Először is elnézést, amiért a hosszú hétvégén nem írtam, de kiakartam használni a szabadnapok minden egyes percét, de most szokásomhoz híven egyszerre három filmről olvashattok. A "sorozat" (első rész itt, második pedig itt) legújabb epizódjában most olyan Fulci filmeket sikerült meglesnem, amelyekben voltak jobb pillanatok, persze egyik se egy nagy durranás (nahát). Akkor kezdjük is.
1. A fekete macska - Black Cat / Gatto nero (1981)
Nem is olyan rég láthattuk mindannyian a TV6-on (bocsánat, hivatalosan már Viasat 6), azonban a hazai sajtó valahogy félreértésbe áldozata lett: mivel a gyilkos egy fekete macska, ezért szerintük az csak paródia lehet. Elég csak megnézni ezt a port.hu-n, de én a nyomtatott Színes RTV-ben is ilyen jelzőkkel láttam. Vagy lehet, hogy megnézték az első 10 percet és mindenki felröhögött? Ugyanis abban egy sajátos autóbaleset van, aminek következtében a sofőr kirepül az ablakon keresztül, kár, hogy még a vak is látja, hogy az csak egy bábu. Nagyon gáz. De ettől függetlenül ez egy korrekt horror és itt a tettes kiléte csak néhol válik röhejessé. Igaz, akkor nagyon.
Mert nincs mit szépíteni: a cica egyszerűen gonosz és halhatatlan. Erre magyarázatot nem igazán kapunk, helyette egy már sokat megjárt idős színészt, Patrick Magee-t, akit többek között a Mechanikus Narancsban láthatott a nagyérdemű. De a többi szereplő is ismerős lehet korabeli horror filmekből. Szóval a kis szőrös bitang embereket öldös különböző módokon, a legtöbbet nem is direkt -karmokkal-, hanem példának okáért egyszerűen csak hagy egy szerelmes párt megfulladni egy csónakházban.
A rendezőnek mindig is a súlyos drámák voltak az erősségei, elég ha csak a legutóbbi Oscar-díjra jelölt Pankrátort, vagy a zseniális Rekviem egy álomért c. valóságos eposzt nézzük. Most is alapvetően egy kamaradrámát láthatunk, csak éppen egy sajátos pszichothrillerbe csomagolva. Hogy ezt hogy tessék elképzelni, azt mindjárt kifejtem bővebben.
Igen, a kellemes kis kísértethistória sem egy túlzottan eredeti forgatókönyvvel rendelkező film, ám nagyon sok a különbség közöttük. Sajnos kissé spoileres lesz, de muszáj így megírnom, különben nem lenne értelme az összehasonlításnak.
Nem is olyan régen írtam Dekker zseniális tiszteletadásáról, a 
Valamit rögtön tisztáznunk kell: ez nem horror, hanem sokkal inkább művészfilm, ám azt a rendszeres olvasók tudják, hogy ebben a műfajban is vannak olyan darabok, amelyek képesek elborzasztani. Egyébként sok tekintetben az 
Ez kérem nem más, mint egy mesefilm, a mai 10-11 évesek is simán végig kacagják. Nekem abszolút az volt az érzésem, mintha egy tipikus, gumibábos Hallmark filmet néznék, hogy értsétek konkrétan mikre gondolok, példaként felhoznám a Végtelen történetet. Ez azért is jó párhuzam, mert mindkettőben ugyanaz a kisfiú lelhető fel. A rendező egyébként később megpróbálkozott még olyan horror-filmekkel, mint a Ghoulok 3, vagy a Péntek 13 hetedik része, ezzel szerintem pedig mindent elmondtam Buechlerről.
A rendező közismert, ez tény. A Tarantinoval való egykori közös projektjükre, a Grindhouse-ra se térnék ki, ahogy arra se, hogy ez a produkció egy ál-előzetesből született meg. Ezt úgyis tudja mindenki. Egyébként Rodrigueznek bírom a filmjeit, de a Kémkölykök trilógiát és a Cápasrác és Lávalány borzadályokat soha nem fogom neki megbocsájtani. Azt a magyarázatot sem fogadom el, hogy ezeket a gyerekei miatt forgatta le.
Azt kell, hogy mondjam: VÉGRE! Vagyis végre találtam egy olyan italo-horrort, amit mindenki csak ajnároz és nekem is bejön, sőt ez még enyhe kifejezés. Igaz, a 
A rendező első komolyabb munkája, és már itt jól láthatóak azok a stílusjegyek, melyek vissza-visszaköszönnek a későbbi műveiben. Itt leginkább arra gondolok ahogy a bizarr és halállal kapcsolatos dolgokkal milyen jópofán, humorosan tud bánni.
Friss kommentek