Mivel a legutóbbi vendégírással társított kritika bejött, ezért ismételjük meg. Ezúttal a már rutinosnak számító Jason13-al vesézzük ki Dario Argento Anya-Trilógiájának másik két darabját. Az első rész egyébként a Sóhajok volt.

Ezúttal én kezdem, de csak a kontinuitás miatt.

Inferno - Pokol (1980)

A történet eléggé zavaros, de azért megpróbálom nagyjából felvázolni. Megtudjuk, hogy létezik három "Anya" (Sóhajok-, Könnyek-, és a Sötétség-), akik a világunkat akarják elpusztítani. Mindhárom egy-egy nagyobb városban, egy-egy hatalmas épületben leledzik. Na vajon itt melyik lesz a középpontban? Ezekre egyébként egy alkimista könyv segítségével jövünk rá. Meg nem csak mi, hanem egy fiatal hölgy is, aki a tudásáért meg is fizet, de csúnyán. Őt kezdi el felkutatni a bátyja, miközben furábbnál furább emberekkel és halálesetekkel találkozik. Közben meg mindenféle mellékzöngét kapunk, mint pl. egy kripli macskagyűlölő könyves boltost.

Nekem a film valahogy nem áll össze. Pedig kétszer is megnéztem (és most akartam harmadjára is, de nem volt hozzá erőm). A megértést tovább nehezítik az olyan körülmények, hogy random bedobnak olyan szereplőket, akik többet fel sem tűnnek. Mint a könyvtár pincéjében bujkáló (?!) alkimista, aki amint meglátja a szerencsétlen lányt a Könyvvel a kezében, elkezdi üldözni. Teszem hozzá, hogy szerencsétlen az előbb említett könyvtárból kölcsönözte ki, szóval nem tudom, hogy mégis miért kellett ezt ennyire mellre szívnia. Egyéb logikai lyukak is akadnak sajnos bőven.

Anno a The Girl Next Door-nál említettem, hogy a történetről még ugyanabban az évben készült egy másik filmadaptáció. Többen írták is, hogy az szerintük hatásosabbra sikeredett. Most ennek nézünk utána. Előre szólok, hogy a film még annyira se horrorisztikus, mint Ketchum műve, ez egy kőkemény dráma, de mégis itt a helye a blogon. Meg különben is: neszójjábe!

An American Crime (2007)

Rendezte: Tommy O'Haver

A története szinte ugyanaz, mint a másik feldolgozásé. Természetesen azonban vannak alapvető különbségek. Hiszen míg a The Girl Next Door egy valós esemény alapján készült könyv filmadaptációja, addig ez magának a történéseknek a realistább beszámolója. Ezt megerősítvén időnként bevágnak egy-egy jelenetet a bírósági tárgyalásról, itt most ne valós archív felvételeket vizionáljatok magatok elé. Természetesen magában a cselekményekben is vannak jelentős különbségek, de ezekre mindjárt kitérünk.

Előtte azonban azt had meséljem el, hogy én még sose néztem meg egy filmet se ilyen állapotban. Konkrétan 90 percig sík ideg voltam, mert egyszerűen tudtam, hogy mi fog történni. Előre fel voltam készülve a borzalmakra és a végkifejletre. Alig vártam, hogy vége legyen az egésznek. Szörnyű érzés volt, azt meg kell hagyni. Talán ugyanígy éreznék akkor is, ha még egyszer rászánnám magam az Eden Lake megtekintésére (van olyan aki már legalább kétszer látta?).

Már rögtön az elején szembeötlik egy alapvető különbség: a két lánynak nagyon is élnek a szüleik, csak épp szarnak rájuk. Fontosabb számukra az utazást igénylő munkájuk, mint hogy a gyermekeik rendes családjuk lehessen. De ez még hagyján: szó nélkül rábízzák az egyik szomszédra, hogy ugyan vigyázzon már rájuk pár hónapig. Pénzt meg hetente küldjük csekken, csocsesz. A szomorú pedig az, hogy ez TÉNYLEG így történt! Agyam eldobom komolyan....

Kísérletképpen most úgy posztolok ki egy vendégkritikát, hogy hozzáfűzöm egy sajátomat. Fő a változatosság ugye. Ezúttal Lucio Fulci két filmjéről lesz szó, a rendszeres olvasók tudják, hogy nem igazán szimpatizálok a munkásságával, vagy legalábbis a személyi kultuszával. Az írás egy nagyon régi törzskommentelőnk, hErpEsz (újabban dr. hErpEsz) küldte be, ezúton is köszönjük! Kezdjük is talán az övével. Előre szólok, hogy eléggé spoileresre sikeredett (egy bekezdést utólagos engedelemmel ki is vágtam emiatt)!

