A sorozat, amelyben 1970 előtti horror-filmek vannak terítéken.

Drakula háza - House of Dracula (1945)

Rendezte: Erle C. Kenton

A film bizonyíték arra, hogy 1. régen mégsem volt minden jobb, 2. önmagában kevés a sikerhez az, ha minél több kultikus karakter kerül egy produkcióba.

1945: a II. világégés még javában tart, így az egyszerű amerikai polgárnak épp elegendő borzalmakkal kell szembesülni a napilapokat olvasgatva (hányan haltak meg ebben és ebben a csatában? mi drágult? és egyéb fontos kérdések) mintsem a mozikba zarándokolni borzongani. Az első számú horror-gyártó stúdió, az Universal, így érthetően gondba került, amit tovább fokozott az egyre kínosabbá váló ötlettelenség. Sorra jöttek a sikerfilmjeik ilyen-olyan minőségű folytatásai, az utolsó sikeresnek mondható, önálló projekt talán az 1941-es Farkasember volt.

Ennek köszönhetően Hollywood kitalálta a crossover filmeket! Vagyis két, vagy több horror-ikon egy filmben való szerepeltetését. Valljuk be, hogy maga az ötlet jogos, kár, hogy egyik ilyen próbálkozás (Frankenstein találkozik a farkasemberrel [1943], Frankenstein háza [1944]) sem sikerült maradandóra. Így jutottunk el mostani művünkhöz is, ami az előbb említett Frankenstein házának a kvázi folytatása. Noha ez a tény bennem is csak utólag racionalizálódott. Ezért is a megtévesztő cím, mert a helyszín amúgy egy -a hivatalos szinopszis szerint- "őrült" tudós kastélya.

A sorozat, amelyben 1970 előtti horror-filmek vannak terítéken.

Lélekszakadt hajsza - The Man Who Haunted Himself (1970)

Rendezte: Basil Dearden

A nyitó képsorok rögtön meggyőznek minket arról, hogy ez a film kissé más lesz, mint amit a közismert angol színésztől, Roger Moore-tól megszokhattunk. Az általa eljátszott karakter ugyanis a lehető legszélsőségesebben ábrázolt, mondhatni sztereotipizált és már-már karikatúrába hajló angol úr. Minden stimmel: tökéletes fekete öltöny, keménykalap, esernyő, rendben tartott bajusz és frizura. A vezetés terén meg olyan körültekintő, hogy akár egy atombomba szállítását is rá lehetne bízni. És még inasa is van! Vagyis amolyan igazi karót nyelt ember, ezt rögtön felismeri még a vak is.

Aztán az autópályán valami elpattan benne és kéjes (ám roppant rémisztő) mosollyal az arcán el kezd száguldozni. Annyira furcsa ez a viselkedés a színésztől, hogy ha csak ezt a jelenetet látom a filmből, meg nem mondom, hogy kit is látok voltaképpen. Természetesen a száguldozásnak csúnya vége lesz és hősünket kórházban látjuk viszont, ahol az életéért küzdenek. Bár maga a műtét sikeresen lesz, nagyon hamar kiderül, hogy valami azért nincs rendben.

A főszereplő ugyanis folyamatosan olyan visszajelzéseket kap olyan dolgokról, amit állítása szerint sosem tett meg. Az elején még csak véletleneknek és bizarr tréfáknak gondolja ezeket, de ahogy egyre komolyabb bonyodalmak születnek - többek között egy állítólagos szerető is feltűnik - úgy lesz egyre rémisztőbb is. Lehet hogy valaki szívatja a férfit? Előkerül egy sosem látott ikertestvér? Paranoia? Tudathasadás? Földönkívüliek? Tatárok? A film végére szerencsére megkapjuk a válaszunkat, csak éppen annak mikéntjére nem igazán.

Aki követ minket Twitteren és / vagy Facebookon, az értesülhetett róla, hogy tegnap a Duna TV (!) nem kis meglepetést okozott azzal, hogy az alábbi filmet vetítette le. Mi maximálisan támogatjuk az ilyesfajta kezdeményezéseket, még több horrort a köztévékbe!

