Úgy egy hónapja írtam róla a blog hasábjain, hogy remake lesz a Silent Night, Deadly Night-ből. A horrorban egy fickó Mikulásnak öltözve véres aratást rendez városában. Jamie King játssza a főszerepet, aki nem csak a műfajban állta meg eddig a helyét, de a feldolgozásokat sem veti meg. Játszott a Mother's Day-ben és a Véres Valentin 3D-ben.
.jpg)
Jim Mickle a Stake Land rendezője a vámpírok után kannibálokat mutat be. Az úriember dirigálhatja le a Vagyunk, akik vagyunk (We Are What We Are) mexikói alkotás remake-jét. A forgatás e hónap végén veszi kezdetét, a bemutató 2013 januárjában lesz esedékes.
Az eredeti verzió Mexikóváros nyomornegyedében játszódott, három fiatal kénytelen magáról gondoskodni, folytatniuk kell a családi hagyományt. Ez azt jelenti, hogy ezentúl nekik kell beszerezni az élelmet, ami nem más, mint az emberi hús. Horrorkategória ugyan, de kb annyira, mint az Engedj be!, azaz nagy drámai beütése lesz.
A remake-ben Riley Keough (Elvis Presley unokája), Julia Garner, Bill Sage és Wyatt Russell játsszák a főbb szerepeket. Keough és Garner lesznek a testvérek, akik szüleik halála (apjukat Sage formálja meg) után próbálnak megélni.
Csak egy dolog elterjedtebb manapság a found footage-nél: a remake. 1984-ben indult útjára a Silent Night, Deadly Night franchise, az utolsó ötödik felvonás 1992-ben készült el, azóta nem nyúltak hozzá, egészen mostanáig.
Az eredeti film középpontjában Billy állt, gyerekkorában szüleit megölte egy télapónak öltözött fickó. Ezt követően a srác sanyarú körülmények között tengődött öccsével a helyi árvaházban. Később egy boltban vállal állást, ahol felettese arra kéri, hogy karácsonykor öltözzön télapónak. Billy eleget tesz a kérésnek, de a rossz emlékek hatására csöppet megzakkan és fejszével véres aratást rendez a kisvárosban. Az új változatba egy szerep már elkelt, Malcom McDowell alakíthatja a település seriffjét.
A sorozat, amelyben 1970 előtti horror-filmek vannak terítéken.
Rendezte: Andre de Toth (született Tóth Endre)
Erről a remekműről már tettem korábban említést a 10 mérföldköves posztban, de úgy gondoltam, hogy egy ilyen kaliberű film megérdemel egy külön bejegyzést. Ezt talán még a "retro-ellenesek" is érdekesnek találhatják.
"Fúj már, minek egy jó filmet feldolgozni, színesíteni és háromdésíteni?! Megölik az eredeti művet! Barbárok!" - ismerős, ugye? Manapság divat ilyesmiket hangoztatni, amit valahol meg is lehet érteni. Azonban most jön a feketeleves, ugyanis ez nem egy mai, XXI. századi tendencia. Ezt már 50 éve is megtapasztalhatta a nagyközönség.
Igen, ez egy remake-je az 1933-as Panoptikum című, szintén magyar származású (Kertész Mihály) horrorjának. Mi több, Tóth Endre képes volt színesben forgatni, ami akkoriban eleve ritkaság számban ment, kiváltképp ebben a műfajban. Ennek technikai hátterét már korábban is linkeltem, ezen ne változtassunk, felesleges lenne még egyszer ugyanazt leírnom. Íme.
De térjünk rá magára a történetre, mert elvégre ezért született meg ez a poszt is.
A slasher elválaszthatatlan az ünnepnapoktól, hiszen a műfajteremtő zsánerfilmek eleve jeles eseményekhez köthetőek: Black Christmas, Halloween, Péntek 13 és a Mother's Day. Most pedig elérkezett az ideje a Valentin-napnak is. Következzen három horror a giccs szerelem napjáról.
