Azt, hogy a japán filmesek milyen sötéten szokták látni a jövőt, az nem újdonság. Ebben a még idén érkező műben Japán visszaállította a kivégzést, mi több, még egy szerencsejátékkal is megtoldották. Szerintem sejthető, hogy hogy fog ez kinézni.
Ez akár még nagyon jó is lehet.
A közismert japán rendező 2007 óta nem forgatott olyan filmet, amiről a blogon meg lehetett volna emlékezni. De most novemberben jön az Aku no kyote, vagyis a Lesson of the Evil (valahol kap egy 'A' előtagot, máshol meg "The"-t, nehéz kiigazodni) c. thrillerrel.
A történetről annyit tudni, hogy a középiskola népszerű tanára egy nap fogja magát és megbünteti a rendetlen gyerekeket. Nem nádpálcával.
Azt hiszem már nem kell nagyon felvezetnem az ilyen típusú posztokat. Csak annyit tennék hozzá, hogy mindegyik próbálja többnek mutatnia magát annál, ami.
And now ladies and gentlemen, enjoy the shit!
Rendezte: Jack Ersgard
Kezdjük rögtön a legborzasztóbbal. Ha valaki az Engedj be! és a Babycall láttán abban a tévhitben élne, hogy Svédország ugyan ritkán termel horrort, de akkor üt, akkor annak ajánlom figyelmébe az alábbi darabot. Vagyis pont hogy nem. Ugyanis ebben a filmben semmi értékelhető nincsen.
A történet már akkoriban is baromi sablonos volt: egy család egy új házba költözik, amiről kiderül, hogy kísértetjárta. Először a tapéta nem akar ragadni, majd apuka furcsa jelenéseknek lesz tanúi. Mert ilyenkor természetszerűen csak az egyik családtag látja az eseményeket, amelyek hamar a rögeszméjévé válnak. Míg a másik rendszerint ezen kiakad. Aztán megjelenik egy hóbortos parajelenség kutató is, speciális műszerekkel.
Nem csak az a baj, hogy az egész egy kliséhalmaz. Ettől még nyugodtan betölthetné a funkcióját és ijesztgethetné a nézőt. De képtelen bármiféle atmoszféra teremtésre. Semmi se működik. Sokan az ilyen típusú filmeknél odavannak a minimalizmusért (magától nyikorgó ajtó, árnyak a falon, ilyesmik), ezt lehet jól csinálni (Az elcserélt gyermek) és lehet parasztvakítóan is (Paranormal Activity). Itt viszont a parafaktort annyira takarékra rakták, hogy az embernek még a mikroba rakott pattogatott kukorica hangjától jobban megemelkedik a pulzusa, mint a Lidércnyomás láttán. A végére tartogattak ugyan egy-két "merészebb" trükköt, de mire odáig eljut az ember, egyszerűen elalszik.
A poszt félig "remake vs. eredeti" lesz, azzal a különbséggel, hogy szó lesz az amerikai változat két folytatásáról is. Így többek között az is kiderül, hogy érdemes-e befektetni a gyűjtődobozára. Na jó, azt most megmondom, hogy nem.
A Kör sikere felébresztette Hollywoodban a feldolgozási lázat. Így jöttek is szépen sorban az ázsiai filmek pofátlan átiratai: a The Grudge-féle Átok, a Fekete víz, Az Árnykép, a Hívatlan vendég, a Nem fogadott hívás, a Tükrök, A túlvilág szülötte és még ki tudja, hogy mik. Ezek többsége ugyan szánalmas újraforgatás, de van azért olyan, ami érzésem szerint jobban sikerült az eredetinél. Reményeim szerint majd egy nagyobb cikk keretében ki fogjuk mindezeket tárgyalni. De egyelőre maradjunk jelenlegi tárgyunknál, a Mezsgyénél.
Azt kell, hogy mondjam 11 év távlatából, hogy a Kairo megelőzte korát. Emlékeztek még 2001-re? A DOS-ra? A floppy lemezre? A Windos XP, YouTube, Facebook, Twitter előtti időkre? A betárcsázós internetre? Arra, hogy még egy kép betöltése is sokszor időigényes volt? Ami nekünk ekkor még az internet hajnalát jelentette, addig a nálunk fejlettebb országokban már a kézzel fogható valóság volt.
