Mivel a legutóbbi vendégírással társított kritika bejött, ezért ismételjük meg. Ezúttal a már rutinosnak számító Jason13-al vesézzük ki Dario Argento Anya-Trilógiájának másik két darabját. Az első rész egyébként a Sóhajok volt.

Ezúttal én kezdem, de csak a kontinuitás miatt.

Inferno - Pokol (1980)

A történet eléggé zavaros, de azért megpróbálom nagyjából felvázolni. Megtudjuk, hogy létezik három "Anya" (Sóhajok-, Könnyek-, és a Sötétség-), akik a világunkat akarják elpusztítani. Mindhárom egy-egy nagyobb városban, egy-egy hatalmas épületben leledzik. Na vajon itt melyik lesz a középpontban? Ezekre egyébként egy alkimista könyv segítségével jövünk rá. Meg nem csak mi, hanem egy fiatal hölgy is, aki a tudásáért meg is fizet, de csúnyán. Őt kezdi el felkutatni a bátyja, miközben furábbnál furább emberekkel és halálesetekkel találkozik. Közben meg mindenféle mellékzöngét kapunk, mint pl. egy kripli macskagyűlölő könyves boltost.

Nekem a film valahogy nem áll össze. Pedig kétszer is megnéztem (és most akartam harmadjára is, de nem volt hozzá erőm). A megértést tovább nehezítik az olyan körülmények, hogy random bedobnak olyan szereplőket, akik többet fel sem tűnnek. Mint a könyvtár pincéjében bujkáló (?!) alkimista, aki amint meglátja a szerencsétlen lányt a Könyvvel a kezében, elkezdi üldözni. Teszem hozzá, hogy szerencsétlen az előbb említett könyvtárból kölcsönözte ki, szóval nem tudom, hogy mégis miért kellett ezt ennyire mellre szívnia. Egyéb logikai lyukak is akadnak sajnos bőven.

De nem csak a sok, feleslegesen szerteágazó szálak a zavaróak, hanem a felesleges elnyújtások. Az elején a már említett kiscsaj 10 percig szerencsétlenkedik a víz alatt, csak azért, hogy utána kinyiffanhasson és elkezdődjön ténylegesen a film. Ha már itt tartunk: az öldöklések egész változatosak és kellően véresek. Noha e téren ritkán lehet panasz Argentora. Néhol még finom iróniát is sikerült belecsempésznie. Mint amikor a mozgáskorlátozott boltost cicamészárlás után patkányok zabálnak fel élve. Na az ütött. Apropó: a rendezőnek mégis mi baja van szerencsétlen macsekokkal?! Nem is tudom, hogy ez már hányadik filmje, amiben ilyesmit látok. Fasz.

Minden hibája ellenére azért én egy fokkal jobban élveztem a Sóhajoknál, mert nem annyira unalmas. Na meg a szereplők többsége nem olyan, akik miatt kikaparnám a szemeimet. A lezárás egyébként epikus, megidézi a klasszikus okkult horrorok hangulatát. A zenét is sikerült ezúttal eltalálni. A színezésre és egy technikai kivitelezésre se panaszkodhatok, sőt. Egyszer talán érdemes megnéznie mindenkinek, mert a maga nemében eléggé egyedi darab.

Értékelés: 5/10

Most pedig átadom a szót.

Könnyek anyja - La terza madre / Mother of Tears (2007)

Így irományom elején szeretném bevallani a kedves olvasóknak, sose rajongtam az olasz horrorfilmekért. Azonban akad egy talján rendező, akinek mindig is odafigyeltem munkáira, mert azok többsége rendszerint elnyerte tetszésem. Ez a direktor nem más, mint Dario Argento, aki a ’70-s, ’80-s évek elején számtalan nagyszerű alkotást tett le a horror műfaján belül, azonban a ’90-s években már egyre gyengébb színvonalú mozikat engedett ki kezei közül, de a baj a 2000-s évek idején következett be, hiszen innentől lehet észrevenni Argento filmjein óriási minőségromlást korábbi munkáihoz képest, a lejtmenet pedig mind a mai napig tart.

A történet Rómában játszódik, ahol is egy temető felhantolása közben a felszínre kerül egy titokzatos koporsó, melyből egy gonosz erő szabadul a világra. Ezt a rossz indulatú túlvilági aktivitást akarja elpusztítani főhősnőnk, Sarah Mandy, aki útja során rengeteg horrorisztikus kalandba keveredik és sötét titkokra is fényt derít, melyek saját múltjában gyökereznek.

Argento elég sokáig írta a forgatókönyvet ketted magával, hiszen egy nem mindennapi lezárást akart trilógiájának. De a végeredményt elnézve, ez a hosszan tartó munka egyáltalán nem látszik meg a filmen. A legnagyobb baj az, hogy rendezőnk kispórolta művéből egyedi stílusát, gondolok itt a gótikus képi-világra, az érdekes színhasználatra és a művészien bemutatott gyilkosságokra. Ezek helyett azonban eltúlzott, vérben és bélben úszó trancsírozásokat nyom a képünkbe, megspékelve rengeteg meztelen női testtel.

Persze, elsősorban nem a sok meztelenkedéssel és a belezéssel van a gond, hiszen ezek Argento régebbi filmjeinek is szerves részét képezik, az-az egyedi látásmód hiányzik innen nagyon, ami a Mester régebbi filmjeit naggyá tette. Ehelyett viszont rengeteg tv-filmes megoldást használ, emiatt pedig a feszültség teljesen eltűnik a játékidőből, ahogy a komor atmoszféra is.

A történetre is visszakanyarodnék, mivel ezt is fel lehet hozni a negatívumok oldalán. Mégpedig azért, mert az ígéretes kezdés után hamar egy követhetetlen, túllihegett masszává válik, ember legyen a talpán, aki mindent megért első nézés után azonnal. És ha már belemelegedtem a film szidásába, muszáj szót ejtenem a pocsék színészi játékokról is.  Ez talán a film egyik legnagyobb gyengéje a tv-filmes beütés mellett, mivel a szereplők néha annyira erőltetetten adják elő magukat, hogy az ember elgondolkodik azon, „most akkor vígjátékot, vagy horrort nézek?”.

Bár, érdekesség képben megemlíteném, hogy a főhősnőt rendezőnk lánya személyesítette meg. Ennek nagy jelentősége nincs, de gondoltam közlöm, hátha van olyan rajongó, aki ezt eddig nem tudta.:)

A könnyek anyja egyszerre felháborító és elszomorító alkotás, mégpedig azért, mert néhol elképesztően gyenge, de az alapötletben ott rejlett egy remek film lehetősége és ezt a trilógiát illet volna egy, az előző részekhez méltó darabbal lezárni.

Befejezésként pedig nem is írhatnék mást, minthogy „Kár érte”.

Értékelés: 3/10

purga: Én csak annyit tennék hozzá, hogy 27 évig dolgozott a trilógia záróakkordján  és csak erre a fosra tellett tőle. A filmet tényleg csak a rengeteg feszes csöcs és látványos belezés menti meg. Igazi trash. Sarah anyja szellemének a megjelenésekor felsírtam.