Hat nő és a gyilkos - Sei donne per l'assassino / Blood and Black Lace (1964)

Rendezte: Mario Bava

Bava munkásságáról már nem egyszer emlékeztünk meg. Igazi úttörő volt, abban megegyezhetünk. Ezt az állítást ezzel a filmjével is bebizonyította.

Érdekes, hogy egyes rendezők hogyan nyúlnak vissza időnként bizonyos témákhoz. Jelen esetben a film most is egy divatszalonban dolgozó emberek körül forog, csak úgy mint majd évekkel később elkészült Hentesbárd esetében. Persze a két mű jóformán össze se hasonlítható egymással. Természetesen fiatal lányok ezúttal is csúnyán meghalnak egy "arc nélküli" gyilkos keze által.

Ami kifejezetten érdekessé teszi a Hat nő és a gyilkost az az, hogy voltaképpen nincsenek főszereplők. Mondhatni a nézőt rendesen végig szopatják azzal, hogy amint rákerül a fókusz az egyik szereplőre, az rövid időn belül meghal. Képbe kerül ugyan egy kötelező nyomozó, de ő olyan, mintha ott se lenne. Az egyik leghanyagabbul megírt detektív, akit filmben eddig láttam.

Egy giallohoz képest meglepően gyors tempót diktál - már amennyire ez a műfajon belül lehetséges. A lánykák szépen, sorjában halnak meg, a legkülönbözőbb módszerekkel kivitelezve. Nem is tudom melyik tetszett a legjobban: a spéci három kampós kesztyű (vagy micsoda), vagy a tűzforró kályhához nyomott arc. Azt írtam már, hogy mindez 16-os karikával ment?

Bár magát az embert nem kedvelem, hiszen nehéz olyat kedvelni, aki megerőszakol egy 13 éves lányt, majd megszökik a bíróság elöl, ugyanakkor el kell ismernem, hogy átkozott jó rendező. Nekem ő a harmadik kedvencem. Jó, neki is vannak félresikerült és túlértékelt alkotásai (A zongorista, ehh...), de mellette rengeteg pazar, maradandó darabot is készített. Nem egy közülük a horror berkein belül született, ezekről lesz most szó.

A cikkben három filmjéről lesz szó, az Iszonyat szándékosan marad ki, mivel ahhoz meg kellett volna néznem még egyszer és inkább vágjanak tarkón egy péklapáttal. Mert ugye azt is eléggé túlértékelik.

1. Vámpírok bálja - Dance of the Vampires / The Fearless Vampire Killers (1967)

Igazi, klasszikus értelemben vett horror-paródia. Nem olyan harsány is direkt, mint a mai, abszurditásba hajló obszcén filmek (Horrorra akadva-széria), hanem meglehetősen finom humorral operáló gyöngyszem. Sajnos a finomsága miatt a gegjei egy kissé megkoptak.

A történet egy idős vámpírkutató professzorról, és annak fiatal segédjéről (akit maga Polanski alakít!) szól, kik Erdélybe mennek, hogy megtalálják és elpusztítsák a Gonoszt. Mondanom se kell, hogy rá fognak találni. Mindez egyébként a 19. század végére tehető.

A környezet, amiben a film játszódik, elképesztően hangulatos. Két nagy színhelyet különíthetünk el egymástól: a békés helyiek fogadóját és az ódon kastélyt. Előbbiben remekül visszahozzák a gótikus horrorokra jellemző falusiakat, akik tudják az igazságot a "balesetekről", de még egymásnak se mondják ki. Inkább kellemes hazugságokkal áltatják egymást. Erre a legjobb példa, amikor arról győzködik egymást, hogy a szerencsétlen fickónak a vérét farkasok szívták ki...

A sorozat, amelyben 1970 előtti horror-filmek vannak terítéken.