De mit is értettem az alatt, hogy ez a film megelőzte a korát? Azt, hogy már ekkor felhívta a figyelmet egy, azóta már világszerte létező társadalmi problémára. Ez pedig nem más, mint az individuum teljes elszigetelődése a külvilágtól, az "én" önkéntes magányba menekülése. Ez a jelenség pedig úgy érzem, hogy sosem lehetne aktuálisabb a közösségi oldalak idején (most is azon csüngsz, mi?) és a tudaton, hogy jóformán már el sem kell hagynia az embernek az otthonát, mert a világháló segítségével a székben ülve el tudunk bármit intézni (na jó, itt Kelet-Európában, a sárga csekk földjén ez még annyira nem lehetséges). Tudom, hogy nem tűnik olyan vészesnek a helyzet, mi több, paradicsomi állapotnak, csak így az ember szociális képességei erősen csökkennek.
Mint az sejthető, időnként kapok ajánlásokat, kéréseket, hogy milyen filmekről kellene írnom. Ezeket igyekszem teljesíteni, időnként beleszőve egy-egy nagyobb posztba. Most azonban eljött az idő arra, hogy egy teljes cikkben mutassam be az olvasók igényeit. Ráadásul mindezt egy adott koncepción belül. Mivel ilyen esetekben csak a címeket jegyzem fel, így bocsássátok meg, ha nem írom oda az egyes művekhez, hogy konkrétan ki kérte. Az illető úgyis tudni fogja. Kezdjük is.
Rendezte: Pil-Sung Yim
A dél-koreai rendező már korábban bemutatkozott a blogon az Antarctic Journail-al, ami ugyan baromi vontatottra sikeredett, de megvolt a maga szépsége. Sajnos ez erre a műre már nem igaz. Ja de, ez is vontatott. Ráadásul két órás.
A történet egy amolyan kifordított Jancsi és Juliska, csak egy kissé megkutyulták a dolgokat. Ugyanis aki eltévedt az erdőben, az egy autóbalesetet elszenvedett férfi. Talál egy csodaszép kis házikót a sűrűben, amiben látszólag egy boldog család lakik három gyermekkel. Hogy valami nem stimmel velük, az már akkor látszik, amikor a reggeli menü színes muffinból, tortaszeletből és drazséból áll. Minden kisgyerek álma és ez itt a kulcs.
Hősünk próbál hazatalálni, de mindig ugyanannál a háznál lyukad ki. A szülők időközben eltűnnek, helyüket átveszi egy pedofil hajlammal rendelkező férfi és a borzasztó barátnője, aki meg szeret lopni. A kölykökről meg kiderül, hogy természetfeletti hatalommal rendelkeznek. meg még sok más is.
A mai gyűjteménnyel véget ér a három napos trailer-áradat. Tegnap Amerikát vizsgáltuk, most lássuk a világ többi részét. Régi olvasóink már úgyis tisztában vannak azzal, hogy az igazi csemegék már nem Hollywoodból érkeznek. Sajnos ezúttal ez nem így lesz, a felsoroltak közül keveset fogunk majd igazán várni.
Haladjunk Nyugatról Kelet felé.
Polgárháborús zombik Kanadából. Ezzel azt hiszem mindent elmondtam, amit kellett. Mondjuk nekem már most soknak tűnik a moralizálás és a pofázás. A rendező egyik korábbi filmjéről, a Scarce-ről már volt korábban szó. A színészek közül kiemelném Bill Moseley-t, akit legutóbb a Rogue Riverben láthattunk, illetve az abszolút horror-veteránt, Dee Wallace-t (Cujo, Az üvöltés).
Tényleg nem szándékos, de valahogy mindig sikerül nézhetetlen filmekbe bukkannom. A "friss" jelző pedig arra utal, hogy a legtöbbjük nem olyan rég készült, még a "legöregebb" is 2004-es.
