Folytassuk a legutóbbi posztunkat újabb három filmmel az idei termésből.
1. Eleven testek - Warm Bodies
Rendezte: Jonathan Levine
Anno nagyon megtetszett az előzetese, aztán valahogy mégsem siettem a megtekintésére. Talán a tudatalatti radarom érzékelte a veszélyt, mert sajnos nem olyan jó, mint ahogy azt sejtetik. De nem is rossz. Na de térjünk rá inkább a részletekre!
A világ elszenvedett egy zombi-apokalipszist, erről pedig egy zombi gondolatain keresztül értesülünk. Itt rögtön álljunk meg egy szóra! A film elég formabontóan kezeli a "zombiizmust", éppen ezért azt azért tisztázzuk már kérem, hogy nincs sehol kőbe vésve az élőholtak viselkedése! Gyermekded felfogás lenne számon kérni azt, hogy hogy lehet ilyen intenzív agyműködése hősünknek, vagy hogy hogy eshet szerelembe. Egyszerűen el kell fogadnunk, hogy ebben a világban ez így működik! Az agyevés spirituális hatásán sem illik felhúznunk a szemünket, hiszen a zseniális Az élőhalottak éjszakájában is hasonlót láthattunk.
Akkor folytassuk. A főszereplő egy támadás során meglátja élete (hehe) szerelmét, aztán kimenti a hordája elől. Közben egyre jobban beszél, gyorsabban mozog és végül... -spoiler!- meggyógyul. A folyamat pedig egyfajta anti-vírusként szétterjed a csoszogó barátai között. Nagy kár, hogy ez az elkorcsosult "csontikra" már nem hat. Nos, most muszáj következetesnek maradnom. Ugyanis a Daybreakersben majd hogy nem ugyanez történt és ott felháborodtam ezen az eshetőségen, itt sem tehetek másként. Hiába vígjáték alapvetően, ez azért már túlzás.
Apropó, komikum. Sajnos ezen a téren nem tud nagyot ütni. Van néhány kellemes poénja, de nem egy Haláli hullák hajnala - azért ezt hozom fel ellenpéldának, mert az egyik geget konkrétan innen honosították. A romantikus főszál meg bár valahol aranyos, engem nem igen tudott meggyőzni. Hiába lehetett érezni shakespeare-i áthallásokat (eleve a szereplők nevei, no meg egy erkély jelenet), de ezek csak külsőségekben mutatkoztak meg. Nem lehet alámerülni a mélységébe, mert egy pocsolyával állunk szemben. Ezzel kapcsolatban igazi WTF?! momentum, hogy a lány milyen könnyen fogadja a vallomást arról, hogy ki tehet a volt pasijának a haláláról...
Sajnos a horror része is csak az elején működik. Mennyire merész ötlet, hogy ifjú "lovagunk" szerelmének a pasiját belezi ki! Aztán ennek sajnos hirtelen vége szakad. A végén látható csontis-leszámolás is olyan szemérmes, mint egy szűz lány. Meg olyan gyors, mint egy szűz fiú.
Kissé csalódtam, valamiért jobbra, merészebbre számítottam. Nagyon tini-film, ez tény. De még mindig jobb, mint a khm... aminek a nevét nem mondjuk ki. A könyvhöz azonban nem hozta meg a kedvem.
A rendező egyébként tökéletes választás volt, hiszen a Majd meghalnak Mandy Lane-érttel bizonyította, hogy ért a tini-horrorhoz, a Fifti-fiftivel pedig azt, hogy képes újat mutatni, ha vígjátékról van szó. Sajnos most azonban kissé visszafogta magát. A színészek közül meg illik megemlíteni John Malkovich-ot, aki igazából rutin alakítást nyújt, semmi több, de tőle ennyi is elég.
2. Odd Thomas - A halottlátó
Rendezte: Stephen Sommers
Míg Stephen Kingnek lassan a bevásárló listáját is megfilmesítik, addig szegény Dean R. Koontznak szökőévente jut egy-egy adaptáció és az se termel dollár milliókat... (Most fejből mindenki mondjon egy Koontz filmet!) Ez a film is csak úgy sunyiban került a hazai boltok polcaira direkt DVD formában. Előre szólok, hogy a könyvet ebben az esetben sem olvastam el (most úgy tűnhetek, mint aki nem olvas eleget).
Érdekes egy műfaji egyveleg, annyi szent. Egyszerre próbál vígjáték, dráma, thriller, romantikus és persze horrorfilm lenni. Ez többé-kevésbé sikerül is. Ugyanakkor ez a fajta fiatalos lazaság nagyban rányomja a filmre a bélyeget és nem a jó értelemben.
