Ez a rovat már egy jó ideje kívánkozik a folytatásra (első rész, második rész). Ugyan legutóbb azt írtam, hogy remélem a következő részre nem kell másfél évet várnotok, erre tessék kettő is eltelt. Ezért elnézést is kérek. Úgy hogy inkább vágjunk is bele egyből.

Ezúttal is spoileres rövid kritikákra tessék számítani, mivel ezek alapműveknek tekintendőek.

A tűzgyújtó – Firestarter (1984)

Rendezte: Mark L. Lester

Egyike azon kevés King adaptációknak, amik a legközelebb állnak a könyvhöz. Mondhatni sikerült visszaadni annak a hangulatát, és úgy igazából nem variáltak túl sokat rajta. A történet így ugyanaz maradt szóról szóra: a pszichokinézissel rendelkező apuka menükel a pirokinézissel bíró kislányával a gonosz kormányemberek elől. Jó ritmusú, kellemes film lett belőle. A színészgárdára semmi panasz nincs: Martin Sheen ezúttal is hozza a karaktert a Holtsávból, a „tűzgyújtót” pedig a nagyon fiatal Drew Barrymore (Charlie angyalai 1-2) alakítja, egész jól. De az apára (a kétszeres Golden Globe jelölt David Keith - U-571) és a bérgyilkos indiánra (az Oscar-díjas George C. Scott - Az elcserélt gyermek) se lehet panasz. Igazából itt csak apróságokba lehet belekötni, hogy pl. elfogásukkor a kislány pont akkor miért nem „látta” a támadást előre. A befejezés epikus, igaz, már ekkor látszott Kingen az ötlettelenség, hiszen a sztori elég sok hasonlóságot mutat a Carrie-ével. Igaz, maga a könyv is elég klisés és kiszámítható.

Érdekesség: Ez a film is megélt egy teljesen felesleges folytatást A tűzgyújtó 2: Fellángolás (Firestarter 2: Rekindled 2002, ami kifejezetten tévére készült. Természetesen se az íróhoz, se az eredeti színészekhez semmi köze.

Értékelés: 7/10

A slasher elválaszthatatlan az ünnepnapoktól, hiszen a műfajteremtő zsánerfilmek eleve jeles eseményekhez köthetőek: Black Christmas, Halloween, Péntek 13 és a Mother's Day. Most pedig elérkezett az ideje a Valentin-napnak is. Következzen három horror a giccs szerelem napjáról.

My Bloody Valentine (1981)

Rendezte: George Mihalka

Kissé meglepő, hogy ehhez a naphoz először a kanadaiak nyúltak, az még inkább, hogy a rendező magyar származású. Úgy tűnik, hogy anno a kanadai-magyarok nem kicsit képviselték magukat a műfajban (lásd még: A Sátán kapuja).

A történet meglepően jó és egész kidolgozott. Szép lassan kibontakozik előttünk egy kisvárosi legenda, mely szerint a közeli bányában anno történt egy baleset, aminek az egyetlen túlélője (Harry Warden) érthető módon bekattant. Rá egy évre megölte a felelősöket és kitépte a szívüket. Miért is? Mert mindkét esemény február 14-én történt. Az azóta eltelt 20 év alatt egyszer sem ünnepelték meg a városlakók ezt a napot, egészen idáig. Csak hogy ezzel a gyilkosságok újra elkezdődnek. A rendőrség pedig bonbonos dobozokba csomagolt emberi szíveket kapnak, frappáns versecskékkel.

A műfajtól szokatlan módon a seriff és a polgármester is hamar elfogadja a tényt, hogy a tettes ugyanaz. Vagy legalábbis valaki, aki rohadtul nem szeretné, ha a fiataloknak szánt táncos mulatság összejönne. Éppen ezért az egészet lefújják, még a borzasztóan giccses városi dekorációktól is megszabadulnak. Azt említettem már, hogy a hely neve nem kicsit ironikus módon "Valentine Bluffs" és a címerük szív alakú? Mindenesetre a pánik elkerülése végett pont a lényeget nem mondják a lakosságnak, hogy nagy veszélyben vannak. Éppen ezért nem is csodálkozhatunk azon, hogy a fiatal bányászok a barátnőikkel a telepen csapnak egy tiltott bulit. Gyilkosunk persze lecsap.