Most kivételesen legyen valami koncepció is, és haladjunk időrendben visszafelé.
Rendezte: William Brent Bell
Ördögűzős, kézikamerás film. Hű de eredeti! Mintha tíz éve készült volna Az utolsó ördögűzés, kb. így állhattak hozzá a készítők... Azért valami különbségnek csak kell lennie! Igen, itt nem egy svindlert kapunk, hanem tudományos eszközökkel felvértezett, a Vatikán alól kibújó két ifjú papot. Meg egy lányt, aki anyja lelki üdvéért aggódik. Ugyanis őt már évek óta megszállta a Gonosz, most egy elmegyógyintézetben vegetál.
Háááát... határeset. Érdekes is, ahogy a pupilla tágulást nézik, meg a mondjuk a vérnyomáskülönbséget. Meg a magyarázkodás, hogy a Szentszék már nem megy ki minden futóbolondhoz ördögöt űzni (exőszájzbúk Ferike ugye). Így viszont kívül eshetnek (valamiért, az ok nem világos) a tényleges megszállottak is. Ezért van ez a két önkéntes, aki felveszi a harcot. Ezek a csatározások egész pofásak, annak ellenére, hogy semmi eredetit nem tudnak felmutatni, de tényleg. A baj, a köztes időt kitöltendő baromi unalmas részek. Amint nincs akció, a film hihetetlen mélyrepülésbe kezd. A csaj karaktere totál érdektelen és felesleges. Bőven elég lett volna a két ördögűzőről készíteni egy kvázi "riportfilmet".
A másik gond az, hogy nem csak, hogy ezerszer elsütött panelokból építkezik, hanem szemérmetlenül lop is. Túl azon, hogy az összes ezzel a témával foglalkozó filmből csipeget, még az olyan klasszikusokból is képes csenni, mint az Ómen 3 ominózus csecsemő keresztelése. Ráadásul rosszul. Mert ami ott hátborzongató és nyomasztó volt, az itt kifejezetten kínos.
George A. Romero nem egy művét veséztem már ki, így eljött az ideje annak, hogy megnézzük, hogy azóta ki hogyan nyúlt zombijaihoz. Az eredmény felemás. Na de lássuk is!
Rendezte: Tom Savini
Korábban valamiért sosem tértem ki rá, de Savini egy baromi nagy név a szakmán belül. Leginkább professzionális maszkmesteri munkájáról híres (pl. Péntek 13, Az erdei fantom, az eredeti Holtak hajnala és Holtak napja - ez utóbbi kettőnél inkább a gore-t kell csodálni ugye). Továbbá rengeteg sikeres horrorban vállalt kisebb szerepeket (pl. Alkonyattól pirkadatig, Holtak hajnala, Maniac). Mint sejthető, Romero-val igen csak jóban voltak, így az sem meglepő, hogy a feldolgozásnak a forgatókönyvét is maga Romero körmölte.
A történeten nem sokat változtattak: egy csapat kétségbeesett ember elbarikádozza magát egy vidéki házban. Azonban a karaktereken és a befejezésen nagyon is. Egyrészt a nyafka és idegesítő Barbarából hallgatva az új idők szavára harcos amazon lett, amit megfejeltek egy komplett átöltöztetéssel. Míg az eddigi rasszista bunkó Cooperből egy igazi, vérbeli faszfejet varázsoltak. Kevés ennyire ellenszenves karaktert látni. A kemény feka szerencsére hű maradt elődjéhez, kit nem más formál meg, mint maga Tony Todd (Kampókéz), aki talán ennek a műnek "köszönheti" az örök skatulyát a horror világában.
