A sorozat, amelyben 1970 előtti horror-filmek vannak terítéken.
Ezt a klasszikus párost már sokszor felemlegettem a blogon, most eljött az idő ahhoz, hogy jobban megismertessem veletek. Az írás ezúttal meglehetősen spoileres lesz, de lássuk be, hogy ezek az alapműveltség részét képezik, már ha az illető "horror-rajongónak" vallja magát.
Frankenstein (1931)
Rendezte: James Whale
Mary Shelley horror történetét szerintem mindenki ismeri. Az eredeti regénynek nem minden mozzanatát sikerült a filmbe átültetni, mi több, a folytatást látva az az érzése támad az embernek, hogy szándékosan "vágták ketté". Ugyanis ebben a változatban szinte csak a lény megteremtéséig jutunk, aki kiszabadul teremtőjének laboratóriumából, hogy aztán a végén a falusiak rágyújtsanak egy öreg malmot.
De ne szaladjunk ennyire előre. Menjünk csak szép sorjában.
A nyitány rögtön megalapozza a hangulatot: Dr. Frankenstein és púpos társa, Fritz (nem Igor!) egy temetést les meg. amjd a szertartás végeztével rögtön ki is ássák a frissen eltemetett holttestet. Ráadásként még egy akasztott ember hulláját is magukkal viszik. Már csak egy agy hiányzik, ám a tökéletes példány helyett egy abnormálisat sikerül beszerezni. Hoppá.
Párhuzamosan időnként láthatjuk a doktor családját, akik aggódnak érte, amiért a világtól így elvonult. Itt megjegyezném, hogy Frankenstein keresztneve nem Victor (azt a barátja kapta meg), hanem Henry. Hogy erre mi szükség volt, azt nem tudom. Mindenesetre a család nem bírja tovább, és jóformán berontanak a laboratóriumba, ahol szembesülnek a halott testrészekből összetákolt lénnyel. Akit végül sikerült életre kelteni. Teremteni egy élőlényt, aki sose létezett. Mi ez, ha nem isteni hatalom? Frankenstein nincs tisztában tettének következményeivel, kreálmányával nem törődik kellőképpen, hagyja hogy szadista segédje kínozza. Ám a lény elszabadul és akaratlanul is pusztításba kezd.
Sajnos a játékidő túl rövid (70 perc, akkoriban persze ez teljesen normális volt), egyszerűen nincs lehetőség nagyobb történeti mélységekre. Igaz, hogy egy párbeszédben megtudjuk Frankenstein motivációját, de magának a teremtmények a kálváriája nem tud kellőképpen kibontakozni. Szerencsétlen nem képes felfogni a körülötte lévő dolgokat, nem tehet arról, hogy egyáltalán él és hogy hogyan néz ki. Mindenki rögtön megijed tőle. Kivéve egy kislányt, aki viszont ebbe bele is hal. Kvázi véletlenül, hiszen a szörnyet nem tanították meg jóformán semmire se. Ez a vízbedobós jelenet még mai szemmel is meghökkentő a maga módján, anno ezt sok helyen ki is vágták.
Mindezek ellenére a film a korához képest meglehetősen gyorsan pörög, nincsenek felesleges jelenetek, mindegyiket konkrét funkcióval látták el. Azonban az eredeti mű filozófiája alig-alig jön át: hogy az ember ne akarjon Istent játszani. Ugyanis tudósunk nem kapja meg a büntetését, pedig még a film logikája is megkövetelné.
Ha már itt tartunk: az utolsó harmad abszolút összecsapott. Egyszerűen el kell fogadnunk az elénk tárt tényeket. Honnan tudják meg a falusiak, hogy Dr. Waldman (címszereplőnk egyetemi tanára) halott? Honnan tudja az apa, hogy vízbe fullt kislányát megölték? Honnan tudják, hogy a szörnyet kinek köszönhetik? És miért nem dühösek rá? Hiszen az ő felelőssége! Végül: a lény honnan tudta, hogy kihez tör be, és hogy kinek a menyasszonyát támadja meg? Persze anno ezekkel a legtöbb néző nem törődött, de manapság már kissé bosszantó. Igaz, ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása csak lassította volna a cselekményeket. A zárójelenet meg eléggé ügyetlenre sikeredett, mondhatni nélküle hatásosabb lett volna a befejezés.
A kivitelezés meglehetősen gótikus hatású, az olyan futurisztikus elemek ellenére is, mint az ominózus laboratórium. Ez az elektromos ketyerékkel felszerelt szoba ezt követően még vagy 40 évig állandó kelléke lesz az összes őrült tudósos filmeknek. Sikerült bizonyos elemeket -mint a rengeteg árnyékolást- átemelni a német expresszionizmusból, ami akkoriban Hollywoodban még igen szokatlan volt. Ahogy az is, hogy a halált ilyen szemléletesen mutassák be a vásznon. Nem arról van szó, hogy valakit megölnek, mert ahhoz már hozzászokhattak. De az élethű temetés, a boncasztalon fekvő holttest, na és a bitófán lógó... Azért ezek rendesen betettek a kor emberének. Nem is csoda, hogy az alkotás egy kis prológussal kezdődik, amiben figyelmeztetik a nézőt a borzalmakra.
