Mivel a legutóbbi vendégírással társított kritika bejött, ezért ismételjük meg. Ezúttal a már rutinosnak számító Jason13-al vesézzük ki Dario Argento Anya-Trilógiájának másik két darabját. Az első rész egyébként a Sóhajok volt.
Ezúttal én kezdem, de csak a kontinuitás miatt.
Inferno - Pokol (1980)
A történet eléggé zavaros, de azért megpróbálom nagyjából felvázolni. Megtudjuk, hogy létezik három "Anya" (Sóhajok-, Könnyek-, és a Sötétség-), akik a világunkat akarják elpusztítani. Mindhárom egy-egy nagyobb városban, egy-egy hatalmas épületben leledzik. Na vajon itt melyik lesz a középpontban? Ezekre egyébként egy alkimista könyv segítségével jövünk rá. Meg nem csak mi, hanem egy fiatal hölgy is, aki a tudásáért meg is fizet, de csúnyán. Őt kezdi el felkutatni a bátyja, miközben furábbnál furább emberekkel és halálesetekkel találkozik. Közben meg mindenféle mellékzöngét kapunk, mint pl. egy kripli macskagyűlölő könyves boltost.
Nekem a film valahogy nem áll össze. Pedig kétszer is megnéztem (és most akartam harmadjára is, de nem volt hozzá erőm). A megértést tovább nehezítik az olyan körülmények, hogy random bedobnak olyan szereplőket, akik többet fel sem tűnnek. Mint a könyvtár pincéjében bujkáló (?!) alkimista, aki amint meglátja a szerencsétlen lányt a Könyvvel a kezében, elkezdi üldözni. Teszem hozzá, hogy szerencsétlen az előbb említett könyvtárból kölcsönözte ki, szóval nem tudom, hogy mégis miért kellett ezt ennyire mellre szívnia. Egyéb logikai lyukak is akadnak sajnos bőven.
A története szinte ugyanaz, mint a másik feldolgozásé. Természetesen azonban vannak alapvető különbségek. Hiszen míg a The Girl Next Door egy valós esemény alapján készült könyv filmadaptációja, addig ez magának a történéseknek a realistább beszámolója. Ezt megerősítvén időnként bevágnak egy-egy jelenetet a bírósági tárgyalásról, itt most ne valós archív felvételeket vizionáljatok magatok elé. Természetesen magában a cselekményekben is vannak jelentős különbségek, de ezekre mindjárt kitérünk.
Fulci művészete eddig is fényévnyi távolságban volt tőlem, de ehhez a borzalomhoz képest még egy zs++os óriáskroki vs szuperboa-típusú trágya is szuperprodukció! A sokkot Fulci 1989-es "A horror édes háza" című műve (?) okozta. Átkozom a napot, amikor időt pocsékoltam az életemből erre a szemétre.
Drága kis feleségem nem rég egy
Egyszer mindenkinek el kell valahol kezdenie, így van ez Bassett-tel is, aki azóta már letette az asztalra
Egyike azon kevés King adaptációknak, amik a legközelebb állnak a könyvhöz. Mondhatni sikerült visszaadni annak a hangulatát, és úgy igazából nem variáltak túl sokat rajta. A történet így ugyanaz maradt szóról szóra: a pszichokinézissel rendelkező apuka menükel a pirokinézissel bíró kislányával a gonosz kormányemberek elől. Jó ritmusú, kellemes film lett belőle. A színészgárdára semmi panasz nincs: Martin Sheen ezúttal is hozza a karaktert a Holtsávból, a „tűzgyújtót” pedig a nagyon fiatal Drew Barrymore (Charlie angyalai 1-2) alakítja, egész jól. De az apára (a kétszeres Golden Globe jelölt David Keith - U-571) és a bérgyilkos indiánra (az Oscar-díjas George C. Scott -
Kissé meglepő, hogy ehhez a naphoz először a kanadaiak nyúltak, az még inkább, hogy a rendező magyar származású. Úgy tűnik, hogy anno a kanadai-magyarok nem kicsit képviselték magukat a műfajban (lásd még:
Ennél elborultabb filmet nehezen lehetne találni. Ugyanis itt a középpontban egy életre kelt gumiabroncsról (!) van szó, ami ráadásul rendelkezik egyfajta pszichokinetikus képességgel. Konkrétan az "akaratával" robbant szét kisebb dolgokat, mint pl. az emberei fejet. Ráadásul ezt ő nagyon is élvezi, így kedvére öldököl. Nos, ha ez nem lett volna elég formabontó, akkor meg kell említeni a film másik abszurditását, a közönséget. Ugyanis az abroncs tetteit egy kisebb tömeg követi egy dombról, távcsövekkel felfegyverkezve. Ők tehát a látottakat filmként élik meg, amiről egy bizarr pillanatban kiderül, hogy tényleg nem a valóság.
A magyar cím teljesen más mindkét verziónál. Kezdjük is az eredetivel, ami idehaza A vesszőből font ember címen ismert. Meg kell jegyezni, hogy a film eleve David Pinner "Ritual" c. novellájának az adaptációja.
A legérdekesebb (számunkra) ebben a filmben az, hogy nem egy sima kanadai mű, hanem francia-kanadai. Itt konkrétan nem egy koprodukciót kell elképzelni, hanem tudniillik Kanada kétnyelvű ország, mi több Québec területén szinte csak francia anyanyelvűek élnek. Aki erről többet szeretne tudni, annak ajánlom a
Friss kommentek