Valamelyik nap eszembe ötlött, hogy basszus, egyre nagyobb az elmaradásom 2013-as filmek terén, ideje tömbösíteni! Jöjjön három film az idei évből! Az egyiket láthattuk moziban, a másodikat itthon csak DVD/BD-n adták ki, míg a harmadik (egyelőre) elkerülte hazánkat.
1. Boszorkányvadászok - Hansel & Gretel: Witch Hunters
Rendezte: Tommy Wirkola
A Grimm testvérek munkásságának horrorizálása nem új keletű, emlékezzünk csak a Hófehérke - A terror meséjére. Csakhogy, míg abban magát a történetet torzították el és festették vérvörösre, addig jelen esetünkben a klasszikus mese mint kvázi előzményként van jelen. No azért nyitányként ledarálják azt is nekünk, hogy azért képbe kerüljünk. De lényegében arról van szó, hogy a tragikus sorsú testvérpár felnőtt és boszorkányvadászatból él meg.
A film borzasztóan felszínes minden téren. A bíró lelövi mindenki szeme láttára a polgármestert a nép meg simán végig nézi? A gyerekek eltűnéséből hiányzik a drámaiság, sehol egy aggódó szülő, úgy kezelik őket, mintha tárgyak lennének. De ez a drámaiatlanság mindenre igaz, kezdve a két főszereplő szüleivel kapcsolatos motívumokra. Ahogy azt is lazán kezelik, hogy rájuk nem hatnak a boszorkányvarázslatok. Továbbá még az elején megmondják, hogy a boszorkányok rondák a gonoszság rothadásától. Tényleg, ilyen egyszerű lenne? ÉS EZT MIÉRT NEM TERJESZTIK SZÉT A VILÁGBAN?! HÁNY ÁRTATLANT MENTHETTEK VOLNA MEG!
Ráadásul olyan technikai eszközöket használnak, hogy a hülyeségfaktor az egekben. Nem is tudom hogy az elektromos sokkoló vagy a golyószóró volt-e kiakasztóbb. Igazából egyik sem, az inzulin injekció tarol... Amit egyébként szintén könnyedén vesznek, de ez már tényleg harmadlagos dolog.
Minden hibája ellenére legalább látványos és jól néz ki. A cselekményt nagyon pörgetik, ezért sincs idő semmi komolyabb érzelemre, vagy bármiféle mélységre. Noha jogos a kérdés, hogy szükséges-e egyáltalán? Igazi agykikapcsolós, 3D-s parasztvakítós film. Annak viszont tökéletes. Mi több, kellőképpen véres is, erre se lehet sok panasz.
A rendező itthon is ismert munkája, a Náci zombik azért jobban sikerült (arról is lesz már szó, cserkészbecsszó). A színészek alakítására azért nem lehet panasz, mert papírmasé szerepeik vannak. A kétszeres Oscar-díjra jelölt Jeremmy Renner Jánosként hozza az általa már megformált akcióhős szerepeket (Bosszúállók, A Bourne-hagyaték, Tolvajok városa). Mellette Gemma Arterton (A titánok harca, A Quantum csendje, Byzantium) abszolút jelentéktelennek érződik, pedig ő lenne Júlia. Ellenben Famke Janssen (X-Men-trilógia, 100 halálos lépés, Hemlock Grove) pompás főboszorkány, még úgy is, hogy javarészt torzított arccal látható.
Szigorúan egyszer nézős.
2. Vonzások - Stoker
Rendezte: Chan-wook Park
A rendező kapcsán ígérem, még idén írok a Bosszú-trilógiáról, már csak a közelgő Oldboy remake miatt is. Addig is emlékezzünk meg a vámpíros Thirst-ről. A mostani alany azonban teljesen más, mint eddigi művei, hiszen ezt már Amerikában forgatta, amerikai színészekkel. Nem tudom, hogy kiugrási lehetőségként tekintett-e rá, de nagyon látszik végig az igyekezet, hogy most aztán megmutatja mindenkinek! Sajnos.
Mert túlságosan elvontra, teátrálisra sikeredett. A kezdő képsorok akár egy Lars von Tier drámába is beleillenének és ez most nem feltétlenül dicséret... Baromi nehéz bármit is írni erről a filmről, mert egyszerűen már az is nehézséget okoz, hogy az ember megértse a mondanivalóját. Több nagy mozaik darabot kapunk, amiket bárhogyan is próbálunk egymáshoz illeszteni, a végeredmény nem lesz teljesen érthető.
Mert az előzetesek egy véregyszerű történettel csábítgattak: apuka meghal, anyukára meg rámászik a sosem látott nagybácsi, mindeközben a kislány szenved. Igen, ez akár lehetne egy újabb Mostohaapa résznek a története is, amely érzést csak megerősítenek azzal, hogy a nagybácsi magában fütyülget...
