Még anno A Mephisto keringő DVD ajánlójánál írtam az okokat, hogy miért készülnek ritkán ilyen jellegű posztok. Azonban a mostani alanyunk minden elvárásnak megfelelt: egy hete van a boltok polcain, ráadásul nyomott, 990 Ft-os áron, és még én sem írtam róla. Utóbbi külön sajnálatos, hiszen a '95-ös feldolgozásáról már igen. (A két újabb verzióról meg már nem is beszélve.) Lássuk, hogy mit kapunk a pénzünkért!

Piranha (1978)

Rendezte: Joe Dante

Hogy a '95-ös remake-re mennyire nem volt szükség, az nyilvánvalóvá válik az eredeti láttán. A cselekmény ugyanis 80%-ban megegyezik, az eltérések meg nem túl számottevőek. 

Vagyis kezdéskor megkapjuk a tiltott helyen fürdőző párocskát, akik rögtön meg is halnak, de csak azért, hogy egy szőke szépség utánuk eredhessen magánnyomozói minősítésben. Hamar rátalál a helyi remetére, ki a segélyét drága piákra költi. Mondjuk ki, masszív alkoholista. Igen, ő lesz a férfi főszereplő, akit ezen tulajdonságai ellenére is sikerült egész szimpatikussá varázsolni. Már ez önmagában bravúr.

Ketten elkocsikáznak a közeli elhagyatott katonai laborra, benne a hatalmas medencével. Mivel a fiatalok cuccait ott találják, így leeresztik a medencéből a vizet, hátha az alján lelik a holttesteket. Ekkor támad rájuk a szintén remete életmódot követő doktor úr, de már késő, a halacskák becsusszantak a folyóba...

Hőseink aztán ugyanúgy letutajoznak a folyón, közben meghal egy-két mellékszereplő és kilátásba kerül egy közelgő nagy mészárlás is. Utólag belegondolva valahol nevetségesen erőltetett volt a feldolgozástól, hogy jóformán minden szereplőt az ellentettjére fordítottak. Vagyis a férfiakból nők lettek és fordítva. Illetve a kornak megfelelően a fehérekből feketék. Egyedül az öreg pecás és annak látványos halála maradt a régi (vagyis izé, maradni fog).

Vélhetően Ivan Zuccon a borzalmas Colour from the Dark után rájött, hogy az olyan komoly feladat, mint adaptálni egy Lovecraft-ot, nem neki való. Éppen ezért most leforgatott egy igazi trasht. Sztori voltaképpen nincs, emberek belezik ki egymást, elégedjünk meg ennyivel.

Úgy látszik most amolyan "pótoljuk be a tavalyi hiányosságokat" időszakot élek. Nem baj, a lényeg, hogy minél több, "kevésbé ismert horrorral" szolgáljam ki a kedves olvasókat. Íme egy egész jól sikerült darab.

The Aggression Scale (2012)

Rendezte: Steven C. Miller

Már a  film nyitánya megüt egy biztató hangot: a kocogásáról hazaérkező nőt szó nélkül hasba lövik, majd lefényképezik. Kemény. Sajnos nem egy elborult sorozatgyilkos mindennapját fogjuk követni, hanem egy klasszikus gengszter leszámolásba csöppenünk. Vagyis adott a főgóré, akit az egyik alkalmazottja meglopott fél misivel, ami azért nem kis pénz. Neki meg szüksége van rá, hogy izibe elhagyhassa az országot. Éppen ezért szól a változatos összetételű bandájának, hogy minden lehetséges gyanúsítottat kérdezzenek ki, majd a biztonság kedvéért öljék meg. A fénykép meg bizonyítékként kell, hogy elvégezték az igencsak határidős melót.

Ezt a feszült, erőteljes kezdést aztán hirtelen megtöri a szokásos "a család új házba költözik" klisé. Az idősebb kamasz lány természetesen igazi lázadó, aki még jó, hogy ellenszenves. Az öcsike meg kész Néma Levente, aki kicsit visszamaradott, és kicsit beteg. Legalábbis a legtöbb gyerek nem öl köpőcsővel pókot. (Az Egy indián Párizsban most nem játszik.) No, azért annyira nem sablonos, mert voltaképpen két csonka család friss egyesülését lehetünk tanúi.

