Eredetileg csak az egyikről írtam volna, de eszembe jutott, hogy korábban már láttam egy hasonló stílusú filmet, így miért ne mérettessenek meg egymással?

Suicide Club / Jisatsu saakuru (2001)

Rendezte: Shion Sono

A Battle Royale után térjünk vissza az öldöklő japán tinikhez, csak azzal a különbséggel, hogy itt szinte kizárólag öngyilkosságok történnek.

Hasonló produkciót nem is olyan régen láthattunk már, ez volt Az esemény, bár azért vannak lényegi különbségek mondanom sem kell. Ami az amerikaiban erősség volt, a különféle extrém öngyilkossági módszerek, az a japán verzióban pont hogy a gyengéje, legalábbis nekem kevesek voltak az olyan megoldások, hogy tabletta, gázsütő, pisztoly, kötél vagy éppen a magasból való leugrás. Bár el kell ismernem, hogy a nyitó képsor meggyőző volt: 54 középiskolás kislány egymást kezét fogva, ritmusra, vidáman a metrószerelvény alá vetik magukat. Süti.

A lényeges különbség azonban az, hogy itt nem önkívületben lévő zombi-pótlékok vetnek véget az életüknek, hanem vidám gyermekek. A legütősebb jelenet ebből a szempontból pedig az, amikor kb. ez a párbeszéd hangzott el: "-Gyertek, legyünk öngyilkosak! - Oké!", ez persze lehet, hogy így leírva nem olyan átütő, de úgy tessék elképzelni, ahogy manapság egy baráti társaság rábólint egy önfeledt kocsmázásra. Egyszóval: groteszk.

Halálos kitérő 2 - Wrong Turn 2: Dead End (2007)

Rendezte: Joe Lynch

Már korábban említést tettem az első részről itt, szerintem egy igen jó sikerült alkotás, persze a maga műfaján belül. Igazából sok újat nem nyújtott, mert a beltenyésztett kannibál család mészárlásai nem új keletűek (Texasi láncfűrészes mészárlás 1974, Sziklák szeme 1977), azonban itt megspékelték a történetet egy sűrű, erdei környezettel és olyan nyalánkságokkal, mint az íjjal való embervadászat. A megvalósítás korrekt volt, szép képek és jó sok gore, rengeteg vérrel.

A folytatás viszont már kevésbé sikerült olyan jól, tekintve, hogy kb. az első 5 perces jelenetet leszámítva semmi se utal olyan tényre, hogy itt bizony egy rossz leágazás miatt szívnak a leendő áldozatok. Nem, mert a szereplők önként mentek az erdőbe, egy túlélő-valóságshowt játszani, mily ironikus...

A karakterek eléggé szélsőségesek, közepesen kidolgozottak, szóval nem a szokásos "néhány üresfejű kanos tini eltéved, majd jól feldarabolják őket" séma szerint készültek. A játékban hat szereplő van, érdekes összeállításban, mert 4 lány van 2 fiúval szemben. Ami érdekes, szerintem egy jó producer 3-3 arányban osztotta volna fel őket, bár az is igaz, hogy az egyikük leszbikus, aki ráadásul egy Irakot megjárt katona, kár, hogy ez nem látszik rajta. A többiek pedig: a magát jópofának gondoló gördeszkás srác, akinek mellesleg az egész film alatt kívánjuk a halálát, a mindenkivel bunkó vega csaj, az ügyeletes cici mutogatós ribancz, a szentéletű feka ex-sportember és a műsor megálmodójának a nője, aki kénytelen beugrani a hatodik helyett. Őt ugyanis a film elején szépen kettévágtak, amit eléggé eltúloztak, viszont látványosnak látványos volt.

Homokember  - Sleepstalker (1995)

Rendezte: Turi Meyer

Ismét egy VHS-klasszikussal örvendeztetem meg kedves olvasóimat. Emlékszem, kiskoromban eléggé hatott rám ez a film, különösen a zenéje volt az, amitől a mai napig borsódzik a hátam. Így utólag belegondolva kár, hogy így felnőtt fejjel is megnéztem, mert a várt hatás elmaradt.

