A sorozat, amelyben 1970 előtti horror-filmek vannak terítéken.

Annyi filmről tudnék/szeretnék írni, de már rég volt ez a rovat. Mi több, nem szeretnék rászokni a "tömbösített" posztolásra sem. Éppen ezért következzen ez az ínyenc darab.

Kristálytollú madár - L'uccello dalle piume di cristallo / The Bird with the Crystal Plumage (1970)

Rendezte: Dario Argento

A címet jobb, ha rögtön tisztázzuk: igazából ez az első rendezése, hiszen korábban már több film megírásában is segédkezett. A legismertebb egyértelműen az 1968-as Volt egyszer egy vadnyugat c. western klasszikus. Argento műveiről már egy ideje készülök egy nagyobb poszttal, de mindig találok olyat, amit még nem láttam. Korábban itt a blogon egyébként már volt szó a túlértékelt Sóhajok-ról, és a botrányos hazai kiadású Álmatlanul-ról. Térjünk rá a lényegre.

Ugyan nem nagy meglepetés, de itt sincsenek felesleges felvezetések. Még ki sem írták a címet, de már egy kesztyűs kezet láthatunk késeket rendezgetni. További két perc várakozás után pedig már jön is az akció: egy kiállító teremben egy nő és egy bőrruhás idegen "birkózik". Ezt kívülről meglátja főhősünk, az amerikai író (apropó, a helyszín természetesen Olaszország) és megpróbál berontani. Annyit végül is sikerül elérnie, hogy a megsebzett hölgyet megmenti, míg az idegen törvényszerűen elmenekül. Aztán jön csak a kálvária. Mert amíg az áldozat nem lesz kihallgatható állapotban, addig a rendőrség a férfit gyanúsítja, aminek következtében elkobozzák az útlevelét is. Ezért csórikám nem tud mit tenni, elkezd ő is nyomozni. Azt említettem már, hogy a tettes amúgy egy sorozatgyilkos, aki lányokra vadászik? (Nahát!)

Már ebben a filmben is látszik Argento visszatérő motívuma; a nyomozói munkát elsősorban az általa választott főszereplőre bízza, aki nagyon ritkán rendőr. Itt az "elhívatottságot" kissé túlzásba is viszi: hiszen a fickót a film során többször is próbálják megölni, ahogyan a párját is. Kik ahelyett, hogy elmenekülnének, inkább folytatják tovább az ügy felderítését. Ez pedig szerintem nem normális. Az meg nem elég magyarázat, hogy a "sztoriból írok majd egy könyvet". Mondhatni nem érzem a kellő motivációt.

Szerencsére a rendező egy másik kedves szokása is már itt fellelhető: a női áldozatok lemeztelenítése. Azt egyébként tudtátok, hogy itt (és még egy-két művében) a gyilkos kéz nem másé, mint magáé Argento-é? Kissé beteg, nem? Az öldöklésekben igazából semmi extra nincs, révén ez még egy "klasszikus" giallo, nem a későbbi, brutálisabb változat. Így a történetre nagyobb hangsúlyt fektettek, amit szépen felépítettek. Kár, hogy maradtak dramaturgiai, illetve cselekvésvezetési hiányosságok. Ilyen pl. az, amikor a film elején rögtön a megsebzett nő férjére terelődik a gyanú és... semmi! Hagyják nyugodtan a levegőben lógni ezt a részletet, pedig neki kellene lennie az első számú gyanúsítottnak. A másik pedig az, hogy a pisztolyos férfi kiléte örök kérdés marad. Felbérelték? Akkor utána miért ölték meg? Meg egyéb apróságok.

A karakterek mindenesetre színesek és érdekesek. Szerencsére a legtöbbjük nem sablonminta alapján készült. Ráadásul a választott színészek is hitelesen oldották meg a feladatot. Személyes kedvencem a zakkant festő volt, aki egy befalazott házban élt és alkotott. Technikailag sincs semmi kifogásolni valóm, sőt, nagyon szép operatőri munkát láthatunk, remek beállításokkal. A zene viszont legtöbbször pocsék volt, ráadásul az adott jelenethez sem illeszkedett.

Lényegében nem egy rossz film: nézhető, nem ülepszik le a cselekmény, csak éppen nagyon sok, kisebb-nagyobb mozzanatba bele lehet kötni. A gyilkos kiléte meg számomra teljesen logikátlan volt. A műfaj kedvelőinek kötelező darab, na meg azoknak is, akik szeretik a könnyedebb thrillert. Mármint amiben nincs trancsír. Ha meg úgy nézzük, hogy első rendezés, akkor meg ejha!

Értékelés: 6/10