Rendezte: George Mihalka
Kissé meglepő, hogy ehhez a naphoz először a kanadaiak nyúltak, az még inkább, hogy a rendező magyar származású. Úgy tűnik, hogy anno a kanadai-magyarok nem kicsit képviselték magukat a műfajban (lásd még: A Sátán kapuja).
A történet meglepően jó és egész kidolgozott. Szép lassan kibontakozik előttünk egy kisvárosi legenda, mely szerint a közeli bányában anno történt egy baleset, aminek az egyetlen túlélője (Harry Warden) érthető módon bekattant. Rá egy évre megölte a felelősöket és kitépte a szívüket. Miért is? Mert mindkét esemény február 14-én történt. Az azóta eltelt 20 év alatt egyszer sem ünnepelték meg a városlakók ezt a napot, egészen idáig. Csak hogy ezzel a gyilkosságok újra elkezdődnek. A rendőrség pedig bonbonos dobozokba csomagolt emberi szíveket kapnak, frappáns versecskékkel.
A műfajtól szokatlan módon a seriff és a polgármester is hamar elfogadja a tényt, hogy a tettes ugyanaz. Vagy legalábbis valaki, aki rohadtul nem szeretné, ha a fiataloknak szánt táncos mulatság összejönne. Éppen ezért az egészet lefújják, még a borzasztóan giccses városi dekorációktól is megszabadulnak. Azt említettem már, hogy a hely neve nem kicsit ironikus módon "Valentine Bluffs" és a címerük szív alakú? Mindenesetre a pánik elkerülése végett pont a lényeget nem mondják a lakosságnak, hogy nagy veszélyben vannak. Éppen ezért nem is csodálkozhatunk azon, hogy a fiatal bányászok a barátnőikkel a telepen csapnak egy tiltott bulit. Gyilkosunk persze lecsap.
Ezzel a rovattal is régen foglalkoztam, pedig ez a téma sajnos mindig is aktuális lesz.
A magyar cím teljesen más mindkét verziónál. Kezdjük is az eredetivel, ami idehaza A vesszőből font ember címen ismert. Meg kell jegyezni, hogy a film eleve David Pinner "Ritual" c. novellájának az adaptációja.
A történet szerint egy angol rendőrtisztet, Howie őrmestert (Edward Woodward) elhívnak egy kis skót szigetre, hogy kutasson fel egy eltűnt lányt, akiről természetesen fényképet is kap. A szigetről (Summerisle) tudni kell, hogy a lakói egy sajátos zárt közösségben élnek, fura szokások között, saját vallással. Ezekre csak apránként derül fény, kezdve azzal, hogy kezdetben senki se ismeri fel a kislányt, mintha nem is létezett volna. Aztán egymást követik a szokatlan dolgok: mindenki parázna dalokat énekel, amiből egyenesen következik egy olyan szabad szelleműség, ami nem csak megengedi a laza szexuális kapcsolatokat, de kimondottan támogatja is. De hamar fény derül hitük alappillérjeire is, ami egy eléggé természetközpontú vallást takar. Hisznek a reinkarnációban, továbbá abban is, hogy a természettől nem csak elvenni kell, hanem adni is. Ennek kapcsán fény derül olyan rituálékra is, ami megköveteli az emberáldozatot.
Következzen egy specialitás egyenesen Dél-Amerikából, amit idén fognak feldolgozni a derék északiak.
Rendezte: Gustavo Hernández
A film különlegessége (túl a származását tekintve) az, hogy a teljes játékidő valós időben, vágás nélkül zajlik le. Ugyan nem ez az első ilyen alkotás a filmművészetben, de attól még rendkívüli, és el kell ismernünk, hogy nem kis munka lehetett összehozni. Már pusztán ezért kijár egy hatalmas riszpekt. Kár, hogy maga a történet... khm... lássuk.