Turi Meyer meg inkább írjon, mint rendezzen, de a legjobb az lenne, ha azt is befejezné. Ő az, aki örök bélyegként hordja magán a förtelmesre sikeredett Kampókéz 3-at. Mindazonáltal a Homokember volt az első rendezése, és ahhoz képest nem végzett csapnivaló munkát, simán megérdemelt még egy esélyt... mindhiába. Mára már csak hakni-rendező, aki népszerű sorozatok egy-egy részét megkapja alamizsnaként.

A film kezdése eléggé klipszerű: egy hosszú, bőrkabátos rosszarcú férfi sétál a sivatagban(!) fényes nappal(!), miközben arra is van ideje, hogy homokszemeket morzsoljon. Már vártam mikor kezd bele egy Sting nótába. Kényelmesen elandalog egy házhoz, majd akadt annyi ereje, hogy az ott talált aput és anyut szépen lemészárolja rituálisan. Ezt követően, mint az (amerikai) mesebeli homokember, "álomport" szór a szemükbe, miközben altatót énekel. Mire a gyerek következne... PAFF! Jön a rendőrség és elkapják, mintha maga a Jóisten küldte volna őket (szerencsére ezt később megmagyarázzák a nézőknek).

Dread (2009)

Rendezte:Anthony DiBlasi

Az már egyből felcsigázza az ember érdeklődését, ha egy filmnek bármi köze is van a horror-mesterhez, Clive Barkerhez. Most is így van, hiszen a Dread eredetileg egy rövid novella, amiről néhány hollywoodi fejes úgy gondolta, hogy érdemes vászonra vinni. Az író pedig még jó szokásához híven még egy produceri posztot is bevállalt. Szerintem nem tévedtek nagyot, mert egy egész jó kis film lett belőle, ami először a tavalyi After Dark Horrorfest-en volt látható.

A középpontban az emberek félelmei, fóbiái vannak, persze nem a "szokványos" tériszonyra és társaira kell gondolni, mert akkor az elég unalmas lenne. Sokkal inkább egyedi, leginkább trauma következtében kialakult szorongások látnak napvilágot. Így találkozhatunk olyannal, aki gyermekként egy baleset következtében három évig süketté vált, emiatt attól retteg, hogy ez egyszer meg fog vele ismétlődni. Vagy az egyik főszereplő lány esete is érdekes, aki kénytelen úgy élni, hogy testének a felét hatalma, egybefüggő anyajegy alkotja. Ő meg nyilván nem szeretne megszégyenülni, de gondolom nem árulok el nagy titkot azzal, hogy igen, egy eléggé kínos helyzetbe fog kerülni szegényke.

Halott madarak - Dead Birds (2004)

Rendezte: Alex Turner

Mint látható, ezt a fura címet nem a hazai forgalmazók találták ki, hanem eredetileg is ez a neve a filmnek. Ilyenkor meg tudnám érteni, ha a szinkronosok valami "frappánsabbat" találnának ki, mert mint az olvasható lesz, nem sok köze van történethez.

A helyszín és az időpont eléggé egyedi egy horror-filmben: 1863. Alabama állam (USA). Aki jártas a történelemben, az egyből kiszúrja, hogy pont a polgárháború közepén, ilyen téren eléggé aktív, déli területen járunk. Azonban ez csak mellékes. A főszereplők így érthető módon déliek, (ex)katonák, akik menetelés és rohamozás helyett inkább bankot rabolnak, vállalva, hogy saját bajtársaikat kell ehhez le kell lőniük. Ami hagyján, de ezzel kimerítik bőven a dezertálás és árulás fogalmát, amit mondhatni ólomkezeléssel szankcionálnak, legtöbbször bíróság nélkül. A csapat hattagú és egyből szemet szúr, hogy mi a rákot keres közöttük egy fekete? Mert az egy dolog, hogy a rabszolgákat is behívták katonának, de minek hívnák be egy útonálló bandába? Semmi utalás nincs olyan sablonokra, hogy "de megmentette az életemet", vagy bármi, amivel el tudnák hitetni egy nézővel, hogy jogosan van ott (Mellesleg az illető Isaiah Washinghton, eléggé jelentős filmográfiát tudhat maga mögött, bár ez szinte mindegyikükre igaz). Ezt még megfejelik azzal, hogy a sikeres rablás után ketten már szövetkeznek, hogy a "nigger" nehogy má' ugyanannyit kapjon majd, mint ők.

