Rég volt már összefoglaló rossz filmekről, pedig elhihetitek, hogy még mindig találkozok ilyenekkel. Ha már én megszenvedtem velük, legalább Ti, drága olvasók megmeneküljetek.

1. A végzet őrei - Deathwatch (2002)

Rendezte: Michael J. Bassett

Egyszer mindenkinek el kell valahol kezdenie, így van ez Bassett-tel is, aki azóta már letette az asztalra A vadászt és a Solomon Kane-t, azonban ez a filmje kritikán aluli. Egyébként egy közös angol-német produkcióról van szó.

Az alaptörténet még egész érdekes is lenne: az I. világháború csataterén találjuk magunkat, amikor egy maroknyi angol katona bevesz egy ellenséges lövészárkot. Foglyul ejtik a megmaradt német katonát, akit kérdőre vonnak, hogy mi ez a temérdek hulla. Egész ötletesen elkerülik a tipikus "minden osztagban van egy olyan személy, aki tud az ellenség nyelvén" szituációt, így e helyett az egyikük franciául beszél vele. Hamar kiderül, hogy a helyszín elátkozott és hogy embereink majd egymás torkának fognak esni. Így is lesz.

Ugyan dicsértem a sztorit, de ez leginkább annak tudható be, hogy nagyon kevés film foglalkozik az első világégéssel, így minden ilyen alkotásnak tudok örülni. Azonban szögezzük le, hogy a mű többi része egy az egyben a német A bunker c. horrorból való. Ami szintén egy felejthető darab, de az legalább rendesen ki volt dolgozva. Ez viszont összecsapott és zavaros. Itt végül is nem a saját belső démonaik manifesztálódnak a vitézekben, hanem valami "gonosz", amire igazi magyarázatot nem is kapunk. Tetten érhetőek még ugyan más filmek hatásai is (pl. a Hellraiser-ből ismert kiláncolás), de nem is ez a legnagyobb bajom A végzet őreivel.

No, arra nem panaszkodhatunk, hogy idén nem kapunk elég horrort.

1. Bloody Homecoming

Sablonos történet egy álmos kisvárosról, ahol három éve történt egy végzetes baleset az éves "Hazatérés" (vagy hogy a francba kell ezt lefordítani?) táncmulatságon. Most pedig kísért a múlt, a tinédzserek meg meghalnak. Ha hinni lehet az előzetesnek, akkor ezúttal egy gyilkos tűzoltót kapunk, muhahaha.

Az év első kritikája legyen egy kissé morbid hangulatú olasz remekmű.

Buio Omega / Beyond the Darkness (1979)

Rendezte: Aristide Massaccesi azaz Joe D'Amato, aki legalább 60 különböző álnéven forgatott élete során

A film, szokatlan módon az olaszoktól, egy remake. Az eredetije az 1966-os, fekete-fehér Il terzo occhio. A rendező nyilvánvalóan látta a lehetőséget egy sokkal naturalistább, véresebb újraértelmezésben.

Az ifjú milliomos Frank a családja után élete szerelmét is elveszíti, köszönhetően a házvezetőnő -Iris- ármánykodásának. Ugyanis a nő csak magának akarja a férfit, aki így egyszerre válik anyává és szeretővé, ezt pedig tessék szó szerint venni. A srác ezt már nem tudja megemészteni és elborul az agya. Mivel amolyan "hobbi-taxidermista", ezért nem jelent neki akadályt, hogy az elhunytat kipreparálja. Ezzel kvázi megdöntve a "míg a halál el nem választ" tézist. Persze szegény próbálkozik azért élőkkel, de azok rendre elhaláloznak. Egy idő után Irisnek már kissé terhes lesz a kvázi "vetélytársa", ám a bonyodalmak csak ekkor kezdődnek igazán.

