Folytassuk a tavalyi posztunkat két folytatással!

1. Halloween II. (1981)

Rendezte: Rick Rosenthal

Carpenter ezúttal "csak" iró, producer és zeneszerző volt a filmben, noha utóbbival nem volt nehéz dolga, hiszen a dalok voltaképpen ugyanazok maradtak, csak egy picit variáltak rajtuk. Ez persze így van jól. Az viszont nem kis merészséget jelentett, hogy a rendezést egy olyan emberre bízta, aki nem sok mindent tudott e téren felmutatni (azóta meg lelkes sorozat-rendező lett belőle, na jó neki köszönhetjük az egész pofásra sikeredett Feltámadás záróepizódot is).

Az eredmény viszont több, mint meggyőző. Az külön bravúr, hogy sok folytatással ellentétben itt tényleges folytatásról beszélhetünk, ami ugyanott veszi fel a fonalat, ahol az előd lezárult. Ilyenből manapság több kellene. Az se zavart senkit, hogy időközben 3 év telt el és szegény Jamie Lee Curtis már abszolút nem nézett ki 17 évesnek.... De ez nem is annyira baj, ugyanis ebben a  filmben Myers az abszolút főszereplő.

Az eredeti szériát tekintve, talán ebben gyilkol a legtöbbet, nagyjából egy tucatot. Mi pedig élvezhetjük a kreativitásának gyümölcsét. Ugyanis hiába tesz szert rögtön egy helyes kis konyhakésre, minden eszközt bevet, amit csak talál: injekciós tűt, kalapácsot, tűzforró vizet. Fel is merül a kérdés, hogy akkor mi a ráknak neki kés? Sőt, néhol a karaktertől kissé idegen módon már-már perverz eszközökhöz nyúl. Ilyen mondjuk a főnővér kivéreztetése. Itt dőlt el az is, hogy derék szociopatánk voltaképpen halhatatlan. Mást nem lehet arra mondani, akibe hatot beleeresztenek és vígan tovább áll.

Avagy egyszer pótlok egy régi hiányosságot és írok egy olyanról, amiről hetek óta rágjátok a fülemet:) Mert ugyan a trilógia másik két részéről már írtam a humoros zombis posztomban, de úgy érzem, hogy az első ebbe a körbe nem férne bele. Ki is fejtem, hogy miért.

Gonosz halott - The Evil Dead (1981)

Rendezte: Sam Raimi

Mindig nehéz dolgom van, amikor egy olyanról írok, ami a műfajon belül alapvetésnek számít. Ha nem tetszene, könnyű dolgom lenne, hiszen akkor legalább beállhatna a sorba Romero Holtak hajnala és Argento Sóhajok-ja mellé. Azonban ezt történetesen én is szeretem.

'81-ben még nem számított lerágott csontnak a "öt fiatal bulizni megy egy erdei házba, majd beszopják" kezdetű történet, már csak azért sem, mert a slasher hullám épp hogy elindult. Továbbá a jelen esetben megszállottságról és kvázi zombulásról beszélhetünk. Ezt a kettőt se nagyon kombinálták ezelőtt.

A film az első perctől kezdve sugároz egyfajta nyugtalanító légkört, elég, ha csak a ritmikusan mozgó, majd hirtelen megálló hintaágyra gondolunk. De maga a lerobbant, ódon házikó sem az az épület, amit a nyugalom szigetének lehetne nevezni. Aztán előkerül egy bizarr könyv és az a bizonyos magnófelvétel...

A humor itt még nem direkt jelenik meg. Még ha arra az ominózus jelenetre is gondolunk, melyben egy fa konkrétan megerőszakolja az egyik szereplőt. (Aminek a kivitelezése előtt le a kalappal.) Ma szemmel nézve persze vicces némelyik maszkmesteri megoldás. Illetve az olyan "bakik", hogy az ekkor még korántsem hősies Ash milyen rezignáltan veszi tudomásul a körülötte lévő eseményeket és jóformán nem csinál semmit. Külön forgatókönyvi mélypont, hogy az egyik démont konkrétan le se szarja, mintha nem jelenthetne rá veszélyt.