Természetesen mindenki emlékszik a már azóta is sokszor emlegetett TOP 10-es listámra. Írtam akkor, hogy minden bizonnyal fogok még elég durva filmeket találni, amik átrendezhetnék a sorrendet, de ezzel nem szeretnék bíbelődni. Persze attól még beszámolok ezekről. Nos, nem sokat kellett várni erre a pillanatra. A most következő film nem hogy bekerülne a "kiválasztottak" közé, de nyugodt szívvel helyezném rögvest az első helyre. Mert ez a film kib*szott durva! Ezzel Amerika leigázta Ázsiát és Európát.

Ezt a filmet tényleg csak az szerezze be és tekintse meg, akinek van az ilyesmihez gyomra! Előre elnézést, ha egyesek már a kritika alapján rosszul lesznek. Természetesen csak nagykorúaknak, bár ez az a film, amit senkinek se ajánlok!

ReGOREgitated Sacrifice (2007)

Rendezte: Lucifer Valentine

Sokat elmond egy filmről, ha még az imdb-n sincs fenn. Ellenben a rendező másik alkotása (Slaughtered Vomit Dolls) igen, ami így képek alapján ugyanolyan falsúlyú. Ami nem véletlen, hiszen mindkét film egy készülő trilógia, a Vomit Gore első két epizódja. A rendező egy elég érdekes ember: hithű sátánista, aki bár elvileg férfi, de a májspésén női arckép díszeleg, még hozzá a főszereplőé (Ameara Lavey). Az itt látható borító is megérne egy misét, tessék figyelni a részleteket. Remélem az Államokban nincsenek vaksi nagyszülők, akik naivan megveszik az unokáknak a DVD-t, mondván milyen aranyos ez a polip... A film hossza 66 perces, ami nem olyan meglepő a körülményeket tekintve.

Most gondolom mindenki egy olyan alkotásra számít, ami tele van sátánista motívumokkal, pl. pentagramma, gyertyák, kecske áldozás, visszafelé latinul való morgás stb. Aki ilyesmire tippelne, az alaposan melléfog, mivel a sátánizmus konkrétan csak egy jelenetben tűnik fel, amikor egy megkínzott nő magának Belzebubnak ajánlja fel lelkét, mindenét. De ez legyen a legkisebb gondunk. Ugyanis a ReGOREgitatedben minden benne van, amit el lehet, vagy még csak el sem lehet képzelni.

A könyv (1999)

Akartam valami frappáns bevezetőt, de nem volt hozzá ihletem, úgy hogy inkább csapjunk egyből a szusiba.

Szóval a Battle Royale eredetileg egy nagyon jó, 18-as karikás japán regény. Nem, nincs benne se erőszak, se bukkake, semmi ilyesmi. "Csupán" tömény, változatos erőszakos gyilkosságok. Az írója pedig Takami Kósun. Meglepő módon az írónak ez az egyetlen könyve, lehet, hogy úgy gondolta, hogy a csúcson kell abbahagyni (rossz vicc volt, tudom). Pedig szívesen olvasnék tőle mást is, bár a Truancy eléggé hasonlít rá, remélem azt is megfogják egyszer filmesíteni.

A történet elég egyedi, bár sokan egy japán Legyek Urának tekintik, persze pozitívumként. Egy alternatív valóságban játszódik, egy fiktív távol-keleti országban, amit úgy képzelhetünk el, mintha anno a fasiszta japán állam bekebelezte volna fél Ázsiát és militarista diktatúrával uralkodna mindenki felett. Ez a rendszer persze zsarnok és gonosz: nem kíméli az ellenszegülőket, másképp gondolkodókat. Olyan szinten, hogy pl. a jó öreg rock 'n' roll is tiltott.