A címszereplőnk egy halottlátó (nahát), aki túl azon, hogy látja az elhunytak szellemeit, segít is nekik, hogy békében nyugodhassanak. Vagyis elkapja a gyilkosait. Ebben segítségére van helyes kis barátnője és egy nyomozó, akit nem más, mint a színészóriás Willem Dafoe (annyiszor volt már róla szó a blogon, hogy többé nem rakok mellé hivatkozási alapot) alakít. Azonban a szellemeken kívül lát bizonyos gonosz lényeket, akik akkor jelennek meg, ha valami borzalmas, netán tömeges haláleset fog történni. Ezek pedig el kezdenek rohamosan sokasodni...
Ami abszolút pozitív a filmben, hogy nincsenek előzmények. A srác már rutinosan él képességével, boldog, stabil (és izé meglehetősen tiszta) párkapcsolatban él, továbbá a nyomozónak sem kell magyarázkodnia. Nagyon idilli a helyzet néző szempontból, mert nem kell végig szenvednünk a szokásos klisés köröket. Ugyanakkor olyan érzésünk lesz ettől, mintha egy sorozat random epizódját látnánk, amire a pörgős operatőri munka és narancsszűrős színvilág rá is segít. Ha nem lenne a Szellemekkel suttogó, akár még életképes is lenne egy ilyen projekt. Így viszont a film feléig kissé kívülállónak éreztem magam, mintha lemaradtam volna valamiről.
Nehéz ítéletet mondani. Egyrészt nézeti magát: baromira gyors a cselekményvezetés és a történet is érdekesen halad. Nincsenek túl nagy csavarok, csak akkorák, hogy fenntartsák az érdeklődést. Azonban az egyensúlyt a műfaji típusok között nem mindig sikerül eltalálnia. Sokszor indokolatlanul könnyed, máskor meg túlságosan is kegyetlen. A drámai rész azért hat: bár a végkifejleten abszolút nem lepődtem meg, de mégis sikerült szíven ütnie.
A rendező ezúttal sem egy ismeretlen jött-ment: fénykorában még olyan megaprodukciókat vezényelhetett, mint a Múmia 1-2, a Van Helsing vagy a G.I. Joe első része. Ezek nem feltétlenül nívós filmek, de nem is ismeretlenek. Talán ezen előzmények miatt lett ennyire túlpörgetve az Odd Thomas. Kissé lassabb tempóval, több hidegrázással, akár még egy kifejezetten jó film is lehetett volna, így viszont egy simán "egynek elmegy" kategória.
Ugyanakkor esélyes egy folytatás, hiszen a lezárás ezt foglalja magában, illetve maga az író se egy könyvet ír a karakterről.
3. The Last Will and Testament of Rosalind Leigh
Rendezte: Rodrigo Gudino
Szintén egy olyan mű, melynek az előzetesén anno nagyon belelkesültem. Már nem is értem, hogy miért vagyok még mindig ennyire naiv...
Ez a kanadai film jóformán egy Aaron Poole nevű színész (Birtokviszony, Titkos társaság, Lázadj!) kamarathrillere. A karakterének meghal a mélyen vallásos anyja, ő pedig beköltözik a szép nagy házába. A kulcsmomentum, hogy a főszereplő még fiatal korában megelégelte anyja fanatizmusát és vissza se nézett. Itt lehetne cinikusan megjegyezni, hogy az örökség azért jól jön... Hogy teljesebb képet kapjunk kettejük viszonyáról, az elhunyt mamit hallgathatjuk időnként amint technikailag hozzánk, de amúgy a fiához intézi utolsó szavait. Mintha egy végakarat lenne, amiről nem tudjuk, hogy papíron rögzítésre is került-e.
A házban persze van valami gonosz, ami aprólékosan kezdi zaklatni az új lakót. Aki persze időközben hitetlenné vált és nem hisz semmiféle nagyobb erőben. Ez akár még érdekes is lenne, de nagyon egyhangúra sikeredett a kivitelezés. Nem, talán nem ez a legjobb szó. Egyszerűen sehova se tart másfél órán át keresztül. Pedig a film látszólag több szálon fut (gyerekkori traumák, gyilkos szekta, vallási kérdések), de egyik sem teljesedik ki teljesen. A lezáráskor meg csak pislogtam, hogy "ennyi"? Mintha be sem fejezték volna, csak várni kellene a második felvonásra, ami persze sose jön el.
Vannak azért húzós pillanati, amelyek képesek feszültséget, esetleg egy kisebb infarktust hozni, ezt elismerem. Meg próbál egyedi is lenni, szintén örvendetes. De annyira fájó, hogy szinte végig egy helyben topog a cselekmény. Ahogy az a monotonitás is, hogy a többi szereplőnek csak a hangját halljuk - na jó, ez valahol bravúros is egyben.
Igazából untam. Lehet vele tenni egy próbát, mert akár agyalásra is alkalmas, csak engem nem fogott meg annyira, hogy berágja magát a fejembe. Próbál fontos kérdésekről beszélni -talán állást is foglal-, de eléggé ügyetlenül teszi.
Friss kommentek