A kivitelezés több mint korrekt. A maszkmesteri munka abszolút valósághű. Erre a legjobb példa a teljesen élethű és totálisan naturalista boncolás. De a savas hullaeltüntetés se lett semmi. A zenéért a The Goblins / Goblin felelős, akik akkoriban számos olasz horror elengedhetetlen kellékeinek számítottak. Legtöbbet Argento-nak dolgoztak (pl. Sóhajok), de ott voltak a borzasztóra sikeredett Hell of the Living Dead-nél is. Mindazonáltal itt kiváló munkát végeztek, a főtéma egy önmagában is élvezhető zeneszám. A fényképezést nagyon eltalálták, ami néhol rásegített az egyébként sem cinizmustól mentes hangvételre.

Egy kicsit tekintsünk ismét a múltba, hogy bemutathassam a(z) (eddigi) kedvenc giallomat.

Torso / I corpi presentano tracce di violenza carnale (1973)

Rendezte: Sergio Martino

Meglátásom szerint kevés olyan film van a világon, amiben 5 másodperc alatt fedetlen keblek tárulnának elénk. Leszámítva persze a pornófilmeket. Itt viszont ez történik, konkrétan két lány szerez örömet egy ismeretlen pasasnak. Mindeközben egy művészettörténeti előadást hallhatunk, majd vágás után láthatunk is. Igen, főiskolás olasz lányok, akik csíntalanok, és időnként megfojtja őket valaki egy sállal, végül fel is aprítja. Csak a szokásos.

A lényeg, hogy Olaszországban ismét van egy pszichopata őrült, aki emberekre (leginkább nőkre) vadászik, mindezt kissé nevetséges símaszkban. A rendőrség csak egy sálat tud felmutatni, ami vélhetően a tettesé volt. Igen ám, csak hogy az említett városban van egy árus, akinek a portékája rengeteg, hasonló kendőből áll. Ő meg értelemszerűen nem emlékezhet minden vevőre (vagy mégis?), szóval ez is zsákutca. Mindenesetre az egyik főszereplő lány gyanakvása arra készteti, hogy leutazzon egy vidéki kastélyba a barátnőivel, hogy megnyugodhassanak. Csak hogy...

A rendező legismertebb művéről, a Cannibal Holocaustról (a továbbiakban CH) már nem is tudom, hogy hányszor tettem említést. Azonban -mint kiderült-, nem ez volt az első kannibálos film, amit alkotott. Mi több, magát a műfajt sem ő teremtette meg, hanem 1972-ben Umberto Lenzi a Il paese del sesso selvaggio-val. Bár tény, hogy igazi hullámot Deodato indította el a moziiparban. De most maradjunk a jelen tárgyunknál, ami több címet is kapott az évek során.

Ultimo mondo cannibale / Last cannibal world / Jungle Holocaust / The last survivor (1977)

Rendezte: Ruggero Deodato

Az ember a film nézése közben okvetlenül sem tudja magát elvonatkoztatni a CH-tól. Így én is ezzel kezdeném. Itt nincsenek társadalmi mondandók, ugyanakkor a másikkal ellentétben az események valóban megtörténtek. Már amennyire lehet hinni a túlélő Robert Harper-nek. Miről is van szó? Négy fő átrepül egy kisgéppel a bennszülött törzsektől hemzsegő Amazonas felett, azonban egy műszaki hiba miatt kénytelenek landolni. Mondanom se kell, hogy az ott élők rögtön kiszúrják őket.

A szereplők többsége nagyon gyorsan "eltűnik", így nem sokára csak a már említett Harper-nek a kálváriáját követhetjük. Mert bizony őt elfogja egy primitív kannibál törzs, és "börtönbe" zárja. Hogy miért nem eszik meg rögtön, később arra is fény derül. Mindenesetre sikerül "becsajoznia", természetesen az egyik helyi lakossal. Akit egyébként nem más alakít, mint egy profi kannibál-filmes nő, a félvér szépség, Me Me Lai. Elég, ha csak megemlítem élete főbb alakításait: a már említett Il paese del sesso selvaggio (aka Sacrifice!) és a Mangiati vivi! (aka Eaten alive! - nem ez, hanem egy másik). De láthattuk őt a A Rózsaszín Párduc bosszújában is. Az már más kérdés, hogy ilyen formás dudákkal (amit persze megmustrálhatunk) nem volt túl hiteles bennszülött, de sebaj.