Most, hogy egy kicsit csillapodnak a kedélyek a választások körül, ideje nekem is életjelet mutatnom magamról.

Mum & Dad (2008)

Rendezte: Steven Sheil

Először is had kezdjem a címnek a megmagyarázásával: gondolom mindenki emlékszik a kiváló humoros sorozatra, A csengetett Mylord?-ra. Az egyik állandó szereplője volt a kis árva Henry, aki arról volt híres, hogy szinte minden epizódban kapott egy maflást. Nos, olybá tűnik, hogy a lúzer fiatalemberből egy elhízott, erőszakos és perverz családfő lett a Mum & Dad nevű angol horrorban. Ő a leghitelesebb színész közöttük, ami nem is csoda, hiszen az egész stábból neki van a legnagyobb tapasztalata (beleértve a rendezőt is, akinek ez a második munkája).

A britek eddig is rengeteg minőségi filmmel árasztottak el bennünket, elég ha csak a Descent-re, vagy az Eden Lake-re gondolunk, persze a sort még folytathatnám. Most sincs másképp, talán majd csinálok egy összegzést róluk is.

A történet nincs igazán túlbonyolítva, voltaképpen ez egy sajátos torture porn. Eredetiségét annak köszönheti, hogy elsősorban nem a kínzásokra vagy az "ember anatómia megismertetésére" épül, hanem arra, hogy egy lánynak hogyan akarják megváltoztatni terrorral az identitását, személyiségét.

Szauna - Sauna (2008)

Rendezte: Antti-Jussi Annila

Igen, a finnekről van szó, már ők is le tudtak rakni az asztalra egy színvonalas horrort, amíg mi a Gesztesi- és Csányi-féle romantikus-vígjátékok terrorjától szenvedünk. Na majd egyszer... Addig itt van ez, ami képi világát tekintve simán kenterbe veri az amerikai filmipar jelentős hányadát, de merüljünk csak el jobban.

Szegény finnek... nem elég, hogy végre sikerül egy világot bejáró filmet forgatniuk -ami persze itthon elkerülte szokás szerint-, de a történet pont abban az időszakban játszódik, amikor a hazájuk nem is létezett. Nevezetesen a 25 éves svéd-orosz háború lezárásáról, ami abból állt, hogy ki mennyit szerzett a rokonaink földjeiből. Ehhez persze kellettek olyan határkijelölő csapatok, amik közül egy, a kritika alá vont alkotásban is szerepel. Természetesen ebben a csoportban mindkét fél képviselteti magát. A gond csak akkor kezdődik, amikor elérkeznek egy nem bejegyzett kis mocsári faluhoz, ami jó finn szokás szerint tartalmaz egy szaunát...

Bad Taste (1987)

Azt minden elvetemült horror-rajongó tudja, hogy bár az Oscart-díjait a Gyűrűk Uráért kapta, a legjobb filmje akkor is a kultikussá vált Hullajó. Így amikor tudomást szereztem arról, hogy már előtte is leforgatott egy horror-vígjátékot űrlényekkel, a szívem dobbant meg, hogy ezt muszáj lesz megnéznem, hiszen biztos lesz olyan jó, mint a "mestermű". Várakozásomat egy régi Fangoria magazin is megerősítette, ahol a szerző nem kevesebbet állított, hogy még viccesebb is annál! Ez egy TÉVHIT!

Életem egyik legnagyobb csalódása ez a film, gondolkoztam is, hogy betegyem-e a "Nagy csalódások" rovatomba, de ott kicsit hülyén nézne ki. Miért is? Mert ez egy iszonyat nagy ZS-kategóriás trash-film, a legrosszabb kombináció. Annyira gagyi, hogy az már fáj. Elhiszem, hogy alacsony volt a költségvetés, aminek szemmel láthatólag a nagy része elment maszkmesterre meg pirotechnikára. Így színészekre nem is futhatott, de miért is lennének hivatásosak, amikor érezhető, hogy a társaság nagy része Jackson baráti köre? Hova tovább ő az egyik főszereplő.