemben menő, nem? Most viszont sodródnom kell a tömeggel, ugyanis ez tényleg egy szar.

Cassadaga (2011)

Rendezte: Anthony DiBlasi

Pedig basszus, a kezdést két egymás után következő erős jelenettel oldották meg. Az egyikben egy lánynak öltözött, babázó kisfiút látunk, akit anyuka emiatt nagyon megszid. A fiú elkeseredésében lenyisszantja magának a fütyijét. Kemény. Ezt követi a süket festészetet tanító nő és kishúga kapcsolata. Ami rögtön úgy ér véget, hogy a kislányt halálra gázolják. Mondanom se kell, az alaphangulatot sikerült eltalálni.

Elsőre jó ötletnek tűnik az, hogy a főszereplő süket legyen. Másodjára azonban az alkotóknak szembesülniük kell olyan hátrányokkal, amiket nagyon ostobán elkendőznek. Rögtön megemlíteném a legordenárébbat. A gyászoló hölgy elmegy egy szeánszra, hogy beszélgethessen a húgi szellemével. Egy a bibi, hogy a hangja egy fonográfból jön, vagyis nem tud szájról olvasni! Ő MÉGIS HALLJA BAZZMEG, HALLJA A HANGJÁT!!! Úgy fél órával később a film kapcsol, hogy ez így gáz és kitalálják, hogy a csajszi a "fejében" hallotta a hangokat, de ez szintén baromság, meg ez már túl késői magyarázat. Ugyanis innentől kezdve lehetetlen komolyan venni a filmet. Ja és ez csak egy példa volt...

Ó, hogy mi is a történet? Az, hogy a kasztrált kisfiú időközben felnőtt és szép lányokból csinál marionett bábút. De úgy, hogy levágja a végtagjaikat és újrakapcsozza őket. Betegnek beteg, de ez csak egy ötlet. A brutalitás ki is merült ennyiben. Maradnak a béna ijesztgetések egy áldozat elkeseredett és agresszív kísértete által. Ezek viszont nem csak a kivitelezést tekintve bénák, hanem egyszerűen logikátlanok.

Múlt héten Halottak napja alkalmából stílusosan valami zombis filmről akartam írni, ezért előzetes ismeretek nélkül megnéztem ezt. Aztán kiderült, hogy sajnos ez nem zombis, de legalább jó szar. Így legalább annyi haszna legyen, hogy azért megemlékezek róla.

Underground - A mélybe rejtve (2011)

Rendezte: Rafael Eisenman

Legszívesebben csak annyit írnék, hogy ez a film rossz és kerüljétek. Természetesen ez azért kevés lenne, meg még a végén a fordított pszichológia elve mentén tömegével esnétek neki. Az istenekre, csak azt ne!

Egy csapat kartonból kivágott karakter egy balul sikerült tucc-tucc party után egy elhagyatott bunkerben találja magát. A bejáratot meg kívülről lezárták, így keresniük kell egy másik kiutat. Aztán döbbenten veszik tudomásul, hogy a hely egy elhagyott titkos katonai kísérleti telep, ahol vérszomjas "gyíkemberek" garázdálkodnak.

Iszonyatosan blőd és unalmas. Ezt a 83 percet 3 órának éltem meg. Komolyan mondom, inkább válogattam volna kölest. A szereplők mennek, mennek, majd egyenként elhurcolják őket, míg a többiek szájtátva végig nézik. A kommunikáció egymás között meg csak is kizárólag kiabálás útján történik. Iszonyatosan fárasztó.

Csak azért nem kap 1 pontot, mert van egy-két valóban véres jelenet, De tényleg ennyi az összes pozitívuma. Az operatőri munka meg túl sötét és túlságosan is kapkodó.

Többet tényleg felesleges erről írnom, higgyétek el, hogy egyszerűen nem éri meg megnézni!

Értékelés: 2/10

Folytassuk a tavalyi posztunkat két folytatással!

1. Halloween II. (1981)

Rendezte: Rick Rosenthal

Carpenter ezúttal "csak" iró, producer és zeneszerző volt a filmben, noha utóbbival nem volt nehéz dolga, hiszen a dalok voltaképpen ugyanazok maradtak, csak egy picit variáltak rajtuk. Ez persze így van jól. Az viszont nem kis merészséget jelentett, hogy a rendezést egy olyan emberre bízta, aki nem sok mindent tudott e téren felmutatni (azóta meg lelkes sorozat-rendező lett belőle, na jó neki köszönhetjük az egész pofásra sikeredett Feltámadás záróepizódot is).