A sorozat, amelyben 1970 előtti horror-filmek vannak terítéken.

Annyi filmről tudnék/szeretnék írni, de már rég volt ez a rovat. Mi több, nem szeretnék rászokni a "tömbösített" posztolásra sem. Éppen ezért következzen ez az ínyenc darab.

Kristálytollú madár - L'uccello dalle piume di cristallo / The Bird with the Crystal Plumage (1970)

Rendezte: Dario Argento

A címet jobb, ha rögtön tisztázzuk: igazából ez az első rendezése, hiszen korábban már több film megírásában is segédkezett. A legismertebb egyértelműen az 1968-as Volt egyszer egy vadnyugat c. western klasszikus. Argento műveiről már egy ideje készülök egy nagyobb poszttal, de mindig találok olyat, amit még nem láttam. Korábban itt a blogon egyébként már volt szó a túlértékelt Sóhajok-ról, és a botrányos hazai kiadású Álmatlanul-ról. Térjünk rá a lényegre.

Ugyan nem nagy meglepetés, de itt sincsenek felesleges felvezetések. Még ki sem írták a címet, de már egy kesztyűs kezet láthatunk késeket rendezgetni. További két perc várakozás után pedig már jön is az akció: egy kiállító teremben egy nő és egy bőrruhás idegen "birkózik". Ezt kívülről meglátja főhősünk, az amerikai író (apropó, a helyszín természetesen Olaszország) és megpróbál berontani. Annyit végül is sikerül elérnie, hogy a megsebzett hölgyet megmenti, míg az idegen törvényszerűen elmenekül. Aztán jön csak a kálvária. Mert amíg az áldozat nem lesz kihallgatható állapotban, addig a rendőrség a férfit gyanúsítja, aminek következtében elkobozzák az útlevelét is. Ezért csórikám nem tud mit tenni, elkezd ő is nyomozni. Azt említettem már, hogy a tettes amúgy egy sorozatgyilkos, aki lányokra vadászik? (Nahát!)

Remélhetőleg a törzsolvasóknál már elvárás, hogy ha sokáig nem írok, akkor valami grandiózussal rukkolok elő, ez most is így lesz. Ezúttal egy féltucat rossz filmről lesz szó, mind különböző évjáratú, különböző műfajú többféle vidékről. Szemezgessetek.

1. Hell of the Living Dead / Virus (1980)

Rendezte: Bruno Mattei (mint Vincent Dawn) és Claudio Fragasso

Ennek a borzalomnak a fényében az olyan általam rossznak tartott klasszikusok, mint a Holtak hajnala, vagy a Zombi igazi mesterművek még az én szememben is. Hiába olasz-spanyol koprodukció, a végeredmény szánalmas, ami kilométerekről szaglik az alacsony költségvetéstől és hozzá nem értéstől.

Egyetlen erénye az, hogy van mondanivalója. A történet szerint ugyanis a gazdag, fejlett államok nem akarnak többet bajlódni a Harmadik Világgal, ezért megpróbálják egy kísérleti gázzal kiirtani őket. Természetesen a dolog balul sül el és kitör a zombi-járvány, ami ugye nem tesz különbséget szegény és gazdag között. De ez csak a háttér, az igazi cselekményeket egy négyfős dilettáns kommandós alakulat és egy riporter pár harcát mutatja a dzsungelben. Ami természetesen mindössze pár kilométerre van a járvány kiindulási pontjától, így a környék hemzseg az élőholtaktól, akik vérgagyin néznek ki. De még ez a legkisebb baj, mert a lassú mozgásukat itt-ott humorosra vették.