A francia horror filmek nálam instant megnézendőek, még akkor is, hogy egyre több, kifejezetten rossz filmet látok tőlük. Na de most végre felcsillant valami. Négy film, négy teljesen különböző műfajjal.

Rubber (2010)

Rendezte: Quentin Dupieux

Ennél elborultabb filmet nehezen lehetne találni. Ugyanis itt a középpontban egy életre kelt gumiabroncsról (!) van szó, ami ráadásul rendelkezik egyfajta pszichokinetikus képességgel. Konkrétan az "akaratával" robbant szét kisebb dolgokat, mint pl. az emberei fejet. Ráadásul ezt ő nagyon is élvezi, így kedvére öldököl. Nos, ha ez nem lett volna elég formabontó, akkor meg kell említeni a film másik abszurditását, a közönséget. Ugyanis az abroncs tetteit egy kisebb tömeg követi egy dombról, távcsövekkel felfegyverkezve. Ők tehát a látottakat filmként élik meg, amiről egy bizarr pillanatban kiderül, hogy tényleg nem a valóság.

Ez kérem a szatírák csúcsa. Egyrészt már a kezdéskor jön az egyik szereplő, aki közli velünk, hogy a látottak a "mert csak" szellemében fognak történni. Hiszen rengeteg klasszikusban vannak olyan momentumok, amire nem kapunk kielégítő válaszokat, be kell érnünk a "azért mert csak" válasszal. Az már más kérdés, hogy erre a jelenségre enyhén szólva is nem a legjobb példákat hozzák fel. Mindenesetre a lényeget értjük, ezzel pedig a Rubber legitimizálta magát minden zavarba ejtő kérdés felől. Így nem is kell megmagyaráznia az alaphelyzetet sem, amit amúgy se lehetne úgy Isten igazából. Sajnos azonban egy egész estés filmet erre nem igazán lehet felépíteni, még akkor se, ha kifejezetten ez volt a cél. Hiszen, ha túl sok a kérdés, akkor a nézőnek egyszerűen megzápul az agya.

Így februárra csak megjött a nagy betűs TÉL, mindenki pánikban, és nem győzzük a fűtéssel. A horror világában azonban vannak sokkal rosszabb helyek, cudarabb időjárási viszonyokkal. Íme három film, három különböző kontinensről. Következzen két csontfagyasztó thriller és egy "melegebb" slasherrel.

Frozen (2010)

Rendezte: Adam Green

A rendező korántsem ismeretlen a blogon, hiszen a Baltával belopta magát a szívembe, hogy aztán később összehozzon egy középszerű folytatást. Ez a film viszont abszolút meglepett, mintha nem is az ő keze munkája lett volna. Két teljesen más világ. Persze pozitív értelemben.

A történet egyszerű, de éppen ebben rejlik a zsenialitása. Két srác, és egyikük barátnője kiugranak a hegyekbe síelni, szórakozni. Aztán folyamatos emberi mulasztásoknak hála fenn akadnak a sífelvonón, fenn a magasban. Vasárnap lévén legközelebb csak egy hét múlva fog üzemelni a pálya. Igaz, előbb fognak halálra fagyni, mint éhen halni, elvégre sípályákat ritkán raknak a trópusokra.

A nagy kérdés, hogy lehet e ebből a minimális történetből izgalmas filmet forgatni? Igen, lehet, ha jól eltaláltak a karakterek. Erre pedig nem lehet panasz, mindhármuk végtelenül szimpatikus. Mi több, jó színészek is alakítják őket, akik a horror berkein belül se ismeretlenek. A lányt Emma Bell (Végső állomás 5), a fiúját Kevin Zegers (Halálos kitérő), a haversrácot pedig Shawn Ashmore (Mother's Day) alakítja. Nagyon ironikus módon ez utóbbi játszotta az X-Men franchise-ban "Jégembert"...