Apa és főiskolás korú (?) lánya egy vidéki, lerobbant házhoz megy, hogy szépen rendbe rakják. Az állapotokról annyit, hogy még az ablakok is be vannak deszkázva, ergo oda bent baromi sötét van még nappal is. A bevezetés roppant unalmas, az első 15 percet elég nehéz túlélni, de aztán csak beindulnak az események. Minden azzal kezdődik, hogy apuka meghal, a lány pedig nem tud kijutni a házból, mivel időközben minden ajtó bezáródott. Az atmoszféra magáért beszél, hiszen itt sötét, szűk helyekről beszélünk, az egyetlen fényforrás pedig egy viharlámpa. Az ijesztés, feszültségkeltés egész jó lett, ráadásul csak kicsit lett hatásvadász. Volt egy pillanat, amikor konkrétan meg is hűlt a vér az ereimben. Ettől függetlenül azért kifejezetten vontatott lett. Vagy talán jobban mondva, hullámzó teljesítményt nyújt.
A héten sehogy se volt kedvem posztolni, még szerencse, hogy időközben volt aki küldött egy vendégírást. Az alábbit Jason13 nevű olvasónknak köszönjük. A tartalommal abszolút egyet kell, hogy értsek. Jómagam is gondolkoztam, hogy megemlékezzek róla, de feleslegesnek tartottam, de ha már így alakult...
Rendezte: Samuel Bayer
Wes Craven 1984-n tette le az asztalra egyik leghíresebb horrorját, ami még mai is nagy rajongásnak örvend: ez a Rémálom az Elm utcában, melynek főszereplője nem más, mint az álmokban garázdálkodó, összeégett Freddy Krueger. Mivel a film sikeres lett, jött megannyi folytatás, sőt, még a végén maga Craven is újraértelmezte "főhősét" a bűn rossz Új rémálomban.
Tehát erről a témáról rengeteg bőrt lehúztak már, de a Platinum Dunes fejesei úgy gondolták, szükség van egy remake-re. Úgyhogy fogtak egy videó-klipeket rendezgető férfiút, név szerint Samuel Bayer-t, pár trendi tini arcot és Jackie Earle Haley-t, és kezdődhetett is a forgatás. A végeredmény pedig az egyik legérdektelenebb és legszükségtelenebb újragondolás lett.
A történet szinte szóról szóra ugyanaz, mint a '84-s klasszikus esetében, egyedül pár helyszín és szituáció lett picikét megváltoztatva. Vagyis van pár gimis tinédzser, akik rosszakat álmodnak, csakhogy nagy részük ezekből nem riad fel, mert miután meghalnak az álomban, úgy a valóságban is. Ez picit felborzolja a kedélyeket köreikben, így hát a még életben maradt Nancy és barátja, Quentin elkezdenek nyomozni és végül egy sötét, a múltban gyökerező titokra bukkannak.
Mint azt a 2011-es évértékelő posztomban is írtam, hogy igyekeztem minél több filmet bepótolni, csak hogy hitelesnek mondható legyen a lista. Ez szerintem úgy-ahogy sikerült is. Íme néhány film, amik kimaradtak a felsorolásból. Némelyik akár a legjobb tízbe is bekerülhetett volna. valami bizarr módon egyik sem "vegytiszta" alkotás. Lássuk.
Rendezte: Darren Lynn Bousman
A rendező nagy visszatérője a blognak: volt vendégkritika a Repo!-ról és összehasonlítottam a Mother's Day feldolgozását az eredetivel. Persze leghíresebb művei egyértelműen a Fűrész 2-3-4. Ezúttal próbált valami misztikus thrillert összehozni, aminek a központi témája egy dátumra esett (ez gondolom egyértelmű). Nem ártott volna, ha valaki szól neki, hogy ez már az Ómen 666 esetén se működött anno.
