Míg a mainstream médiának Sam Raimi a Pókember-trilógia és az új Óz rendezője, addig nekünk egy másik trilógia jut eszünkbe a neve hallatán. De szerencsére a Gonosz halott a jóembernél nem egy egyszeri, alkalmi mutatvány volt, pályafutása többször is előrukkolt még horror-jellegű filmekkel. A lista korántsem teljes, maradjunk annyiban, hogy az itthon ismertebbeket vesszük górcső alá (nem, csak azért sem írok gore-csőt).

Mint anno már említettük, hogy a rendező úr mániákusan pakolja bele mindegyik filmjébe a Maker's Mark nevű whiskeyt és anyukájának kocsiját, egy 1973-as sárga Delta 88-ast. Mivel utóbbi feltűnőbb (vagy legalábbis érdekesebb), ezért ezekre majd külön kitérek.

1. Darkman (1990)

Tudom, csak szőrmentén horror, de szerintem belefér. Inkább akció-fantasy jellege van. Ha nem tudnám, hogy vagy féltucat ember írta a forgatókönyvét, akkor látatlanba azt mondanám, hogy képregény-adaptáció. Eleve a cím is ilyesmit sejtet, és a történet jellegéből adódóan nem is tévednénk nagyot!

Adott a boldog pár, kiket gonosz alvilági figurák elválasztanak egymástól. A férfi ennek következtében odakozmált fejű ocsmányság lesz, akinek ráadásul nincs fájdalomérzete. Ellenben néha bekattan és akkor tombol. Ugyanakkor tudósember lévén kifejleszt egy mesterséges bőrt, mely fénykép alapján bárkinek a testrészeit le tudja másolni. A gond az, hogy csak 99 percig bírja a cucc napfényben. Az sajnos nincs megmagyarázva, hogy ha az ember mondjuk fél órát egy kamrában tölt, akkor az az idő is beleszámít-e a 99 percbe... Az is jó kérdés, hogy ha a párja előtt titkolja az igazi arcát, akkor miért nem éjszakánként randizgat vele? Igazából hiába írták ennyien a szkriptet, jó sok lyukat benne hagytak...

Bár magát az embert nem kedvelem, hiszen nehéz olyat kedvelni, aki megerőszakol egy 13 éves lányt, majd megszökik a bíróság elöl, ugyanakkor el kell ismernem, hogy átkozott jó rendező. Nekem ő a harmadik kedvencem. Jó, neki is vannak félresikerült és túlértékelt alkotásai (A zongorista, ehh...), de mellette rengeteg pazar, maradandó darabot is készített. Nem egy közülük a horror berkein belül született, ezekről lesz most szó.

A cikkben három filmjéről lesz szó, az Iszonyat szándékosan marad ki, mivel ahhoz meg kellett volna néznem még egyszer és inkább vágjanak tarkón egy péklapáttal. Mert ugye azt is eléggé túlértékelik.

1. Vámpírok bálja - Dance of the Vampires / The Fearless Vampire Killers (1967)

Igazi, klasszikus értelemben vett horror-paródia. Nem olyan harsány is direkt, mint a mai, abszurditásba hajló obszcén filmek (Horrorra akadva-széria), hanem meglehetősen finom humorral operáló gyöngyszem. Sajnos a finomsága miatt a gegjei egy kissé megkoptak.

A történet egy idős vámpírkutató professzorról, és annak fiatal segédjéről (akit maga Polanski alakít!) szól, kik Erdélybe mennek, hogy megtalálják és elpusztítsák a Gonoszt. Mondanom se kell, hogy rá fognak találni. Mindez egyébként a 19. század végére tehető.

A környezet, amiben a film játszódik, elképesztően hangulatos. Két nagy színhelyet különíthetünk el egymástól: a békés helyiek fogadóját és az ódon kastélyt. Előbbiben remekül visszahozzák a gótikus horrorokra jellemző falusiakat, akik tudják az igazságot a "balesetekről", de még egymásnak se mondják ki. Inkább kellemes hazugságokkal áltatják egymást. Erre a legjobb példa, amikor arról győzködik egymást, hogy a szerencsétlen fickónak a vérét farkasok szívták ki...