Ezzel a rovattal is régen foglalkoztam, pedig ez a téma sajnos mindig is aktuális lesz.

The Wicker Man (1973 Robin Hardy - 2006 Neil LaBute)

A magyar cím teljesen más mindkét verziónál. Kezdjük is az eredetivel, ami idehaza A vesszőből font ember címen ismert. Meg kell jegyezni, hogy a film eleve David Pinner "Ritual"  c. novellájának az adaptációja.

A történet szerint egy angol rendőrtisztet, Howie őrmestert (Edward Woodward) elhívnak egy kis skót szigetre, hogy kutasson fel egy eltűnt lányt, akiről természetesen fényképet is kap. A szigetről (Summerisle) tudni kell, hogy a lakói egy sajátos zárt közösségben élnek, fura szokások között, saját vallással. Ezekre csak apránként derül fény, kezdve azzal, hogy kezdetben senki se ismeri fel a kislányt, mintha nem is létezett volna. Aztán egymást követik a szokatlan dolgok: mindenki parázna dalokat énekel, amiből egyenesen következik egy olyan szabad szelleműség, ami nem csak megengedi a laza szexuális kapcsolatokat, de kimondottan támogatja is. De hamar fény derül hitük alappillérjeire is, ami egy eléggé természetközpontú vallást takar. Hisznek a reinkarnációban, továbbá abban is, hogy a természettől nem csak elvenni kell, hanem adni is. Ennek kapcsán fény derül olyan rituálékra is, ami megköveteli az emberáldozatot.

Finn horrorról már volt szó a blogon, de míg a Sauna egy komor, nehezebben befogadható, igényes darab, addig ez ennek a tökéletes ellentéte.

Skeleton Crew (2009)

Rendezte: Tommi Lepola és Tero Molin

A történet egy igen kellemes csavarral kezdődik: azt hisszük, hogy a filmet látjuk, amiben egy fiatal lányt kergetnek egy elhagyott kórházban. De közben nem, ugyanis az egész csak "színjáték". Vagyis egy készülő horror elejét láthattuk, amit éppen forgatnak. A kérdéses mű háttere megtörtént eseményeken alapszik, ugyanis tényleg abban a szanatóriumban dolgoznak éppen, ahol a '70-es években a főorvos snuff filmeket készített a betegekkel. Ők meg ezt szeretnék visszaadni, szóval egy torture porn mozi van készülőben, igen szerény körülmények között.

Aztán egy nap rálelnek a már megörökített valódi kínzásokat tartalmazó szalagokra, és a rendező teljesen rácuppan a látottakra. Annyira, hogy ugyanazt a hatást szeretné visszaadni a leendő filmjében is. Ez a kényszere pedig elég hamar eljut odáig, hogy egyenként megölje a stáb tagjait, mindezt persze kamerával a kezében.

Elérkeztünk a jubileumi tizedik vendégíráshoz, ami egy sajátos filmről fog szólni. A kritikát pedig egy törzsolvasónknak, vizipapucsnak köszönhetjük. A leírás és az előzetes láttán mintha már láttam volna én is, de túl nagy nyomot nem hagyhatott bennem. Mindenesetre a rendező művei valahogy hidegen hagynak.

Dard Divorce (2007)

Rendezte: Olaf Ittenbach

Határtalan unalmamat csillapítandó turkálni kezdtem a „tékában”. Ám én balga ahelyett, hogy valami olyanra csaptam volna le, amit már hónapok óta kinéztem magamnak, egy teljesen ismeretlen produkcióra gerjedtem rá. Hozzáteszem ebben nagy szerepe volt az ajánlójának. A poszter igencsak ínycsiklandó: egy meztelen, véres pasi, kezében egy láncfűrész. A szöveg meg nagyjából ennyi: vérben tocsogó, kőkemény mozira táthatja a kedves néző a pofáját, ami még a sokat látottakban is igényt ébreszt Libero használatra. Hm… rögvest startolt a nyálelválasztásom. Most mondjam azt, hogy feleslegesen? Igen, sajna! Ekkora pofára esés rég ért (brühühühüüü).