Ahogyan azt anno lizardking kolléga kifejtette, eredetileg három film készült a sorozatnak köszönhetően, de a harmadikhoz még nem volt szerencsém és gyanítom az olvasók többségének sem. Már ha persze az első 1972-est nem számoljuk, ami ugye a képregényen alapszik. Lássuk, hogy hogy sikerültek!

Mesék a kriptából: Démon lovag - Tales from the Crypt: Demon Knight (1995)

Rendezte: Ernest R. Dickenson

A nyitány a sorozat intrójával kezdődik, nehogy elfelejtsük, hogy mit nézünk. Aztán folytatódik egy vicces-csöcsös jelenettel, benne a jó öreg Kriptaőrrel. Végül csak elkezdődik maga a film is. 

A főszereplő egy rejtélyes fickó (William Sadler - Az Ember, Aki Mindhárom Darabont-féle King Filmben Szerepelt), kit egy izgága vigyori üldöz (Billy Zane - A fantom, Titanic, A szobatárs). Egy bizonyos kulcsra fáj a foga.

Hogy a lényegre térjek, hősünk bemenekül egy templomból átalakított motelbe, majd a kulcs segítségével ."védőfalat" varázsol, hogy se üldözője, se annak démon katonái ne tudjanak belépni. Ráadásul elég a hajnalt kivárniuk és vége az egésznek. Amolyan easy mód egy képzeletbeli Alkonyattól pirkadatig játékban. Persze, ha ilyen egyszerű lenne, akkor ez még egy tisztességes sorozatepizódot sem rakna ki, nem hogy másfél órát.

Mert túl azon, hogy a többi szereplő közt akad egy ultra-seggfej (az Oscar-díjra jelölt Thomas Haden Church - Kerülőutak, Pókember 3, Gyilkos Joe), kire még egy taknyos zsebkendőt sem mernék bízni, magának a "fődémonnak" is akadnak aljas trükkjei. Képes távolról magához édesgetnie a gyengébb jellemeket, majd "démonizálni" őket. A kivitelezésük egész pofás nem mellesleg.

Ezt a posztot már vagy két éve meg akarom írni. Tavaly sajnos kifutottam az időből, ám most!

Démonok éjszakája - Night of the Demons (1988 Kevin Tenney -  2009 Adam Gierash)

Szokás szerint kezdjük az előddel, a történet jelentős része természetesen mindkét esetben megegyezik.

Szóval van nekünk egy csapat középiskolásunk, akik amolyan " halloween-i illegal party"-t szerveznek egy elhagyatott házba, ami egykoron temetkezési vállalkozás volt. Természetesen elátkozott, hiszen a legutolsó lakó itt végzett a családjával. Igaz, már előtte az alapító atyáknak is meggyűlt a baja vele. A lényeg, hogy ezekre a mendemondákra hőseink nagy ívben szarnak. Ehhez a tiltott hangulathoz remekül illik az a rendezői húzás, hogy mindössze csak tízen vannak a bulizók. Arról meg már ne is beszéljük, hogy az étel-ital jelentős része is lopott.

Bömböl a muzsika a magnóból (ami ekkor még régi vágású punk rockot jelentett és nem Skrillexet), megy rá a jelmezes tánc, míg egyszer csak úgy nem döntenek, hogy tartanak egy szeánszot. Mert mi sem természetesebb annál, hogy azon az estén, amikor a babona szerint a szellemek szabadon garázdálkodhatnak, megidézzék őket. Pontosabban nem is ezt akarják, csak egy tükörrel akarnak múltidézést végrehajtani. De a szeánsz az szeánsz és az egyiküket megszállja egy démon. Ami egy vírushoz hasonló módon el is terjed. Élőbe és holtba egyaránt.