The Sweet House of Horrors - La dolce casa degli orrori (1989)

Fulci művészete eddig is fényévnyi távolságban volt tőlem, de ehhez a borzalomhoz képest még egy zs++os óriáskroki vs szuperboa-típusú trágya is szuperprodukció! A sokkot Fulci 1989-es "A horror édes háza" című műve (?) okozta. Átkozom a napot, amikor időt pocsékoltam az életemből erre a szemétre.

Bevallom: a film végéig fel sem tűnt, hogy a rendező úr produkciójához van szerencsém, mert már maga a főcím is olyan unalmas és vontatott az idegtépő főcímzenével együtt, hogy elegánsan áttekertem. Már pedig a szóban forgó szörnyűséget Fulci nemcsak rendezte, hanem írta is. Aki jót akar magának, az SOHA-SOHA ne nézze meg, max az ellenségének mutassa meg, ha kínozni vagy vallatni akarja.

Adott egy romantikus olasz (?) kúria, és egy maszkos betörő. Konkrétan nem derül ki, hogy miért alakult így, úgyhogy feltételezem: ki akarja rabolni a házat. Lényeg a lényeg, hogy a betörő és a háziak időben és térben összefussanak, hogy aztán kibontakozhasson a cselekmény. Pechére hazajönnek burzsujék, akiket megöl: a fickónak egy oszlopnál ripityára töri a koponyáját a kötelező dulakodást követően, az asszonynak pedig valami klopfoló alkalmatossággal kiugrasztja a szemgolyóit és betöri a homlokát (majd autóbalesetnek rendezi meg).

Drága kis feleségem nem rég egy nagyon fasza sci-fi filmzenés top listát rittyentett össze, ami ihletet adott ahhoz, hogy én is összeszedjem a legjobbakat. Be kell vallanom, hogy ez baromira nem volt könnyű! Több mint 20 lehetséges zenéből kellett mazsolázgatnom, és így is fáj a szívem néhányért, amit ki kellett hagynom. Ennek folyamán -mint minden ilyen összeállítás-, ez is meglehetősen szubjektív lett. Azért szerintem az első öt helyezett vitán felüli, esetleg a helyezéseken lehet eszmecserét folytatni. Próbáltam nem "sznoboskodni", nem igazán jött össze, így nem meglepő módon a többség régi klasszikusokból áll.

Továbbá igen tudom, hogy ezt, meg ezt kihagytam és igazatok is van! Úgy hogy tessék a kommentek között a Ti kedvenceiteket közzé tenni!

Akkor lássuk.

Rég volt már összefoglaló rossz filmekről, pedig elhihetitek, hogy még mindig találkozok ilyenekkel. Ha már én megszenvedtem velük, legalább Ti, drága olvasók megmeneküljetek.

1. A végzet őrei - Deathwatch (2002)

Rendezte: Michael J. Bassett

Egyszer mindenkinek el kell valahol kezdenie, így van ez Bassett-tel is, aki azóta már letette az asztalra A vadászt és a Solomon Kane-t, azonban ez a filmje kritikán aluli. Egyébként egy közös angol-német produkcióról van szó.

Az alaptörténet még egész érdekes is lenne: az I. világháború csataterén találjuk magunkat, amikor egy maroknyi angol katona bevesz egy ellenséges lövészárkot. Foglyul ejtik a megmaradt német katonát, akit kérdőre vonnak, hogy mi ez a temérdek hulla. Egész ötletesen elkerülik a tipikus "minden osztagban van egy olyan személy, aki tud az ellenség nyelvén" szituációt, így e helyett az egyikük franciául beszél vele. Hamar kiderül, hogy a helyszín elátkozott és hogy embereink majd egymás torkának fognak esni. Így is lesz.

Ugyan dicsértem a sztorit, de ez leginkább annak tudható be, hogy nagyon kevés film foglalkozik az első világégéssel, így minden ilyen alkotásnak tudok örülni. Azonban szögezzük le, hogy a mű többi része egy az egyben a német A bunker c. horrorból való. Ami szintén egy felejthető darab, de az legalább rendesen ki volt dolgozva. Ez viszont összecsapott és zavaros. Itt végül is nem a saját belső démonaik manifesztálódnak a vitézekben, hanem valami "gonosz", amire igazi magyarázatot nem is kapunk. Tetten érhetőek még ugyan más filmek hatásai is (pl. a Hellraiser-ből ismert kiláncolás), de nem is ez a legnagyobb bajom A végzet őreivel.

Ez a rovat már egy jó ideje kívánkozik a folytatásra (első rész, második rész). Ugyan legutóbb azt írtam, hogy remélem a következő részre nem kell másfél évet várnotok, erre tessék kettő is eltelt. Ezért elnézést is kérek. Úgy hogy inkább vágjunk is bele egyből.