Ha van valaki, aki az utóbbi években maradandót alkotott a horrorpiacra – szigorúan mindennemű morális és erkölcsi értéktől mentesen – és nem szerb nemzetiségű, akkor minden rutinosabb olvasó egy személyre gondol: Lucifer Valentine-ra.

Egy ideig online is megtekinthető volt a rendező Vomit Gore Trilogy-jának talán legvitatottabb és legfelkavaróbb darabja, a ReGOREregitated Sacrifice, ami legtöbbünk szerint nem szólt semmi egyébről, mint hányásról, belekről, leszbikről, Sátánról és még egy kis hányásról. Bár a videó azóta már törlésre került, a poszt alatt továbbra sem csillapodtak a kedélyek. Vajon volt valami egészen konkrét célja is Valentine-nak? Vagy csak egy fanatikus elme örök ragyogásának lehetünk szemtanúi?

Többetek kérésére ennek próbáltam utánajárni. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy jó fél éve maga a blog is megkísérelte felvenni a kapcsolatot a rendezővel egy esetleges interjú reményében, azonban ennek a mai napig sem jutottunk a végére. Azonban elérkezettnek látom az időt arra, hogy megosszam veletek az eddig összegyűjtött információimat, melyeknek egy részét mi kérdeztük, míg másokat innen-onnan csippentettem össze. Én magam fordítottam mindent, elnézést, ha néhol kissé bonyolultabbra sikerült a megfogalmazás.

Ladies and gentlemen, a szó Lucifer Valentine-é!

FIGYELEM!!! FELKAVARÓ INTERJÚ, AMELY SÉRTHETI EGYES OLVASÓINK LELKI VILÁGÁT! SZIGORÚAN 18 ÉV FELETT ÉS CSAK SAJÁT FELELŐSSÉGRE!!!

"Barkát szedett aznap,
mintha az neki járna.
De arca felpuffadt ,
mint egy puha párna.

Teste kifehéredett,
hibáit nem őrzé.
A valódi bőr most
tiszta pamutdzsörzé."

Mielőtt hiányolnátok Cadenza mentoranyátokat (van ilyen bátor személy?), adok magamról valami életjelet. :) Bocsássatok meg, kissé behavazódtam, és ez a szakmai vizsgámig sajnos így is marad... De! Nem azért vagyok most itt, hogy bús-bús panda legyek, hanem hogy a nagy hó kellős közepére visszacsempésszem nektek – ha csak néhány órára is – a tavaszt. És kedves olvasóim, mi a legszebb öröm? Hát persze, hogy a káröröm. És nem azért, mert nincs benne irigység – ezzel csak a szüleid akarnak megetetni téged, ideje felnőnöd... - hanem mert szégyen, nem szégyen, marha jó a nálunk szerencsétlenebbeken derülni egy jót. Hány horrorfilm alapját szolgáltatta már ez...

Jöjjön nektek egy rendhagyó stílusú, nagy rakás szerencsétlenség szerethető formában tálalva!

Tim Burton – Rímbörtön, avagy az osztrigasrác mélabús halála és más történetek

Igen, ez egy verseskönyv. Nem, nem a klasszikus értelemben vett belezős-ijesztgetős versek. Viszont a Nagy Tim Burton (Ollókezű Edward, Az Álmosvölgy legendája, The Nightmare before Christmas, Halott Menyasszony stb.) keze alól kerültek ki, szóval megérdemlik, hogy itt legyenek. Mellesleg, aki olvasta könyvben a Pom-pom meséit, az tudja, hogy egy mese is lehet ijesztő vagy épp morbid („Holdvilágos éjszakán döglött macska lóg a fán.”).

Előre szólok, ne úgy vegyétek a kezetekbe ezt a könyvet, mintha József Attilát olvasnátok! Ugyanis itt inkább úgy áll a helyzet, mintha egy középkori, degenerált embereket felvonultató cirkusz esti matinéjára váltottunk volna jegyet. Van itt Szennysrác, Üszöksrác, Múmiasrác, Ággyá lett lány... nyamm! Prózaibb lelkületűeknek vagy örök romantikázóknak tragikus szerelmi kapcsolatok: Pálcikasrác és Gyufalány, Vudulány, Sokszemű lány... Régóta együtt élő, gyermeket tervező pároknak pedig néhány elrettentő példa: Robotgépgyerek, Vasmacska kölyök.