A láthatatlan ember - The Invisible Man (1933)

Rendezte: James Whale

A rendező második legismertebb munkája a Frankenstein után, a hasonlóságok pedig szembetűnőek. A legkézenfekvőbb közös pont az, hogy mindkét mű egy sikeres regény "laza" adaptációja. Jelen esetünkben a szerző pedig nem kis név, mint H. G. Wells, aki az egyik legnagyobb sci-fi írónak számít a mai napig. Ezzel kapcsolatban el is érkeztünk a második ponthoz: mindkét alkotás tudományos fantasztikus horror. Noha mai szemmel nézve a Frankenstein közelebb áll ehhez a titulushoz, de szerencsére A láthatatlan embernek sem kell szégyenkeznie.

A történet adott: egy tudós saját magán kísérletezte ki a láthatatlanság szerét, sikerrel. Így ha meztelen, semmi se látszódik belőle. A baj csak az, hogy nem tud visszaváltozni, ugyanis az ellenszert még nem sikerült feltalálnia. E nélkül viszont a találmánya is hasztalan, hiszen senki szeretné így leélni az egész életét. Ergo nincs kinek eladni se.

A nagyobb gond az, hogy megjelenik az őrület, mint nem túl kellemes mellékhatás. Ez pedig szépen, fokozatosan bontakozik ki előttünk. Így lesz az elkeseredettségből harag, tombolás, majd a kezében lévő hatalom felismerése. A végére konkrétan megalomániássá válik és olyan gyönyörű monológokat mond, amit akármelyik James Bond gonosz megirigyelne.

Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a legutóbbi vendégírásunk újabbakat ösztönzött, íme az egyik. Az alábbi retró-darabról Urza nevű olvasónk írt, köszönjük szépen!

A vörös halál álarca - The Masque of the Red Death (1964)

Rendezte: Roger Corman

Roger Corman neve nem lehet ismeretlen azok számára, akik a horrorfilmek világában jobban elmerültek hiszen a rendező mind a mai napig több tucat, leginkább B–kategóriás filmet készített az 50’ évektől egészen napjainkig mint a Rémségek kicsiny boltja (1960) vagy A kút és az inga, de pl. neki köszönhető A rákszörnyek támadása c. "klasszikus" is.

A vörös halál álarca egy Poe novellaadaptáció, bár én nem olvastam magát a művet (még), ezért nem tudom mennyire követi hűen a cselekmény az írást.

A film a sötét középkorban játszódik bár azt, hogy Európa melyik részén az nem derül ki, én feltételezem, hogy Spanyolországban a nevek alapján. A bevezetőben egy rőzseszedő öregasszony találkozik egy különös vörös csuklyás köpenybe öltözött titokzatos emberrel, aki éppen tarot kártyákból jósol magának majd az anyókának ad egy vörös rózsát a következő mondattal: „megszabadulásotok a küszöbön áll” ezzel visszaküldi a falujába. Majd váltás és egy kis faluba érkező nemesi hintót látunk kíséretével, ami már az első pillanattól érzékelteti velünk, hogy az utasa egy igazi kegyetlen alak mivel az út közepén játszó kisgyereken csak a szerencsének köszönhetően nem hajtanak át. Maga a környék hercege Prospero (Vincent Price) lép ki a hintóból. Itt ismerkedünk meg négy további főbb szereplővel, Ginoval, Ludovicoval akiket arcátlanságuk miatt a herceg ki akar végeztetni, Alfredo Prospero talpnyalójával és Francesca-val Gino szerelmével.

Rég írtam már "tisztességes" posztot, rég írtam már "retro cikket" és már régóta be akarom pótolni azt a hiányosságot, hogy nem írtam még Cronenberg legmeghatározóbb filmjéről. Na de most!

A légy - The Fly (1958 Kurt Neumann - 1986 David Cronenberg)

A '80-as évek nem csak a slasherekről és a szinti popról, hanem az '50-es évek sci-fi zsánerfilmjeinek az újraértelmezéseiről is szólt. Elég csak A masszára, vagy A dologra gondolni. Ez a folyamat azonban már 1978-ban elkezdődött a Testrablók támadásának feldolgozásakor. Ha végig nézzük eme remekműveket, akkor rögtön feltűnik, hogy anno a remake még nem szitokszó volt, és nem is azt jelentette, hogy egy régi filmet újraforgatunk, csak modernebb környezetbe helyezve. Nem, ekkor még radikálisabb változtatásokat eszközöltek, mindössze csak az alapkoncepciót hagyták meg.