Nos, mielőtt nagyon belemélyednék, címszavakat intéznék azok felé, akik irtóznak a spoiler-ben fürdő kritikáktól, de ugyanakkor szívesen vennének valamit, ami meghozza az étvágyukat. Tehát: igen, lesz gore a filmben, nem is kevés: egy kis metszőollózás a végtagok táján, emberi szem elfogyasztása, darabolás, aranyos kisfiú kettéfűrészelése (nyamiii!). Hopp! Lehet, hogy már is túl sokat árultam el? Na most már mindegy.

A sztori nem valami nagy szám. Egy férj. Egy feleség. Két gyerek. Elválnak. Utálják egymást. Nagyon. De tényleg nagyon. A férj bajba kerül. Az asszonyka is bajba kerül. És a büdös kölkök is. Viszonylag sokan meghalnak. Vége. (hmm… meglehet, ez a rész kellett volna szóljon a spoiler-parázóknak. Áhh… a csudába.)

Emlékeztek a 2010-es Tortured-re? Ez egy szimpla bosszú film volt, torture porn tálalásban. Nos, akkor többen is felhívták a figyelmemet erre a műre, hogy bizony sok a hasonlóság. Én meg bevallom egészen idáig megfeledkeztem róla. Hogy konkrétan lopásról van-e szó, arra majd a kritika végén kitérek.

Seven Days / Les 7 jours du talion (2010)

Rendezte: Daniel Grou

A legérdekesebb (számunkra) ebben a filmben az, hogy nem egy sima kanadai mű, hanem francia-kanadai. Itt konkrétan nem egy koprodukciót kell elképzelni, hanem tudniillik Kanada kétnyelvű ország, mi több Québec területén szinte csak francia anyanyelvűek élnek. Aki erről többet szeretne tudni, annak ajánlom a Wikipédia erre vonatkozó részét. De ebben az a fura, hogy ettől függetlenül valóban az a benyomásunk, hogy a filmet újhullámos európaiak készítették, ami persze mindenképpen pozitívum.

A történet valóban több mint ismerős lehet, azonban vannak lényeges eltérések. A váz ugyanaz: egy pedofil megerőszakol és megöl egy nyolc éves kislányt. Apuci erre érthető módon berág és a hivatalos igazságszolgáltatás helyett a saját módszerével vesz elégtételt.

Az ördög viszont a részletekben lakozik, nem is kicsit. Egyrészt teljesen más a hangulata. Hiszen itt egy érzelemdús drámát kapunk, amiben a kínzások csak szükséges melléktermékként vannak jelen, nem pedig, mint céleszközként. Persze azért a készítők nem spóroltak az erőszakkal, elég megrázó képsoroknak lehetünk tanúi: lánccal való verés, lábtörés és egy epikus műtét, aminek köszönhetően a "páciensnek" egyszerűen elkötik a beleit. Kemény.

Amikor az exploitation berobbant az amerikai mozikba, az általa gerjesztett hullám nem állt meg Európánál, hanem egészen a távol-keleti filmművészetig jutott el. Ez azért sem meglepő, hiszen azokat a filmeket, amiben csak vér és csöcs van, mintha egyenesen a japánoknak találták volna ki. Így elég hamar rátaláltak a maguk ösvényére.

Ami leginkább két csapásirányt jelent: a börtönös szadista és a vérbő szamuráj kori filmeket. Ez utóbbinak elnevezése a chambara (ilyen pl. a hazánkban is kapható Shogun Assasin 1-2), míg a szexuálisan túlfűtötteket pinky violence néven emlegetik.  A műfaj népszerűsége a mai napig töretlen, ennyi év alatt persze jócskán formálódott. Az „új hullámosokra” nagyon jó példa az olyan tipikus elborult, japán trash filmek, mint a Tokio Gore Police vagy a The Machine Girl. De ez már egy más téma, idővel róluk is lesz majd megemlékezés. Azt hiszem ennyi elég is a történelem órából. Most következzen három film, amik mind-mind más alműfajt képviselnek.