Az év végével együtt elérkeztünk sorozatunk első évadának végéhez is. Elmondhatjuk, hogy összességében gyengén teljesített, alulmaradt várakozásainkkal szemben, azonban az utolsó rész talán  kárpótol minket a ráfordított idő egy részéért. Főleg, ha megörvendeztetlek titeket néhány érdekes hírmorzsával az epizóddal kapcsolatban!

A készítők tudatosan hagyták utoljára Takashi Miike-t, a „szándékosan és látványosan obszcén rendezőt, akit a kritikusok és a netes tömeg többsége egyértelműen elutasít, köszönhetően undorító és szadista stílusának”. Miike nem bízta a véletlenre alkotását: egy klasszikus japán rémmesét választott alapul. Erről a későbbiekben így nyilatkozott: „Tetszett az egyszerűsége. Olyasfajta történet ez, melyet sokáig mesélnek egymásnak az emberek, miután látták. Több van benne, mint egy egyszerű ijesztő filmben.”

Nos, annyival több lett benne, hogy ez a sorozat egyetlen olyan része, amely Amerikában sosem került nyilvános bemutatásra. Ugyanis a szériát sugárzó Showtime csatorna túlságosan erőszakosnak érezte. Mick Garris, a producer próbálta ugyan vágásokkal és szerkesztésekkel menteni a menthetőt, azonban mindez kevésnek bizonyult. Takashi így vélekedett a döntés meghozatala után: „Azt hittem, jogom van elmenni az amerikai tűrőképesség határáig. Forgatás közben folyamatosan ügyeltem rá, hogy ne lépjem át ezt a vékony vonalat, de nyilvánvalóan becsődöltem.”

Még egy aprócska megjegyzés, mielőtt fejest ugranánk magába az epizódba: én ezen rész hatására fogtam bele anno a szériába. Ha ez nem győz meg titeket, akkor semmi :)

Lassan, de biztosan (rajtam kívülálló okok miatt) haladunk az epizódok sodrásával, és a héten ráadásul egy olyan darabot boncolgatunk, amelyet már kértetek tőlünk. Sajnos a komment nem a kamionos posztnál van, mint azt reméltem (szomorú módon ott nem is lehet hozzászólni - purga), így nyugodtan megszólítva érezheti magát mindenki. Öveket becsatolni, hüvelykujjakat a magasba, következzék a:

Pick Me Up

Mint ahogy fentebb elkottyintottam magam, a héten kamionba pattanunk és élvezzük a vad száguldást! Állatvédők és virágos lelkűek az első két percben tartsák csukva a szemüket, ugyanis premier plánban elütünk egy kígyót. Aki később még beugrik egy-két lépkocka erejéig, addig meg megpihen természetkedvelő túrázónk, a cowboyszerkós Walker (a texasi kopó) kabátjában. Mintha csak a karma ütne vissza, a gázoló busz hamarosan lerobban. Mit gondoltok hol? Természetesen a semmi közepén. Stacia, a frissen elvált, sebeit nyalogató magányos farkas ezzel a lendülettel faképnél is hagyja a többieket, hogy elsétáljon a 30 km-re lévő legközelebbi motelbe. És hiába mond ellent ez a viselkedés a horrorfilmek tízparancsolatának, ő jár a legjobban, Miért is?

Ne töprengjetek, elárulom: a többieket gyors ütemben elteszi láb alól a korábban megismert Walker, és a semmiből segítőkészen előbukkanó kamionos, Wheeler. Utóbbinak jut Birdie, akit a gyilkosság után (amit NEM látunk) nemes egyszerűséggel  a kamion rakterébe lógat. Majd visszahajtva a buszhoz, lefejezi a másik vele utazót a csomagtartó ajtajával. Ez ütött, nekem ugyanis régi parám, hogy egyszer bőröndkitúrás közben becsuknak oda. Megjegyzem, egyszer már majdnem megtörtént...