Az eredmény viszont több, mint meggyőző. Az külön bravúr, hogy sok folytatással ellentétben itt tényleges folytatásról beszélhetünk, ami ugyanott veszi fel a fonalat, ahol az előd lezárult. Ilyenből manapság több kellene. Az se zavart senkit, hogy időközben 3 év telt el és szegény Jamie Lee Curtis már abszolút nem nézett ki 17 évesnek.... De ez nem is annyira baj, ugyanis ebben a  filmben Myers az abszolút főszereplő.

Az eredeti szériát tekintve, talán ebben gyilkol a legtöbbet, nagyjából egy tucatot. Mi pedig élvezhetjük a kreativitásának gyümölcsét. Ugyanis hiába tesz szert rögtön egy helyes kis konyhakésre, minden eszközt bevet, amit csak talál: injekciós tűt, kalapácsot, tűzforró vizet. Fel is merül a kérdés, hogy akkor mi a ráknak neki kés? Sőt, néhol a karaktertől kissé idegen módon már-már perverz eszközökhöz nyúl. Ilyen mondjuk a főnővér kivéreztetése. Itt dőlt el az is, hogy derék szociopatánk voltaképpen halhatatlan. Mást nem lehet arra mondani, akibe hatot beleeresztenek és vígan tovább áll.

Végre sikerült megtekinteni, ráadásul ingyen, hála a Fórum Hungarynak. (Ti posztert, én jegyet kaptam, ez szerintem fair megoldás.) Lássuk először a kötelező linkeket: az első két filmváltozatról itt, a könyvről pedig itt lehet olvasni. Az írás meglehetősen spoileres lesz. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy a sztorit minden olvasónknak illik ismernie, így nem okozhatok túl nagy meglepetést.

Carrie (2013)

Rendezte: Kimberly Peirce

Kezdjük talán a legfontosabb problémával. Ez a film -sajnos- sokkal inkább a remake-je az első, Brian De Palma-féle változatnak, mintsem a könyv egy újabb, ne adj' Isten újszerű feldolgozása. Mert ugyan az a változat a maga nemében nagyon jól sikerült, de azért az embernek mégis volt egy kis hiányérzete. Így én igazából örültem is egy újabb feldolgozás felvetésének. Már csak azért is, mert talán ez a kedvenc King-történetem.

De itt erről szó sincs. Nagyon kevés az újítás és az se mind működőképes. Kezdjük a pozitívumokkal. Carrie anyja sokkal fanatikusabbra sikeredett, annyira, hogy konkrétan kínozza saját magát. Ez tetszett. A négyszeres Oscar-díjra jelölt Julianne Moore (Hannibal, Az elveszett világ, Boogie Nights) meg a lehető legtökéletesebb választás volt erre a szerepre, de ezt már látatlanba is megmondtam volna. Tehetsége azért is feltűnő, mert idén már láthattam a Don Jonban és ott egy homlokegyenest különböző karaktert alakított szintén elég meggyőzően.

További pozitívum, hogy a film reagál a kor szellemére és ennek következtében a jól ismert tampondobálós jelenet felkerül a videómegosztókra. Ezzel is növelve a szemétség-faktort.

Azt hiszem ennyi volt az összes pozitív újítás.

Az Eleven testek után felmerült bennem, hogy mivel az egész tűrhetőre sikeredett, a Fifti-fiftit meg imádom, akkor miért ne nézzem meg a rendezőnek az első filmjét, ami történetesen egy horror? Még ha egy poszt-tini-slasher is?

Majd meghalnak Mandy Lane-ért - All the Boys Love Mandy Lane (2006)

Rendezte: Jonathan Levine

Maradjunk annyiban, hogy érződik az elsőfilmes csetlés-botlás, ugyanakkor néhol megcsillan valamiféle magabiztos tehetség is.

Ilyen maga a kezdés is: a gimi kötelező részeg beképzelt suttyóját a gimi kötelező lúzere rábeszéli, hogy ugorjon a garázstetőről a medencébe, mert ezzel tuti lenyűgözi Mandy Lane-t, az eszményképet. Aztán persze a szerencsétlen fasz jól el is töri a nyakát és meghal. Ezzel a film meg is adja az alap hangnemet. Amit picivel később olyan metaforákkal fűszereznek, hogy például futáskor a kis lúzer képtelen lehagyni Mandy Lane-t, mert ő ugye utolérhetetlen... Ó mi férfiak aztán tudjuk milyen futni egy nő után, amíg az más karjában ki nem köt.