Magát az új-guineai dzsungelt (vagyis a spanyol tengerpartot) ugyanis úgy tették "hitelessé", hogy archív természetfilmekből származó képkockákat vágtak a vérengzések közé! Nagyon szánalmas. A színészek borzasztóak, amit még egy kis meztelenkedés se tud kompenzálni. Magukra a belezésekre nem lehet panasz, de azokat se lehet komolyan venni a béna sminkek miatt. A grimaszoló zombi gyerek meg mindent visz. Nagyon-nagyon rossz, csak elfogult rajongóknak!

Phantom of Death - Un delitto poco comune (1988)

Rendezte: Ruggero Deodato

Ez a film két szempontból is említésre méltó: egyrészt a címben is említett Michael York főszerepe miatt, akit remélem senkinek sem kell bemutatnom (a Kabaré és a Logan futása remélem sokaknak mond valamit). Másrészt pedig a rendező miatt, kinek minden idők talán egyik legnagyobb botrányfilmjét, a Cannibal Holocaust-ot köszönhetjük. Na meg egy remek explicit horrort, a Ház a park szélén-t.

A történet először nem tűnik semmivel sem többnek, mint egy sima thriller: fiatal nőket ölnek meg, a rendőrség nyomoz, a civilek meg aggódnak. Van szerelmi szál is, ami elég jelentéktelennek hat. Az első fél óra kimondottan unalmasra sikeredett, vagy legalábbis szabványosra. Aztán egyszer csak BUMM! Olyan 180 fokos fordulat veszi kezdetét, hogy az agyam eldobtam, amit most kénytelen leszek lespoilerezni, mert különben nem tudnék miről írni. Szóval aki ugyanúgy szeretne meglepődni, ahogyan én, vagyis mint akit egy vödör jeges vízzel ébresztettek volna az álmából, az most hagyja abba az olvasást.

Így hétvégére összeállítottam Nektek egy halom rossz filmet, mazochistáknak és olyanoknak, akik nem szeretnék az idejüket ilyenek megtekintésére pazarolni. Ezeket viszont már egytől egyig végignéztem. Mit meg nem teszek értetek? :)

1. The Jail - A Women's Hell / Anime perse (2006)

Rendezte: Bruno Mattei

Annak ellenére, hogy a film jelentős részében ázsiaiak hölgyek szerepelnek (börtöntöltelékek), ez egy hamisítatlan olasz trash. Az azóta megboldogult rendező a haláláig rengeteg szemetet termelt, leginkább (mily meglepő) zombi produkciókra specializálta magát, de azért a fiatal lányok megalázásához és kínzásához is egész jól értett, ahogy a mellékelt film is mutatja.

Amint azt a cím is sugallja, itt egy nyomorúságos női börtön lakóinak az életét követhetjük nyomon, ami nem éppen cukormázas. Nevük nincs, csak számuk (bár egymást azért a rendes nevükön szólítják) és a kiválasztottaknak időnként egy bordélyházban kell elviselni a gazdag vendégek különböző perverzióit. A fenyítés meg kíméletlen. Igazából az egész egy Ilsa-filmhez hasonlít, csak nincs benne annyi szenvedély, de gagyiság kétszer annyi.

Mielőtt nekikezdenénk, szögezzük le, hogy a kedvenceim mellett ezek sem a "legjobbak", hanem egyszerűen olyan meghatározó alkotások, amik hatással voltak a filmiparra, mondhatni a nagy zsánerek következnek.

Biztos lesznek olyan közismert nevek, amiket kihagyok, de próbáltam a 10 legfontosabbat összeszedni. Az igaz, hogy ez is részint szubjektív, szóval a listával vitatkozni szabad, mi több, kötelező:)

Elkerülve azt a hibát, hogy valamiféle rangsort vizionáljatok bele, ezért az egyszerűség kedvéért kronológiai sorrendet állítottam fel.