Tudjátok, így az évad vége felé kezdek rájönni, miért is jó ez a sorozat. Minden epizódban tanulunk valamit: empátiát, hazaszeretetet, beletörődést, vagy szimplán csak azt, hogy igen, az emberi hülyeség határtalan, a horror műfaja pedig kimeríthetetlen. Eheti epizódunkat látva bőszen vakartam a fejem, hogy na, ezt hogy adjam be nektek... Ugyanis ez tipikusan az a rész, ahol nagyon is számít, hogy az illető néző (vagy kritikus) férfi vagy nőnemű. És hogy áll a bogarakhoz. Tudjátok mit? További szószaporítás helyett hallgassátok meg az én véleményemet, aztán majd vitatkozunk! Durván spoiler-üzemmódba kapcsolok, szóval akit érdekel, gyorsan nézze meg, és utána csüccsenjen vissza a gép elé! Következzék a:

Sick Girl

Ha emlékeztek, szinte minden kritikám azzal kezdődik, milyen fantáziadús főhősünk van: elvált, lúzer harmincas férfi. Búúúú. Hát most nem! Ida Teeter (Angela Bettis – Áldott a gyermek, Carrie (a tévéfilm), Frankenstein játékai, Scar, The Woman) ugyanis egy leszbikus entomológus. Tipikusan az az ember, aki hazaviszi a munkáját, ugyanis annyira elkötelezett bogárimádó, hogy az egész lakása ízeltlábúaktól hemzseg. Képzelhetitek, mennyire megközelíti ez a csajozást... Persze roppanós szárnyakból és szaruhártyából sosem elég, ezért hát rögtön a sztori elején Ida kap egy újabb, felettébb különös és agresszív példányt postán. Elárulom, csak a baj lesz vele. Azonban hamar kiderül, hogy minden zsáknak van egy foltja, és IGEN, kedves férfi olvasóim, készülhettek a leszbi csókokra, csöcsökre, satöbbire orrba-szájba, ugyanis képbe kerül egy fura tündérmániás „nemhippi” lány, Misty, akivel főhősünk gyorsan össze is bútorozik, táptalajt adva munkatársa, Max perverz gondolatainak.

Sorozatomban olyan filmeket mutatok be, amelyeket a rajongók nagyon vártak, ám a megjelenésük csalódásokat okoztak.

Anno a The Ward-ban nagyot csalódtunk, hiszen Carpenter készített egy olyan filmet, ami vagy tíz évvel ezelőtt tudott volna ütni. De! Ő legalább tisztességesen kivitelezte sablonhorrorját. Az alábbi műre viszont nem találni mentségeket.

Twixt (2011-2012)

Rendezte: Francis Ford Coppola

"Írta és rendezte az öt (!) Oscar-díjas Francis Ford Coppola (Keresztapa trilógia, Apokalipszis most!, Drakula), a főszerepben pedig Val Kilmer (Mindörökké Batman, A vörös bolygó, Durr, durr és csók)." - Pusztán ennyivel úgy 10-15 éve hatalmasat lehetett volna robbantani a mozi pénztárakban, legyen szó bármilyen filmről. Sajnos azonban míg a főszereplő meghízott és sorban vállalja el a gyenge, B-kategóriás filmeket (khm... Gyilkos paraziták), addig a rendezőzseni legutóbbi munkáira nem igazán kapja fel az ember a fejét. Most komolyan, a fekete-fehér művészfilmjét, a Tetro-t hányan nézte meg közületek? Emlékeztek rá egyáltalán arra, amikor két éve bemutatták nálunk? Mert én nem. De mindegy, Coppola már megteheti, hogy forgasson egy önkifejezésre alkalmas europér alkotást. Ugyanakkor mégis mi a búbánatért készítene el egy ilyen silány vackot, mint a Twixt?

A történet próbál egyszerre több szálon mozogni, minél több rejtélybe keveredni, de ez olyan ügyetlenül történik, hogy az ember könnyen belezavarodik. Azért van egy erős gerince a filmnek, ami Kilmer karakteréhez köthető. Ugyanis ő egy lecsúszóban lévő horror-író, aki városról városra járva tart könyvdedikálásokat. Az egyik ilyen piciny városkában azonban elidőzik egy csöppet, ugyanis ihletet kap egy új, vámpíros regény megírásához. Természetesen a figura iszákos, rosszban van a nejével és még egyetlen kislányát is elveszítette, ami miatt állandó lelkiismeret-furdalás gyötri. Igen, elég sablonos, tudom.