Lehetett volna ez egy sajátos bosszúfilm. Bosszú az összes olyan jószívű srác nevében, aki akarva-akaratlanul megrekedt szerelmének a barátság zónájában. Amiből ugye nincs kitörés, rosszabb, mint a börtön. Hősünk pedig elkeseredésében lemészárolhatná az összes nagyképű "menő csávót", aki be akar nyúlni választottjának a bugyijába, csak hogy egy különleges trófeára tegyen szert. Ez kimondottan tetszett volna.

Úgy tűnik, akaratlanul is csináltam egy sajátos rovatot az idei 2013-as horror termésnek. Akkor lássunk is neki!

1. Z világháború - World War Z

Rendezte: Marc Forster

Tudom, már épp itt volt az ideje, hogy írjak róla. Komolyabb mentségem nincs, csak talán annyi, hogy valahogy nem vitt rá a lélek egy PG-13-as besorolású zombis horror megtekintéséhez... Pedig még a kasszáknál (itthon és a világban szerte) is szépen teljesített és a kritikák se alázták a sárga földig. Mondjuk azt mindenki kiemelte, hogy a könyvhöz semmi, de semmi köze. Amit mivel még nem volt szerencsém olvasni, így az összehasonlítás réme nem fenyeget, tehát nem kell elfogultságtól tartani. Az természetesen elítélendő, ha egy adaptáció ennyire figyelmen kívül hagyja az eredeti művet.

Ez 100%-ig Brad Pitt-film (aki egyébként már 4 Oscar jelölést tudhat magáénak). Köré épül minden. Ami valahol vicces, mert amolyan pestisként működik szinte végig a játékidő alatt. Vagyis bárhová megy, bárkivel érintkezik, ott hamarosan elszabadul a pokol és jóformán mindenki meghal. Mármint a zombi járványon kívül (vagy felül?). A fertőzés okát természetesen a mai trendnek megfelelően nem tudni, ugyanakkor ez most nem rendezői könnyedség, hanem maga a cél a filmben. Magyarul Pitt körbeutazza rohamtempóban a világot, hogy megtalálja a vírus eredetét és persze gyógymódot keressen. Igen, ő egymaga. Chuck Norris elismerően bólogat a sarokban.

Az alábbi filmet úgy turkáltam ki 400 forintért. Mellé még bekerült az Antikrisztus és majdnem a Hibrid is, de aztán eszembe jutott a saját (!) kritikám és voltaképpen a múltbeli énem győzött meg arról, hogy az a film még ennyit se ér meg... Nem mintha ezzel sokkal jobban jártam volna, igazából eddig a pillanatig is hadilábon állok vele, nehéz hova tenni. Ezért sem tudok róla "szokásos" mennyiséget írni. Az meg sajnos mostanság ritkán jön össze, hogy egyszerre több filmről írhassak, csokorba szedve.

Véres hétvége - Long Weekend (2008)

Rendezte: Jamie Blanks

A blogon már jó pár ausztrál horror volt terítéken és eddig egyedül csak a The Loved Ones tudott kiemelkedni közölük, a többit meg inkább jobb elfelejteni. A rendező sem ismeretlen, hiszen Blanks már egyrészt a neo-tini-slasher korszak egyik ismertebb darabját, a Rémségek könyvét és a már kivesézett Véres Valentint is prezentálta a nagyérdeműnek. Azonban a Véres hétvége - a borzasztó ötlettelen magyar cím ellenére - teljesen más hangulatú, mint eddigi művei.

A film voltaképpen egy kamara dráma, melyben egy megfáradt házaspár vadkempingezését láthatjuk. A teljes játékidő rájuk koncentrál,  mellékszereplőket csak mutatóba kapunk. Ez így elsőre unalmasan hangozhat, de nem az. Csak bele kell élnie a magát a nézőnek. Itt le is szögezhetjük, hogy ez nem tinédzsereknek készült, mert ők koruknál fogva nem tudják majd értékelni a finom mozzanatokat. Mert az aztán van dögivel.