Következzen két olyan film, melynek központi témája, hogy egy csapat fegyveres rabló nem tudja sokáig élvezni a zsákmányát, mert valami közbe jön...

Skeleton Lake / Battleground (2012)

Rendezte: Neil Mackay

Sokat elmond egy filmről az, ha az eredeti kanadai címnek sokkal kevesebb köze van a valósághoz, mint az alternatívnak / nemzetközinek. Ugyanis itt egy deka tavat nem látni a teljes játékidő alatt, ellenben "csatateret" már annál inkább. (Persze, ha ez egy spéci kanadai kifejezés, vagy ilyesmi, akkor szóljatok.)

A történet abszolút nincs túlbonyolítva: egy hat fős banda 3,2 millió dollárral tiplizik a helyszínről, hogy minél hamarabb biztonságban legyenek. Azonban akad bőven kaki a palacsintájukban, mivel nem elég, hogy sikerült rendőrt ölniük -aminek köszönhetően az üldözőik vérszemet kaptak-, de még az összekötőjük is haladékot és több pénzt kér. A haladék egy nap, azt meg egy erdő közepén fekvő elhagyott házikóban töltik.

Másnap azonban elég hamar szembesülnek vele, hogy egy zárlatos agyú vietnami veterán vadászik rájuk, mivel ez az ő "vadászterülete". Igazi gerilla akciókkal és változatos fegyverekkel folyik az ő kis háborúja.

A poszt félig "remake vs. eredeti" lesz, azzal a különbséggel, hogy szó lesz az amerikai változat két folytatásáról is. Így többek között az is kiderül, hogy érdemes-e befektetni a gyűjtődobozára. Na jó, azt most megmondom, hogy nem.

1. Kairo / Pulse (2001 - Kiyoshi Kurosawa) - Mezsgye / Pulse (2006 - Jim Sonzero)

A Kör sikere felébresztette Hollywoodban a feldolgozási lázat. Így jöttek is szépen sorban az ázsiai filmek pofátlan átiratai: a The Grudge-féle Átok, a Fekete víz, Az Árnykép, a Hívatlan vendég, a Nem fogadott hívás, a Tükrök, A túlvilág szülötte és még ki tudja, hogy mik. Ezek többsége ugyan szánalmas újraforgatás, de van azért olyan, ami érzésem szerint jobban sikerült az eredetinél. Reményeim szerint majd egy nagyobb cikk keretében ki fogjuk mindezeket tárgyalni. De egyelőre maradjunk jelenlegi tárgyunknál, a Mezsgyénél.

Azt kell, hogy mondjam 11 év távlatából, hogy a Kairo megelőzte korát. Emlékeztek még 2001-re? A DOS-ra? A floppy lemezre? A Windos XP, YouTube, Facebook, Twitter előtti időkre? A betárcsázós internetre? Arra, hogy még egy kép betöltése is sokszor időigényes volt? Ami nekünk ekkor még az internet hajnalát jelentette, addig a nálunk fejlettebb országokban már a kézzel fogható valóság volt.

De mit is értettem az alatt, hogy ez a film megelőzte a korát? Azt, hogy már ekkor felhívta a figyelmet egy, azóta már világszerte létező társadalmi problémára. Ez pedig nem más, mint az individuum teljes elszigetelődése a külvilágtól, az "én" önkéntes magányba menekülése. Ez a jelenség pedig úgy érzem, hogy sosem lehetne aktuálisabb a közösségi oldalak idején (most is azon csüngsz, mi?) és a tudaton, hogy jóformán már el sem kell hagynia az embernek az otthonát, mert a világháló segítségével a székben ülve el tudunk bármit intézni (na jó, itt Kelet-Európában, a sárga csekk földjén ez még annyira nem lehetséges). Tudom, hogy nem tűnik olyan vészesnek a helyzet, mi több, paradicsomi állapotnak, csak így az ember szociális képességei erősen csökkennek.