A film meglehetősen sablonos: egy világhírű író elveszíti a családját, amitől meghasad és megtagadja Isten létét. A gond csak az, hogy a fivére pap, akinek ráadásul saját közössége is van. Vele pedig mindenképpen találkoznia kell, mivel az apjuk haldoklik. A 11-11-11 pedig nem csak azért kapcsolódik a filmhez, mert ezen a napon történni fog valami, hanem mert a 11-11 eddig is a család életének a része volt. Konkrétan mindig meghalt valaki vagy abban az órában, vagy napon. Ahogy viszont közeledik a Nagy Nap, egyre több furcsaság történik főhősünkkel, mindenhol szellemeket, démonokat lát. Közben pedig vadul nyomoz, hogy mi is fog bekövetkezni.
A film voltaképpen roppant hatásvadász és mindent erre, illetve a "Nagy Csavarra" tesz fel, ami nekem teljesen egyértelművé vált már a játékidő felénél. Ez még nem is lenne akkora nagy baj, ha rendesen megmagyarázták volna, helyette inkább félinformációkat kapunk. Nincs rendesen kibontva a háttértörténet. A cselekményvezetés roppant lapos, az ijesztgetések pedig már az unalomig ismertek. Voltaképpen semmi egyedit nem képes felmutatni.
Egyszer nézhető, de teljesen érdektelen alkotás. A kivitelezéssel nincs gond, bár a lények néhol elég bénán néznek ki. A színészek felejthetőek. Mi több az ifjú papot alakító Michael Landes (Végső állomás 2) abszolút hiteltelen volt számomra.
Az Asylum persze valami nagy kasszasikerre számított, amiből parazita módján maguk is csemegézhetnek. De melléfogtak, mert így a saját selejtjüket (a zseniális 11/11/11) se fogja senki se megnézni. Remélhetőleg.
Amerikai-spanyol koprodukció.
Az év első kritikája legyen egy kissé morbid hangulatú olasz remekmű.
Rendezte: Aristide Massaccesi azaz Joe D'Amato, aki legalább 60 különböző álnéven forgatott élete során
A film, szokatlan módon az olaszoktól, egy remake. Az eredetije az 1966-os, fekete-fehér Il terzo occhio. A rendező nyilvánvalóan látta a lehetőséget egy sokkal naturalistább, véresebb újraértelmezésben.
Az ifjú milliomos Frank a családja után élete szerelmét is elveszíti, köszönhetően a házvezetőnő -Iris- ármánykodásának. Ugyanis a nő csak magának akarja a férfit, aki így egyszerre válik anyává és szeretővé, ezt pedig tessék szó szerint venni. A srác ezt már nem tudja megemészteni és elborul az agya. Mivel amolyan "hobbi-taxidermista", ezért nem jelent neki akadályt, hogy az elhunytat kipreparálja. Ezzel kvázi megdöntve a "míg a halál el nem választ" tézist. Persze szegény próbálkozik azért élőkkel, de azok rendre elhaláloznak. Egy idő után Irisnek már kissé terhes lesz a kvázi "vetélytársa", ám a bonyodalmak csak ekkor kezdődnek igazán.
A kivitelezés több mint korrekt. A maszkmesteri munka abszolút valósághű. Erre a legjobb példa a teljesen élethű és totálisan naturalista boncolás. De a savas hullaeltüntetés se lett semmi. A zenéért a The Goblins / Goblin felelős, akik akkoriban számos olasz horror elengedhetetlen kellékeinek számítottak. Legtöbbet Argento-nak dolgoztak (pl. Sóhajok), de ott voltak a borzasztóra sikeredett Hell of the Living Dead-nél is. Mindazonáltal itt kiváló munkát végeztek, a főtéma egy önmagában is élvezhető zeneszám. A fényképezést nagyon eltalálták, ami néhol rásegített az egyébként sem cinizmustól mentes hangvételre.
Friss kommentek