Akaratlanul is tematikus hétvégét sikerült összehoznom, mivel most is egy poszt-Fűrész darabbal lesz dolgunk. Mondjuk elvégre HÚS-vét van, haha.

Would You Rather (2012-2013)

Rendezte: David Guy Levy

A film a jó öreg "mit tennél egy kisebb vagyonért?" kérdéskört feszegeti. Mivel írok róla, így sejthető, hogy bizony a pénzszerzésnek igen nagy ára lesz...

Adott egy nyolc fős társaság, kiket meghívnak egy elegáns vacsorára, azzal a reménnyel, hogy majd gazdagon fognak távozni. A szabályok pofon egyszerűek: mindenkinek választania kell két lehetőség közül, de azon nyomban. Aki nem választ, vagy nem teljesíti azt, amit vállalt, akkor annak kampó. De mik közül is kell választani? Olyan finomságok közül, hogy vagy magadat sokkolod árammal, vagy a szomszédodat. Esetleg az egyiket combon szúrod, míg a másikat háromszor hátba vágod egy husánggal. Erre szokás mondani, hogy nem babra megy a játék.

Persze legtöbbünk pusztán egy kis pénz reményében nem menne bele egy ilyen kihívásba. Azonban, ha a többségnek is olyan motivációja van, mint a főszereplő Irisnek, aki segíteni akar haldokló öccsén, akkor nem léteznek erkölcsi határok. Így lehetséges az is, hogy meggyőződéses vegetáriánusként 10 ropiért simán befal egy egész steaket. Természetesen ez nem egyenértékű azzal, hogy leszúrjunk egy vadidegent.

Erre a darabra már többen is felhívták a figyelmemet, nem véletlenül. Tekintve, hogy rég volt filmkritika, így csapjunk is egyből bele a közepébe!

Vile (2011)

Rendezte: Taylor Sheridan

A kezdés nagyon megkapó: egy lekötözött, pánikban lévő férfit látunk, akit laboratóriumi körülmények között megkínoznak. Szépen kivitelezett, figyelemfelkeltő. Őszintén szólva el is ájultam a bravúros operatőri munkától. Utóbbi azonban csak szerencsés véletlen lehetett, vagy csak valami profi megmutatta Stewart Yosnak, hogy hogyan is kellene ezt csinálni. Mert utána amit művelt, azt büntetni kellene.

Előtte azonban térjünk rá magára a történetre, ami faék egyszerűséggel bír. A film a poszt-Fűrész hullámban fogant és ezt le se tagadhatná (ilyen volt a legutóbbi Nine Dead is). Ugyanis már maga az alapkoncepció is a kínzásra épít. Adott kilenc személy (még egy hasonlóság), kiket bezártak egy acéllemezekkel megerősített, lerobbant, de rendesen felszerelt házba. Mindegyikük nyakára egy furcsa szerkezetet építettek. Hogy miért vannak ott, azt csak egy videó üzenet formájában tudják meg. Ebben az hangzik el, hogy ha egy bizonyos kémiai anyagból kellő mennyiséget állítanak elő, akkor szabadon távozhatnak. A probléma azonban az, hogy ez jóformán csak fájdalomérzet alapján termelődik az emberi testben.

Rég volt matiné, ennek oka prózai: mivel a legtöbbet -joggal- leszedegeti a Youtube, így nem láttam értelmét. Ez viszont egy khm, különleges darab, amit ugyan biztos le fognak szedetni, de sokan még biztos nem látták Minden Idők Második Legbetegebb Filmjét.

FIGYELEM!

Csak saját felelősségre! Több, mint 30 alkalommal hánynak a néző képébe és ez még a legenyhébb aspektusa a filmnek!

Ha biztosra akartok menni, akkor előbb olvassátok el a kritikámat. Én szóltam.