A színészek közül csak hármat emelnék ki. A Frankensteint alakító Colin Clive-ot, kinek ez a szerep volt karrierjének csúcsa. Nagyon jól alakítja megszállottat, aki csak a munkájának él. Már a puszta, zaklatott tekintete is igen beszédes. Érdekesség, hogy a stáb tartott attól, hogy kiújul rajta az alkoholizmusa, de szerencsére a rendező tudott rá hatni. A púpos segédjét Dwight Frye formálta meg, aki már a Drakulában is zseniális volt Renfieldként. Végül pedig a magát a kultikus figurát életre keltő Boris Karloff-ot kötelező még dicsőíteni, amiért olyan esendővé, mégis félelmetessé tette a teremtményt. A sminkjével naponta több óráig kellett szenvedni, ráadásul a jelmeze sem volt kényelmes viselet. Amikor pedig a teremtőjét cipeli a malomban, akkor szerzett olyan hátsérüléseket, amit műteni is kellett. Ezt követően élete végéig szenvedett hátfájásoktól. Csoda hát, ha őt tettem meg minden idők egyik legnagyobb horror-színészének?
A film minden hibája ellenére nagyszerű, kötelező darab. Cseppet sem vesztett régi értékeiből.
Értékelés: 8/10
Frankenstein menyasszonya - The Bride of Frankenstein (1935)
Rendezte: James Whale
Négy évnek kellett eltelnie, hogy a rendezőt sikerüljön rávenni a folytatásra (más szóba se jöhetett). Ez azért is meglepő, hiszen, mint írtam, adta magát a lehetőség. Viszont négy év sok idő, és fel kellett frissíteni a nézők emlékezetét (akkoriban ugye otthon nem tudta megnézni a polgár DVD-n), így egy nagyon ötletesen kivitelezett összefoglalóval nyit a film. Mondhatni láthatjuk, ahogy a írónő belekezd rémtörténetének mesélésébe.
A cselekmény pontosan ugyanott folytatódik, ahol az előző rész befejeződött: leégett a malom, ám a szörny túlélte és dühében rögtön pusztításba kezd. Sikerül ugyan elfogni, ám hamar kiszabadul a börtönből (érdekes, hogy emberként kezelték ilyen tekintetben) és egy vak remeténél talál menedéket. Itt megtanul beszélni, amivel a lény egy új dimenziót kapott. Végre elmondhatta fájdalmát a maga szegényes szókincsévvel és rövid tőmondataival. Azonban az élet szépségeivel is megismerkedik, megtanulja, hogy a "barát jó" és hogy "a zene jó" és még sok mást is. Ezeknek a remetés jeleneteknek van egy nagyon szép és megható bája. Semmiféle gúny nincs bennük.
Időközben Frankensteint felkeresi egy különös alak, Dr. Pretorius, aki szintén képes az élet teremtésére, igaz, teljesen más eszközökkel és eredménnyel. Itt megcsodálhatunk egy elképesztően ügyes technikai megvalósítást: húsz centis emberek a vásznon! '35-ben! Elképesztő, hogy hogy tudták megcsinálni. Bár ennek igazából túl sok funkciója nincs, inkább amolyan humoros betét akart lenni, de el tudom képzelni, hogy akkoriban valaki csak ezért a látványért ült be a moziba.
Dr. Pretorius végül amolyan "szövetséget" köt a teremtménnyel, hogy együtt vegyék rá Frankensteint arra, hogy készítsen egy női társat a szörnyek. Aki végül ebbe belemegy, miután persze elrabolják feleségét. A kísérlet sikerrel végződik. Érdekes és kissé hímsoviniszta ötlet, hogy míg a férfi szörnynél az agy volt a legkritikusabb elem, addig a nőinél a szív. Mi több, az ő agyát mesterségesen hozták létre. Akárhogy is, ezzel egy újabb ikonikus (horror) figurát sikerült megteremteni. A záró képsorok katartikusak, noha egy kis sietség itt is észrevehető.
Ritkán, de megesik, hogy a folytatás jobb, mint az azt megelőző epizód. Jelen esetben is így van és ezt nem csak én gondolom így. Ennek több oka is van. Egyrészt a nagyobb költségvetés eredményezhette az olyan technikai bravúrokat, mint a már említett miniatűr emberkéket. Másrészt a zene itt sokkal erőteljesebb és kifejezőbb lett. Szinte minden karakter kapott egy saját témát. Ami pedig a legfontosabb: sikerült igazi mélységet adni a teremtménynek. Egy igazi dráma az ő sorsa. Végre volt idő és lehetőség kellőképpen ráfigyelni.
Továbbá sokkal mozgalmasabb, és ha lehet, még gótikusabb. Itt dús erdők helyett kopár fákat kapunk. De megemlíthetnénk a koponyákkal ékesített kriptát is. Helyett kapott a humor, noha ennek árnyoldala is lett, ugyanis a fő humorforrásnak szánt házvezetőnő karaktere inkább szánalmas mai szemmel, mint vicces. Sőt, kifejezetten idegesítő az őt játszó Una O'Connor alakítása. Tiszta ripacs.
Az eredeti szereplőgárda közül csak az előbb említett trió maradt meg. Ez azért is érdekes, hiszen Dwight Frye karaktere meghalt, de egy másik szerepben (szintén gonosz segéd, nahát) újra tündökölhetett. Viszont Frankenstein feleségét nagyon helyesen lecserélték egy sokkal szebb és tehetségesebb színésznőre, Valerie Hobson-ra, kinek ez volt az első amerikai filmszerepe. Mondhatni Whale minden fontosabb szereplőt angolra cserélt. Ki kell még emelni a Dr. Pretorius zseniális megformálóját, Ernest Thesiger-t, illetve a "menyasszony" megtestesítőjét, Elsa Lanchester-t is. Aki ironikus módon a film elején lévő Mary Shelley-t is alakítja.
Ezt követően Karloff még egy alkalommal, a Frankenstein fiában alakította a rémet, majd kiszállt, mert szerinte unalmassá vált a karaktere. A széria több folytatást is megélt az Universal keze alatt, amit később a Hammer stúdió vehetett át szintén egy tucatnyi filmmel. A Frankenstein-láz pedig a mai napig nem csillapodott.
Friss kommentek