Ezúttal is spoileres rövid kritikákra tessék számítani, mivel ezek alapműveknek tekintendőek.

A tűzgyújtó – Firestarter (1984)

Rendezte: Mark L. Lester

Egyike azon kevés King adaptációknak, amik a legközelebb állnak a könyvhöz. Mondhatni sikerült visszaadni annak a hangulatát, és úgy igazából nem variáltak túl sokat rajta. A történet így ugyanaz maradt szóról szóra: a pszichokinézissel rendelkező apuka menükel a pirokinézissel bíró kislányával a gonosz kormányemberek elől. Jó ritmusú, kellemes film lett belőle. A színészgárdára semmi panasz nincs: Martin Sheen ezúttal is hozza a karaktert a Holtsávból, a „tűzgyújtót” pedig a nagyon fiatal Drew Barrymore (Charlie angyalai 1-2) alakítja, egész jól. De az apára (a kétszeres Golden Globe jelölt David Keith - U-571) és a bérgyilkos indiánra (az Oscar-díjas George C. Scott - Az elcserélt gyermek) se lehet panasz. Igazából itt csak apróságokba lehet belekötni, hogy pl. elfogásukkor a kislány pont akkor miért nem „látta” a támadást előre. A befejezés epikus, igaz, már ekkor látszott Kingen az ötlettelenség, hiszen a sztori elég sok hasonlóságot mutat a Carrie-ével. Igaz, maga a könyv is elég klisés és kiszámítható.

Érdekesség: Ez a film is megélt egy teljesen felesleges folytatást A tűzgyújtó 2: Fellángolás (Firestarter 2: Rekindled 2002, ami kifejezetten tévére készült. Természetesen se az íróhoz, se az eredeti színészekhez semmi köze.

Értékelés: 7/10

A slasher elválaszthatatlan az ünnepnapoktól, hiszen a műfajteremtő zsánerfilmek eleve jeles eseményekhez köthetőek: Black Christmas, Halloween, Péntek 13 és a Mother's Day. Most pedig elérkezett az ideje a Valentin-napnak is. Következzen három horror a giccs szerelem napjáról.

My Bloody Valentine (1981)

Rendezte: George Mihalka

Kissé meglepő, hogy ehhez a naphoz először a kanadaiak nyúltak, az még inkább, hogy a rendező magyar származású. Úgy tűnik, hogy anno a kanadai-magyarok nem kicsit képviselték magukat a műfajban (lásd még: A Sátán kapuja).

A történet meglepően jó és egész kidolgozott. Szép lassan kibontakozik előttünk egy kisvárosi legenda, mely szerint a közeli bányában anno történt egy baleset, aminek az egyetlen túlélője (Harry Warden) érthető módon bekattant. Rá egy évre megölte a felelősöket és kitépte a szívüket. Miért is? Mert mindkét esemény február 14-én történt. Az azóta eltelt 20 év alatt egyszer sem ünnepelték meg a városlakók ezt a napot, egészen idáig. Csak hogy ezzel a gyilkosságok újra elkezdődnek. A rendőrség pedig bonbonos dobozokba csomagolt emberi szíveket kapnak, frappáns versecskékkel.

A műfajtól szokatlan módon a seriff és a polgármester is hamar elfogadja a tényt, hogy a tettes ugyanaz. Vagy legalábbis valaki, aki rohadtul nem szeretné, ha a fiataloknak szánt táncos mulatság összejönne. Éppen ezért az egészet lefújják, még a borzasztóan giccses városi dekorációktól is megszabadulnak. Azt említettem már, hogy a hely neve nem kicsit ironikus módon "Valentine Bluffs" és a címerük szív alakú? Mindenesetre a pánik elkerülése végett pont a lényeget nem mondják a lakosságnak, hogy nagy veszélyben vannak. Éppen ezért nem is csodálkozhatunk azon, hogy a fiatal bányászok a barátnőikkel a telepen csapnak egy tiltott bulit. Gyilkosunk persze lecsap.

A francia horror filmek nálam instant megnézendőek, még akkor is, hogy egyre több, kifejezetten rossz filmet látok tőlük. Na de most végre felcsillant valami. Négy film, négy teljesen különböző műfajjal.

Rubber (2010)

Rendezte: Quentin Dupieux

Ennél elborultabb filmet nehezen lehetne találni. Ugyanis itt a középpontban egy életre kelt gumiabroncsról (!) van szó, ami ráadásul rendelkezik egyfajta pszichokinetikus képességgel. Konkrétan az "akaratával" robbant szét kisebb dolgokat, mint pl. az emberei fejet. Ráadásul ezt ő nagyon is élvezi, így kedvére öldököl. Nos, ha ez nem lett volna elég formabontó, akkor meg kell említeni a film másik abszurditását, a közönséget. Ugyanis az abroncs tetteit egy kisebb tömeg követi egy dombról, távcsövekkel felfegyverkezve. Ők tehát a látottakat filmként élik meg, amiről egy bizarr pillanatban kiderül, hogy tényleg nem a valóság.