Eheti epizódunkat felfoghatjuk úgy is, mint a halál megmásíthatatlan tényének leszögezését, mint egy klasszikus démonidézős horrort, vagy akár mint egy újabb epizódot a Horror Mestereiből. Sokatok a jobb részek között tartja számon, jómagam nem estem hasra tőle. Mindez azonban csak nézőpont kérdése, így át is adom nektek eheti boncalanyunkat, ami nem más, mint a:

Fair-haired Child

A cím egyszerű, mint a faék. Bár az első kis őserdős-múmiás-vuduzós jelenet kicsit bekever, azért ne dőljetek be neki! Nincs banya, nincs dzsungel, csak egy szőke hajú leányzó, aki hiába szebb az átlagos tinédzser horrorhősöknél (lásd Carrie), mégis magányos. Elvan a saját kis világában, nem pasizik, nem bulizik, és még a címszerep sem az övé. Jogos kérdés, hogy akkor ki a szőke hajú gyermek? A kritika végén kiderül.

Az első tíz perc úgy indul, mint bármelyik mezei tinédzserfilm: láthatjuk a kiközösített, nagyjából aszexualitás érzelmi szintű Tara (Lindsay Pulsipher) egy átlagos iskolai napját. Aki a napi megaláztatások végeztével a lehető legelhagyatottabb és legfélelmetesebb utat választva hazaindul az erdőn keresztül. Ahol aztán elüti egy semmiből előbukkanó teherautó, sőt, még el is rabolják. Lehetne még rosszabb számára ez a nap? Ó, hogyne! Egy fura nővérke (Lori Petty) még furább kérdésekkel bombázza őt, mint pl.: Meg van-e keresztelkedve? vagy Létesített-e már szexuális kapcsolatot? Ajjaj, itt valami bizony nem stimmel. És hogy mennyire nem, azt nemsokára a ház pincéjéből követhetjük nyomon.

Büszkén jelentem, hogy megérte az eddigi „szenvedés”, ugyanis elérkeztünk a sorozat egyik legjobb (ha nem a legjobb!) darabjához! Ha valakinek esetleg valamilyen elfogadhatatlan okból nem ugrana be eheti rendezőnk, John Carpenter személye, az sürgősen kapcsolja ki a gépet, nézze meg a Halloween-t (az eredeti, 1978-ast) miközben kukoricán térdel a sarokba fordított tv előtt, aztán jöjjön vissza, és olvassa tovább a kritikát! Következzen a:

Cigarette Burns

„A gonosz az gonosz. Számít hát valamit a név?”

Kezdjük azzal, amit eddig jóformán egyetlen résznél sem érezhettünk: ennek a műnek atmoszférája van. Nem is akármilyen! Bár mintha a rendező még mindig a Halloween világában élne, ugyanis már az első kimondott szó előtt felcsendül egy jellegzetes zongorafőcím, amely végigkíséri az egész epizódot (kivételesen nem maga Carpenter, hanem a fia volt az elkövető). Nekem személy szerint a hideg futkározott tőle a hátamon (jó értelemben), és ezután már elégedetten hátra is dőltem, hogy ilyen kezdés után rossz nem lehet. Akit esetleg érdekel, az itt meg is tudja hallgatni.

Továbbá szeretném megjegyezni, hogy az egész film egy úgymond tisztelgés a műfaj előtt, hiszen több olyan híres alkotásról is szó esik benne, mint mondjuk Dario Argento Profondo Rosso-ja, vagy Robert Fues klasszikusa, A förtelmes Dr. Phibes.

A sztori: egy apró mozi üzemeltetőjét, Kirby Sweetman-t (Norman Reedus - Pandorum, A hírnök 2, The Walking Dead) azzal bízza meg egy horrorfanatikus-gyűjtő (nem, nem purga), hogy kerítse elő neki egy több mint harminc éves, eltűntnek hitt film, a Hans Backovic által rendezett La Fin Absolue du Monde (Az abszolút világvége) utolsó, még fellelhető kópiáját. A gazdag öregúr, Bellinger (Udo Kier - Vér Drakulának, Sóhajok, A vámpír árnyéka, Halloween remake, Paranoia 1.0 stb.) teljesen megszállottja ennek az alkotásnak: rengeteg poszter, relikvia, sőt még egy különleges szereplő is a birtokában van.