Kissé merész húzás volt a lassú zombik megtartása Az élőhalottak visszatérnek után. Az meg külön elszomorító, hogy a mindenféle besorolást elkerülendő, külső nyomásra Savininek vissza kellett fognia magát. Igazán ironikus (és tragikus), hogy egy horror maszkmester egyetlen nagyjátékfilmje mennyire vérszegényre sikeredett... Ráadásul szerencsétlennek állandóan beleszóltak a rendezésébe is, csoda, ha a végeredmény ennyire lagymatag lett? Nyoma sincs az előd kézzel tapintható feszültségének. Üres, mint egy lufi. Ugyan vannak pozitívumai, mint a kezdés megrövidítése, de maga a vezérfonal eléggé alul teljesít. Nem így a lezárás! A szemünk elé terülő "redneck-dzsembori" igazi öklös az ún. mai valóságnak, a kor emberének. Telitalálat, amit később Romero át is emelt a Holtak naplójába, igaz, sokkal szerényebben. Talán pusztán emiatt érdemes végignézni.
Az alábbi szokatlanul hosszú írást Balint_bacsi nevű olvasónk küldte, amit ezúton is köszönünk! A film nekem is megvan és a kritikával egyet is értek, nagyjából én is ennyire értékelném. Úgy hogy erről nekem már nem is kell írnom:) Még annyi, hogy sokan beválogatják a legbetegebb filmek közé, ami azért erős túlzás, de tény, hogy vannak húzós pillanatai. Az utolsó negyed óra meg EPIC.
Rendezte: Takashi Miike
A japán filmipar európai szemmel nézve eléggé megosztja a nagyérdeműt. Az kétségtelen, hogyha perverz, vagy beteg mozit keresünk, hamar megtaláljuk az ő piacukon kedvencünket, persze, csak ha nem zavarnak a kikockázott nemi szervek... De hiba lenne beskatulyázni a stílusukat, mert művészfilmek, vagy para-horrorok garmadáját is kitermelték már, amikben szinte kötelező a fekete hajú kislány ugyebár...Igen, igen. Nem csak a fostos filmeket szoktam egybegyúrni egy nagy gombóccá, hanem a jókat is. Ezekről külön-külön nem igazán írnék, viszont megfeledkezni sem akarok róluk. Kiemelkedőnek egyiket sem mondanám, de a többségével el lehet lenni. Úgy hogy tessék mazsolázni!
Rendezte: John McNaughton
Kezdjük egy kötelező klasszikussal. A film megtörtént eseményeket dolgozz fel. A főszereplő Henry (Michael Rooker - A csontember, Slither és ő Merle a TWD-ből) minő meglepetés, egy sorozatgyilkos. Nincsenek bevett módszerei, vagy kifejezett célcsoportja. Ha kedve szottyan, egyszerűen öl. Pusztán azért, mert egy írástudatlan szociopata.
Van egy igazi suttyó szobatársa, akihez épp oda költözik a bájos kishúga. Elvannak szépen hármasban: a kiscsaj dolgozik, bratyó füvet terít és seftel, míg Henry... hisz úgyis tudjátok. Ezt az idilli hangulatot töri meg az, amikor a bátyuska derék őrültünkkel egymásra nem találnak, és el nem kezdenek véletlenszerűen embereket ölni. Mondhatni amolyan mester és tanítványa nem lesz a dologból. A rémtetteket még kamerára is rögzítik.
Van egy sajátos hangulata a filmnek, azt meg kell hagyni. Kissé lassú és hideg. De talán ennek köszönhetően a gyilkosságok egyszerűsége sokkal borzasztóbban hat, mint egy belezés akár melyik splatternél. Néhol kifejezetten felkavaró.
Azonban magát a címszereplő karakterét nem sikerült egyensúlyba hozni. Valahogy nem hiszem el róla, hogy olyan profi legyen, hogy képes legyen a rendőrség agyával gondolkodni: "mindig másképp és máshol ölök, így nem tudják összerakni a profilomat". De ez csak az egyik az apróbb hibáknak, amik rontják az összképet. Arról nem is beszélve, hogy ha az ember utána néz az eredeti eseményeknek, akkor rájön, hogy a valósághoz képest ez a történet túlságosan is "idilli". Például maga Henry valójában egy átlag IQ-szint alatti barbár volt, nem egy mestergyilkos. A lezárás pedig kissé elsietett, bár talán így még nagyobbat is üt.
Minden hibája ellenére tessék nyugodtan megnézni, mert azért elég kemény.
Friss kommentek