Ez kérem a szatírák csúcsa. Egyrészt már a kezdéskor jön az egyik szereplő, aki közli velünk, hogy a látottak a "mert csak" szellemében fognak történni. Hiszen rengeteg klasszikusban vannak olyan momentumok, amire nem kapunk kielégítő válaszokat, be kell érnünk a "azért mert csak" válasszal. Az már más kérdés, hogy erre a jelenségre enyhén szólva is nem a legjobb példákat hozzák fel. Mindenesetre a lényeget értjük, ezzel pedig a Rubber legitimizálta magát minden zavarba ejtő kérdés felől. Így nem is kell megmagyaráznia az alaphelyzetet sem, amit amúgy se lehetne úgy Isten igazából. Sajnos azonban egy egész estés filmet erre nem igazán lehet felépíteni, még akkor se, ha kifejezetten ez volt a cél. Hiszen, ha túl sok a kérdés, akkor a nézőnek egyszerűen megzápul az agya.

Ezzel a rovattal is régen foglalkoztam, pedig ez a téma sajnos mindig is aktuális lesz.

The Wicker Man (1973 Robin Hardy - 2006 Neil LaBute)

A magyar cím teljesen más mindkét verziónál. Kezdjük is az eredetivel, ami idehaza A vesszőből font ember címen ismert. Meg kell jegyezni, hogy a film eleve David Pinner "Ritual"  c. novellájának az adaptációja.

A történet szerint egy angol rendőrtisztet, Howie őrmestert (Edward Woodward) elhívnak egy kis skót szigetre, hogy kutasson fel egy eltűnt lányt, akiről természetesen fényképet is kap. A szigetről (Summerisle) tudni kell, hogy a lakói egy sajátos zárt közösségben élnek, fura szokások között, saját vallással. Ezekre csak apránként derül fény, kezdve azzal, hogy kezdetben senki se ismeri fel a kislányt, mintha nem is létezett volna. Aztán egymást követik a szokatlan dolgok: mindenki parázna dalokat énekel, amiből egyenesen következik egy olyan szabad szelleműség, ami nem csak megengedi a laza szexuális kapcsolatokat, de kimondottan támogatja is. De hamar fény derül hitük alappillérjeire is, ami egy eléggé természetközpontú vallást takar. Hisznek a reinkarnációban, továbbá abban is, hogy a természettől nem csak elvenni kell, hanem adni is. Ennek kapcsán fény derül olyan rituálékra is, ami megköveteli az emberáldozatot.

Emlékeztek a 2010-es Tortured-re? Ez egy szimpla bosszú film volt, torture porn tálalásban. Nos, akkor többen is felhívták a figyelmemet erre a műre, hogy bizony sok a hasonlóság. Én meg bevallom egészen idáig megfeledkeztem róla. Hogy konkrétan lopásról van-e szó, arra majd a kritika végén kitérek.

Seven Days / Les 7 jours du talion (2010)

Rendezte: Daniel Grou

A legérdekesebb (számunkra) ebben a filmben az, hogy nem egy sima kanadai mű, hanem francia-kanadai. Itt konkrétan nem egy koprodukciót kell elképzelni, hanem tudniillik Kanada kétnyelvű ország, mi több Québec területén szinte csak francia anyanyelvűek élnek. Aki erről többet szeretne tudni, annak ajánlom a Wikipédia erre vonatkozó részét. De ebben az a fura, hogy ettől függetlenül valóban az a benyomásunk, hogy a filmet újhullámos európaiak készítették, ami persze mindenképpen pozitívum.

A történet valóban több mint ismerős lehet, azonban vannak lényeges eltérések. A váz ugyanaz: egy pedofil megerőszakol és megöl egy nyolc éves kislányt. Apuci erre érthető módon berág és a hivatalos igazságszolgáltatás helyett a saját módszerével vesz elégtételt.

Az ördög viszont a részletekben lakozik, nem is kicsit. Egyrészt teljesen más a hangulata. Hiszen itt egy érzelemdús drámát kapunk, amiben a kínzások csak szükséges melléktermékként vannak jelen, nem pedig, mint céleszközként. Persze azért a készítők nem spóroltak az erőszakkal, elég megrázó képsoroknak lehetünk tanúi: lánccal való verés, lábtörés és egy epikus műtét, aminek köszönhetően a "páciensnek" egyszerűen elkötik a beleit. Kemény.