A két színész, Jim Caviezel (aki maga Jézus Krisztus volt A Passióban) és Claudia Karvan (Daybreakers - A vámpírok kora, Ponyvarománc, Star Wars III.) játéka tökéletes. Külön-külön is nagyszerűen alakítanak, de a közös jeleneteik abszolút kifejezőek. Nagyon-nagyon hitelesen el tudják játszani a skizofrén állapotban lévő házasságukat, ahol az egyik pillanatban még összebújnak, a másikban meg minden apróságért leüvöltik egymás fejét. Állandóan megy köztük az adok-kapok, aki volt már hosszú, megfáradt kapcsolatban, az tudhatja, hogy mit próbálok mos lefesteni a kedves olvasóknak.

Aki követ minket Twitteren és / vagy Facebookon, az értesülhetett róla, hogy tegnap a Duna TV (!) nem kis meglepetést okozott azzal, hogy az alábbi filmet vetítette le. Mi maximálisan támogatjuk az ilyesfajta kezdeményezéseket, még több horrort a köztévékbe!

Hat nő és a gyilkos - Sei donne per l'assassino / Blood and Black Lace (1964)

Rendezte: Mario Bava

Bava munkásságáról már nem egyszer emlékeztünk meg. Igazi úttörő volt, abban megegyezhetünk. Ezt az állítást ezzel a filmjével is bebizonyította.

Érdekes, hogy egyes rendezők hogyan nyúlnak vissza időnként bizonyos témákhoz. Jelen esetben a film most is egy divatszalonban dolgozó emberek körül forog, csak úgy mint majd évekkel később elkészült Hentesbárd esetében. Persze a két mű jóformán össze se hasonlítható egymással. Természetesen fiatal lányok ezúttal is csúnyán meghalnak egy "arc nélküli" gyilkos keze által.

Ami kifejezetten érdekessé teszi a Hat nő és a gyilkost az az, hogy voltaképpen nincsenek főszereplők. Mondhatni a nézőt rendesen végig szopatják azzal, hogy amint rákerül a fókusz az egyik szereplőre, az rövid időn belül meghal. Képbe kerül ugyan egy kötelező nyomozó, de ő olyan, mintha ott se lenne. Az egyik leghanyagabbul megírt detektív, akit filmben eddig láttam.

Egy giallohoz képest meglepően gyors tempót diktál - már amennyire ez a műfajon belül lehetséges. A lánykák szépen, sorjában halnak meg, a legkülönbözőbb módszerekkel kivitelezve. Nem is tudom melyik tetszett a legjobban: a spéci három kampós kesztyű (vagy micsoda), vagy a tűzforró kályhához nyomott arc. Azt írtam már, hogy mindez 16-os karikával ment?

Folytassuk a legutóbbi posztunkat újabb három filmmel az idei termésből.

1. Eleven testek - Warm Bodies

Rendezte: Jonathan Levine

Anno nagyon megtetszett az előzetese, aztán valahogy mégsem siettem a megtekintésére. Talán a tudatalatti radarom érzékelte a veszélyt, mert sajnos nem olyan jó, mint ahogy azt sejtetik. De nem is rossz. Na de térjünk rá inkább a részletekre!

A világ elszenvedett egy zombi-apokalipszist, erről pedig egy zombi gondolatain keresztül értesülünk. Itt rögtön álljunk meg egy szóra! A film elég formabontóan kezeli a "zombiizmust", éppen ezért azt azért tisztázzuk már kérem, hogy nincs sehol kőbe vésve az élőholtak viselkedése! Gyermekded felfogás lenne számon kérni azt, hogy hogy lehet ilyen intenzív agyműködése hősünknek, vagy hogy hogy eshet szerelembe. Egyszerűen el kell fogadnunk, hogy ebben a világban ez így működik! Az agyevés spirituális hatásán sem illik felhúznunk a szemünket, hiszen a zseniális Az élőhalottak éjszakájában is hasonlót láthattunk.

Akkor folytassuk. A főszereplő egy támadás során meglátja élete (hehe) szerelmét, aztán kimenti a hordája elől. Közben egyre jobban beszél, gyorsabban mozog és végül... -spoiler!- meggyógyul. A folyamat pedig egyfajta anti-vírusként szétterjed a csoszogó barátai között. Nagy kár, hogy ez az elkorcsosult "csontikra" már nem hat.  Nos, most muszáj következetesnek maradnom. Ugyanis a Daybreakersben majd hogy nem ugyanez történt és ott felháborodtam ezen az eshetőségen, itt sem tehetek másként. Hiába vígjáték alapvetően, ez azért már túlzás.