Már március idusát éljük és még nem írtam idei horrorról, ejnye. Sokan nyilván most a Mamára gondolnak (mindíg meg-megállva), de él bennem a parányi remény, hogy valamilyen formában itthon is bemutatják (aztán persze előbb-utóbb úgyis feladom).

Így viszont az első egy nagyon különleges darab lesz. Jöjjön hát a...

The ABCs of Death (2012 - 2013)

Rendezte: maradjunk annyiban, hogy 26-an (!) vannak

Igen, 26 rendező egyetlen filmhez (és legalább ugyanennyi író)! A képet azonban árnyaljuk, hiszen nem egy nagy egészről, hanem nagyjából 5 perces kisfilmekről van szó. Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy szerte a Nagy Világból megkerestek filmeseket, egy-egy random betűvel. Mindenki kitalálhatott hozzá egy, az adott betűvel kezdődő tetszőleges szót. Ezzel, és a halállal kapcsolatban kellett filmet forgatniuk. A megkötés ennyi volt, minden másban szabad kezet kaptak, vagyis mindenki kiélhette magát. Sokan a nagy szerencsénkre ezzel vissza is éltek.

Nehéz erről a "filmről" bármit is írni, hiszen egészként nem kezelhetjük. Részekre bontva viszont egy baromi hosszú kritika lenne belőle, ráadásul megfosztanám a kedves olvasóinkat az élvezettől. Mert bizony meg kell hagyni, élvezetes egy darab. Ugyan van minőségbeli ingadozás az egyes történetek között, de egy se volt, amitől feszengenem kellett volna, hogy erre még azt a pár percet is sajnálnám az élettől.

A többség mivel szabadon engedhette a fantáziáját, így inkább humorosra, vagy szatirikusra vette a figurát. Tegyük hozzá, hogy ilyen rövid idő alatt baromi nehéz bármiféle mély mondanivalót megfogalmazni és úgy közvetíteni, hogy az ne legyen direkt. Szerencsére azért akadt erre is példa. 

Ahogyan azt anno lizardking kolléga kifejtette, eredetileg három film készült a sorozatnak köszönhetően, de a harmadikhoz még nem volt szerencsém és gyanítom az olvasók többségének sem. Már ha persze az első 1972-est nem számoljuk, ami ugye a képregényen alapszik. Lássuk, hogy hogy sikerültek!

Mesék a kriptából: Démon lovag - Tales from the Crypt: Demon Knight (1995)

Rendezte: Ernest R. Dickenson

A nyitány a sorozat intrójával kezdődik, nehogy elfelejtsük, hogy mit nézünk. Aztán folytatódik egy vicces-csöcsös jelenettel, benne a jó öreg Kriptaőrrel. Végül csak elkezdődik maga a film is. 

A főszereplő egy rejtélyes fickó (William Sadler - Az Ember, Aki Mindhárom Darabont-féle King Filmben Szerepelt), kit egy izgága vigyori üldöz (Billy Zane - A fantom, Titanic, A szobatárs). Egy bizonyos kulcsra fáj a foga.

Hogy a lényegre térjek, hősünk bemenekül egy templomból átalakított motelbe, majd a kulcs segítségével ."védőfalat" varázsol, hogy se üldözője, se annak démon katonái ne tudjanak belépni. Ráadásul elég a hajnalt kivárniuk és vége az egésznek. Amolyan easy mód egy képzeletbeli Alkonyattól pirkadatig játékban. Persze, ha ilyen egyszerű lenne, akkor ez még egy tisztességes sorozatepizódot sem rakna ki, nem hogy másfél órát.

Mert túl azon, hogy a többi szereplő közt akad egy ultra-seggfej (az Oscar-díjra jelölt Thomas Haden Church - Kerülőutak, Pókember 3, Gyilkos Joe), kire még egy taknyos zsebkendőt sem mernék bízni, magának a "fődémonnak" is akadnak aljas trükkjei. Képes távolról magához édesgetnie a gyengébb jellemeket, majd "démonizálni" őket. A kivitelezésük egész pofás nem mellesleg.