A Vonzásokban egyszerre keveredik a mély, áthallásokkal hangos, bravúros operatőri munkákkal megkoronázott jelenetek a már kínosan felszínes, elnagyolt momentumokkal. Előbbire remek példa a négy kezes zongorajáték, amiért már megérte végig nézni. Utóbbira meg ott van az, amikor bebizonyosodik a nagybácsiról, hogy gyilkos és ezt követően nem történik semmi. De eleve már az alapfelvetés is érdekes, hogy az illetőt soha senki nem látta, mégis mindenki simán elfogadja a kilétét, sőt, anyuka rögtön otthon marasztalja! Meg az a mondat, hogy "Azt hittem eddig, hogy a cipőket aputól kaptam..." áááááá!
Baromira szép, művészi, de ennek köszönhetően nehezen is emészthető. Park remekül ért a hatásos jelenetekhez, csak ahogy a már említett Thirstben is, képtelen egymáshoz úgy fűzni őket, hogy azt az átlagember is megértse. Nagyon sok dologra egyszerűen nem kapunk választ (vagy csak én nem fogtam fel). Például a nagybácsi miért nem evett sose?
A színészi teljesítményekkel abszolút nincs gond, a három főszereplő játszi könnyedséggel megoldják a feladatot. Az Oscar-díjas Nicole Kidman-re szerintem külön magyarázat nem szükséges. Matthew Goode (Watchmen: Az őrzők, Match Point, A kulcsfigura) remekül hozzá a csendes, mosolygós pszichopatát. A tinédzsert megformáló Mia Wasikowska-ra (A fenevad, Alice Csodaországban, Fékezhetetlen) pedig szerintem még nagy jövő várhat, mondjuk a karaktere eléggé zavarba ejtő. Viszont aki képes bevállalni egy zuhanyzós-masztizós jelenetet, az minden elismerést megérdemel!
3. Hell Baby
Rendezte: Robert Ben Garant és Thomas Lennon
Korábban már írtunk érkezéséről és íme, itt van. Ha az előzetesből nem lett volna egyértelmű, ez egy zsánerparódia. Bizonyos szempontból pedig tökéletes is. Ugyanis úgy parodizálja ki az ördöggel foglalkozó klasszikusokat, hogy azt jóformán csak mi, rajongók vesszük észre. Ez pedig annyira elegáns, hogy az ilyen pillanatokat majdhogynem meg is könnyeztem.
Már maga a kezdés is egy tökön rúgás a műfajnak, hiszen egy ifjú, gyermeket váró párt látunk, akik amint meglátják a házukat, az első reakciójuk az, hogy "Jól átvertük az eladót 50 ezerrel, felújítjuk és egy vagyonért eladjuk!". Mi lenne ennél nagyobb beintés annak a közhelynek, hogy a random család egy új, reményteli életbe akar belevágni? Aztán jönnek szépen a kikacsintások. Az ördögűzőre például nem csak úgy utalnak, hogy a végén megkapjuk a kötelező szertartást, hanem ahogy mutatják a papokat bokszolni. Ugyanazokkal a beállításokkal! De kapunk nyers hús zabálást (Rosemary gyermeke) és ijesztő rottweilert (Ómen) is. Meg egyéb finomságokat.
Figyelembe véve, hogy ez alapvetően egy vígjáték, így a legfontosabb szempontnak annak kell lennie, hogy mennyire tud megnevettetni. Minden más másodlagos. A végeredmény ilyen tekintetben viszont meglehetősen felemásra sikeredett. Amíg a párt látjuk, mindig kapunk valami vicceset, amin lehet nevetni.
Amikor viszont a papokat mutatják (akik történetesen maguk a rendezők) akkor legszívesebben sírni támadna kedvem. Nem vicces, hogy megállás nélkül cigiznek. Nem vicces, hogy pap létükre ocsmányul beszélnek, vagy hogy sztriptíz bárba járnak. Egyáltalán, semmilyen tekintetben nem azok. A rendőrökkel szintén ez a helyzet. Na jó, ők egy fokkal jobbak, és amikor így négyen vannak, akkor a helyzet nem is annyira tragikus. Azonban meglepően kevés az az igazi, térdcsapkodós, öblös nevetést kiváltó geg. A csúcs (nem túl szívderítő módon) egy füves jelenetsorozatot takar, ami tényleg valami eszméletlenül jó lett.
A kivitelezésen néhol kifejezetten érződik az alacsony költségvetés (2 és fél milla), de még határeset. Nagyon sok poént feleslegesen elhúznak, illetve igazán kibírhatták volna hányás nélkül... Ellenben kapunk egy full pucér, gyönyörű nőt. Na igen, kompenzálni tudni kell.
Csak profiknak.
Friss kommentek