Elnézést a büntető címért, de nem hagyhattam ki, hiszen az alábbi két film a "The Hole"-ra hallgat. Meglepő módon azonban a hasonlóság nagyjából ennyiben ki is merült. Szerencsére a hazai forgalmazók tisztességesen megkülönböztették őket. Nosza!

A gödör (2001)

Rendezte: Nick Hamm

Ezt a filmet egy SugarBee nevű kommentelőnk ajánlotta (még dolgozok egy nagy "Önök kérték" jellegű poszton, nem kell aggódni).

A történet spoilermentesen baromi egyszerű:  négy középiskolás fiatal ellóg egy osztálykirándulást, helyette egy elhagyatott világháborús bunkerben bújik meg. Azonban benn rekednek, míg végül csak egyikük jön fel élve... Hogy mi történt pontosan, annak jár utána egy pszichológus. Így voltaképpen egy beszámolót kapunk, ami a végére gyökeresen átalakul. Igen, fordulatokban is lesz részünk.

Igazából ez egy egész hangulatos kis angol tini-thriller. Bár a motivációt kissé erőltetettnek éreztem, de láttunk már rosszabbat is. Szépen felépített, annak ellenére, hogy utólag belegondolva a filmből kb. 20 percnyi rész meg se történt. Mondhatni kissé a Dallas ominózus zuhanyzós jelenete ugrott be egyből. Mert olyat már vászonra vittek, hogy egy adott történést több szemszögből, vagy más megközelítésből látunk. Konkrétan itt a képzelet és a valóság különbségeire gondolok. Ezt úgy lehet szépen és tisztességesen kivitelezni, ha vannak kapcsolódó fix pontok. Mondok egy triviális példát: teljesen más megvilágításba kerül egy váza eltörése, ha az illető elejti, vagy hozzá vágja valakihez. Akárhogy is, a váza eltört, van valami kiindulási pont. Itt viszont semmiféle összhang nincs. Sőt, még a karakterek jelleme se egyezik! Semmi se! Ennyire kétféleképpen elmesélni valamit, már a pofátlanság netovábbja.

Két film, amiben valamilyen színű ruhát viselő szellem kísért. Hasonlítsuk csak őket össze!

Kezdjük az ismertebbel, amit bizonyára már sokatok megnézett.

A fekete ruhás nő - The Woman in Black (2012)

Rendezte: James Watkins

Még anno a legelső tévéfilm adaptációról írtam úgy, hogy készül egy újabb megközelítése. Most szándékosan elkerülöm a "remake" kifejezést, hiszen ez nem azt a változatot teszi új (fekete) köntösbe, hanem az eredeti Susan Hill könyvhöz nyúlik vissza. Sajnos magához a könyvhöz még nem volt szerencsém, így nem tudom eldönteni, hogy melyik adaptáció a hitelesebb, mert mindkét film rengeteg különbséggel rendelkezik, noha az alaptörténet mégis ugyanaz.

A legelső, legszembetűnőbb különbség az alaphangulat, ami maga a megtestesült gyász. Mert míg a tévéfilmben fiatal ügyvédünk egy boldog családi fészket hagy el, hogy egy elhagyatott mocsárra épült házban keresgéljen papírokat, addig itt ez koránt sincs így. Itt ugyanis a feleség belehalt a szülésbe, amit főszereplőnk a mai napig nem tud megemészteni. Az ilyet persze nehéz is.