2009-ben a The Collector egy egyszer nézhetős, Fűrész-utánérzésként tört be az amcsi mozikba. A Fűrész hatása nem véletlen, hiszen eleve annak az előzményének szánták, csak aztán végül egy saját filmet faragtak belőle. Viszont felmerült bennem a kérdés, hogy mire fel a "gyűjtő" cím? Hiszen erről csak homályos utalások voltak a lezárás tekintetében. Itt jegyzem meg, hogy aki az első részt nem látta, az ne is olvasson tovább.

Akkor lássuk, hogy mennyivel lettünk okosabbak, illetve, hogy a felcsigázó előzetes beváltotta-e a hozzáfűzött reményeket.

The Collection (2012)

Rendezte: Marcus Dunstan

A kezdés meglehetősen gyorsan belecsap a lecsóba és egy elég sok áldozatot követő mészárlásnak lehetünk a tanú. Én már a The Collectort is irracionálisnak tartottam a csapda elkészítése és a ráfordított maximális idő függvényét tekintve. Vagyis elképzelhetetlen volt számomra, hogy valaki ilyen gyors és precíz legyen. Na ezt itt sikerült a sokszorosára fokozni.

Hiszen egy ilyen szerkezet kiépítése a helyszínként szolgáló diszkóban több hetes meló, figyelembe véve, hogy rengeteg járatot kellet fúrni az épületbe. Az meg már szinte mellékes, hogy a ránézésre 10 méter széles cséphadarót hogy a picsába csempészte be, és hogy a tulajnak hogy a francba nem tűnt fel?! Mert ez nem lehetett "illegal party" se. Jó, szemet hunynék felette, ha legalább sikerült volna kihozni ebből a maximumot. Azonban olyan pocsék vágásokkal van tarkítva az egész film, hogy még a gore-ra éhes közönséget is képtelen kielégíteni.

De lépjünk tovább, mert ez még csak a kezdet! Ugyanis visszahozzák az előző felvonás főszereplőjét Arkint (akit ugyanaz a Josh Stewart alakít), ami valahol logikus is lenne, hiszen gyilkosunk rituáléja ismétlődik a piros dobozzal. Emlékezzünk, hogy anno ugyanez az elem már akkor is jelen volt. Csakhogy a derék maszkosunk most hibát vét és hagyja megszökni Arkint, cserébe sikeresen magával vitte a film női főszereplőjét, Elenát (Emma Fitzpatrick - Lopott idő, A közösségi háló). Valahogy nekem mégse tetszett, túl könnyen beletörődött. Hiszen egy gyűjtő a kollekciójának egyik darabjától se szeret megválni. Ez lenne a lényeg, nem?

Amikor még két éve (!) bemutattam a teasert, majd' összefostam magam a gyönyörűségtől. Aztán jött egy rendes előzetes is és hát egy kis elvette tőle a kedvem. De csak megnéztem!

Inbred (2011)

Rendezte: Alex Chandon

A történet igazából semmi újat nem tud felmutatni. Két szociális gondozó elvisz magával négy bajkeverő kölyköt vidékre, hogy egy sajátos csoportterápia keretében jó útra térjenek. Vagy legalább csak egy kicsivel legyenek haszontalanabbak a társadalom számára.

Így az első fél óra nagyjából velük foglalkozik, ezzel ismertetve meg a karaktereket. Pontosabban ez lenne a cél, de igazából semmit se tudunk meg róluk. Az egyik egy idegesítő faszfej, a másik piromán, a harmadik borzasztóan visszahúzódó, míg a negyedik annyira semmilyen, hogy a fejére is írhatnák, hogy "az elsők között fog meghalni". Míg a szociális gondozók pedig olyanok, amilyennek elképzeljük az ilyen embereket: kissé esetlenek, de elszántak. Próbálnak jó fejként viselkedni, ám ezek a mozzanatok annyira kínosak, amilyen kínos az, amikor a középsulis osztályfőnök az osztálykiránduláson próbál oldódni - kevés sikerrel. Hozzá kell tennem, hogy ez így is van jól, mondhatni eltalálták a karaktereket. Csak épp nem tudunk meg róluk semmit se...