Így van ez A légy esetében is. A történetet mindenki jól ismeri: egy megszállott tudós maga próbálja ki a teleportáló szerkezetét, csak sajnos szó szerint légy kerül a levesbe  és hősünk kissé átalakul. Mai szemmel nézve az eredeti változat eléggé bájosan hat, már pusztán azzal az értelmezéssel, hogy a két élőlény nem egyesül, hanem csak néhány testrészt "cserélnek egymással". Vagyis lesz egy emberfejű és karú rovarunk, illetve egy emberünk, légy fejjel és karral. Noha a készítők mentségére legyen mondva, hogy a végeredményt csak a legvégén láthatjuk, addig a főszereplőnk gondosan takargatja magát.

Véget ért hát a mozi-maratonunk. Az utolsó napra akár fásultak is lehettünk volna, ha nem azokat a filmeket pakolják a legvégére, amelyek a legjobban érdekeltek minket. Sajnos kissé csalódnunk kellett, ugyanakkor megtaláltuk a fesztivál legjobbját is.

Ezúttal se ért minket túl sok újdonság, csak annyi, hogy a Stake Land előtt a a közönség tagjai között sorsoltak ki egy-egy koktélt. Pontosabban a főszervező, Vízer Balázs tett fel két mozis kvízkérdést, a helyes válaszolók pedig még helyben megihatták az itókát. Mi hoppon maradtunk.

Az első fecskék után ímhol a teljes lista! Nagyon változatosra sikeredett, úgy érzem mindenki megtalálhatja a kedvére valót. Van köztük egy-két kellemes meglepetés is. Ahol nincs magyar cím, ott elvileg az eredeti lesz - kivéve a Crawl, amihez majd a Facebookon lesz névadó játék.

Szerintem az egyszerűség kedvéért menjünk az eredeti filmcímek ABC sorrendjében. A szinopszisokat a szervezőktől kaptuk.

Tavaly az Akadémia öt arany szobrocskával jutalmazta A némafilmes c. művet, ami arról lett ismert, hogy tökéletesen visszaadta a némafilmek hangulatát. Mert voltaképpen az is volt. Valamiért ettől mindenki elájult, hogy "fú, milyen forradalmi", miközben ezt a "poént" már előtte hat évvel eljátszották. Csak éppen sokkal jobban. Meg is magyarázom, hogy miért.

Cthulhu hívása  - The Call of Cthulhu (2005)

Rendezte: Andrew Leman

Míg az Oscar-díjas alkotás egyfajta tiszteletadása volt az adott kornak, rengeteg kikacsintással, összesúgással a nézővel, addig  a Cthulhu  hívása tényleg azt az érzést keltheti bennünk, hogy ez egy nyolcvan éves film. Ezt nevezem én zsenialitásnak.

Gondolom nem árulok el vele sokat, hogy ez egy H.P. Lovecraft adaptáció, de semmiképpen sem egy a sok közül. Mert mi is a baj az eddigiekkel? Egyrészt szinte mind a jelenkorban helyezte el a hőseit, illetve a cselekményeket. Másrészt meg maguk a történetek legtöbbször nem is követték a leírtakat, nagyon sok "újragondolással" találkozni. Ilyeneket gondolom mindannyian tudnátok mondani.

Ezzel szemben ez a film igyekezett mindenben igazodni az azonos című novellához. Így a történet is ugyanaz maradt: egy haldokló professzor az unokaöccsére hagyja kutatási jegyzeteit, aminek a fiú hamarosan a megszállottja lesz. Megmaradt a hármas szerkezet, így időben haladunk visszafelé az 1920-as évekből az 1870-esekig. Mindezt visszaemlékezéseknek illetve egyéb naplóknak, jegyzeteknek a segítségével. Sajnos ez az időben való ugrálás nem éppen lineáris. Ha az ember nem figyel, könnyen belezavarodhat, hogy most éppen hol is tart a történet, kinek a "meséjét" figyelhetjük éppen.