1. The Joy of Torture 2: Shogun's Sadism / Tokugawa onna keibatsu-emaki: Ushi-zaki no kei (1976)

Rendezte: Yuji Makiguchi

Íme rögtön egy 2 az 1-ben, hiszen itt voltaképpen két teljesen különböző történetet kapunk. Éppen ezért én is két részletben fogok beszámolni róla.

Az első kis bájos mese arról szól, hogy réges-régen élt egy sógun, aki csuda egy fickó volt! Gazdag, jó kedélyű, de ugyanakkor erélyes és módszeres, ha munkáról van szó. Nagy kár, hogy ugyanakkor egyben egy szadista beteg állat is. A történetünkben már-már gyermeki lelkesedéssel vetette bele  magát a keresztények kínzásába. Igen, Jézus igéje már 600 éve elérte Japánt és hódított! A kormányzatnak persze nem tetszett, hiszen a szolgák ne holmi magasabb erőtől féljenek, hanem a sógunok haragjától.

A kezdeti megbélyegzések hamar átcsaptak egy kreativitási versenybe, amik ugyan brutálisak voltak, de egyben kifejezetten érdekes egyházi párhuzamokat véltem felfedezni. Vegyünk néhányat sorba: az élő ember roston sütése egyértelműen Szent Lőrinc. A keresztre feszítés még ennél is egyértelműbb, kiváltképp, hogy megjelentek a "latorok" is. De bele lehet magyarázni még Szent Sebestyén lenyilazását is. Ezzel az áldozatok nem csak jelképként jelentek meg, hanem ténylegesen is vértanúvá váltak. Azért vannak szaftosabb, látványos gore jelenetek is, mint egy lábfej pépesre zúzása, vagy a kígyókkal teli üvegkalitka.

Az év első kritikája legyen egy kissé morbid hangulatú olasz remekmű.

Buio Omega / Beyond the Darkness (1979)

Rendezte: Aristide Massaccesi azaz Joe D'Amato, aki legalább 60 különböző álnéven forgatott élete során

A film, szokatlan módon az olaszoktól, egy remake. Az eredetije az 1966-os, fekete-fehér Il terzo occhio. A rendező nyilvánvalóan látta a lehetőséget egy sokkal naturalistább, véresebb újraértelmezésben.

Az ifjú milliomos Frank a családja után élete szerelmét is elveszíti, köszönhetően a házvezetőnő -Iris- ármánykodásának. Ugyanis a nő csak magának akarja a férfit, aki így egyszerre válik anyává és szeretővé, ezt pedig tessék szó szerint venni. A srác ezt már nem tudja megemészteni és elborul az agya. Mivel amolyan "hobbi-taxidermista", ezért nem jelent neki akadályt, hogy az elhunytat kipreparálja. Ezzel kvázi megdöntve a "míg a halál el nem választ" tézist. Persze szegény próbálkozik azért élőkkel, de azok rendre elhaláloznak. Egy idő után Irisnek már kissé terhes lesz a kvázi "vetélytársa", ám a bonyodalmak csak ekkor kezdődnek igazán.

A kivitelezés több mint korrekt. A maszkmesteri munka abszolút valósághű. Erre a legjobb példa a teljesen élethű és totálisan naturalista boncolás. De a savas hullaeltüntetés se lett semmi. A zenéért a The Goblins / Goblin felelős, akik akkoriban számos olasz horror elengedhetetlen kellékeinek számítottak. Legtöbbet Argento-nak dolgoztak (pl. Sóhajok), de ott voltak a borzasztóra sikeredett Hell of the Living Dead-nél is. Mindazonáltal itt kiváló munkát végeztek, a főtéma egy önmagában is élvezhető zeneszám. A fényképezést nagyon eltalálták, ami néhol rásegített az egyébként sem cinizmustól mentes hangvételre.