Mindenesetre az atmoszféra máris sötétebb és nyomasztóbb, vagy legalábbis annak akar tűnni. Mert a film legnagyobb baja pont ez: nekem túl steril. Ez egy tisztességes iparos munka. Mondhatni mérnöki precizitással megkomponált, hogy mikor mi történjen, mikor mi próbálja megijeszteni a nézőt. Kevés sikerrel. Jó, elismerem, hogy üdítő hatású a mai világban egy klasszikus, gótikus hangvételű horrort látni, ami csak nagy ritkán hatásvadász. Mert kevés sokkolást kapunk, viszont annál több klisét (a tapéta alól valami borzalom kerül elő, hűha). Engem igazából semmi se lepett meg, valahogy nem volt képes frászt hozni rám. Pedig elhihetitek, nagyon akartam. Szeretem azt a bizsergető érzést, amikor a film megvárakoztat, és én azon izgulok, hogy mindjárt lesz valami. Itt is kapunk ilyesmiket, csak nálam ezek egyszerűen nem működtek.

Ezzel a rovattal is régen foglalkoztam, pedig ez a téma sajnos mindig is aktuális lesz.

The Wicker Man (1973 Robin Hardy - 2006 Neil LaBute)

A magyar cím teljesen más mindkét verziónál. Kezdjük is az eredetivel, ami idehaza A vesszőből font ember címen ismert. Meg kell jegyezni, hogy a film eleve David Pinner "Ritual"  c. novellájának az adaptációja.

A történet szerint egy angol rendőrtisztet, Howie őrmestert (Edward Woodward) elhívnak egy kis skót szigetre, hogy kutasson fel egy eltűnt lányt, akiről természetesen fényképet is kap. A szigetről (Summerisle) tudni kell, hogy a lakói egy sajátos zárt közösségben élnek, fura szokások között, saját vallással. Ezekre csak apránként derül fény, kezdve azzal, hogy kezdetben senki se ismeri fel a kislányt, mintha nem is létezett volna. Aztán egymást követik a szokatlan dolgok: mindenki parázna dalokat énekel, amiből egyenesen következik egy olyan szabad szelleműség, ami nem csak megengedi a laza szexuális kapcsolatokat, de kimondottan támogatja is. De hamar fény derül hitük alappillérjeire is, ami egy eléggé természetközpontú vallást takar. Hisznek a reinkarnációban, továbbá abban is, hogy a természettől nem csak elvenni kell, hanem adni is. Ennek kapcsán fény derül olyan rituálékra is, ami megköveteli az emberáldozatot.

A következő két film nagyon sokban hasonlít egymásra, azonban tényleges kapcsolatot a közöttük nem találtam. Mindenesetre mindkét történet a kínai Éhes Szellemek Hónapjában játszódik, és ki nem találjátok, de lényegében erről is szólnak. A főbb szerepekben ázsiai színészek találhatóak, a címet pedig kínai (most vagy kantoni, vagy mandarin) írásjellel tarkították. Ja és mindkettő bűnrossz.

A szellemek havában - They wait (2007)

Rendezte: Ernie Barbarash

A rendezőt ismerheti a magyar közönség, hiszen az első alkotása a Kocka 3 volt, ami szerintem nagyon jóra sikeredett. Most meg itt van ez a valami, ami előtt értetlenül állok.

Van egy család: kínai apuka, amerikai anyuka és a csak angolul beszélő kisfiúk. Ők hárman a férj nagybácsijának a temetésére utaznak Amerikába, ahol elkezdődnek a furcsaságok. Elég hamar kiderül, hogy a gyerek amolyan "látó", amit anyucitól örökölt. Konkrétan látják a szellemeket, démonokat, álruhába bújt ÁNTSZ-eseket. Na de ez még hagyján, de a kölykök hamar megszállja egy szellem, akiről kiderül, hogy csak üzenni akar a nőnek! Hiszen a kísértetünk nem tud békében nyugodni, és vagy megtalálja a gondok okozóját a nő, vagy a gyermeke meghal. Ugye milyen rendes ez egy szellemtől? Ez így nem más, mint színtiszta zsarolás. Ennek következtében a szellemlány (mi más is lenne) története már nem is olyan megrázó. Szóval drámát ne nagyon várjunk.