Emlékeztek a 2010-es Tortured-re? Ez egy szimpla bosszú film volt, torture porn tálalásban. Nos, akkor többen is felhívták a figyelmemet erre a műre, hogy bizony sok a hasonlóság. Én meg bevallom egészen idáig megfeledkeztem róla. Hogy konkrétan lopásról van-e szó, arra majd a kritika végén kitérek.

Seven Days / Les 7 jours du talion (2010)

Rendezte: Daniel Grou

A legérdekesebb (számunkra) ebben a filmben az, hogy nem egy sima kanadai mű, hanem francia-kanadai. Itt konkrétan nem egy koprodukciót kell elképzelni, hanem tudniillik Kanada kétnyelvű ország, mi több Québec területén szinte csak francia anyanyelvűek élnek. Aki erről többet szeretne tudni, annak ajánlom a Wikipédia erre vonatkozó részét. De ebben az a fura, hogy ettől függetlenül valóban az a benyomásunk, hogy a filmet újhullámos európaiak készítették, ami persze mindenképpen pozitívum.

A történet valóban több mint ismerős lehet, azonban vannak lényeges eltérések. A váz ugyanaz: egy pedofil megerőszakol és megöl egy nyolc éves kislányt. Apuci erre érthető módon berág és a hivatalos igazságszolgáltatás helyett a saját módszerével vesz elégtételt.

Az ördög viszont a részletekben lakozik, nem is kicsit. Egyrészt teljesen más a hangulata. Hiszen itt egy érzelemdús drámát kapunk, amiben a kínzások csak szükséges melléktermékként vannak jelen, nem pedig, mint céleszközként. Persze azért a készítők nem spóroltak az erőszakkal, elég megrázó képsoroknak lehetünk tanúi: lánccal való verés, lábtörés és egy epikus műtét, aminek köszönhetően a "páciensnek" egyszerűen elkötik a beleit. Kemény.

Amikor az exploitation berobbant az amerikai mozikba, az általa gerjesztett hullám nem állt meg Európánál, hanem egészen a távol-keleti filmművészetig jutott el. Ez azért sem meglepő, hiszen azokat a filmeket, amiben csak vér és csöcs van, mintha egyenesen a japánoknak találták volna ki. Így elég hamar rátaláltak a maguk ösvényére.

Ami leginkább két csapásirányt jelent: a börtönös szadista és a vérbő szamuráj kori filmeket. Ez utóbbinak elnevezése a chambara (ilyen pl. a hazánkban is kapható Shogun Assasin 1-2), míg a szexuálisan túlfűtötteket pinky violence néven emlegetik.  A műfaj népszerűsége a mai napig töretlen, ennyi év alatt persze jócskán formálódott. Az „új hullámosokra” nagyon jó példa az olyan tipikus elborult, japán trash filmek, mint a Tokio Gore Police vagy a The Machine Girl. De ez már egy más téma, idővel róluk is lesz majd megemlékezés. Azt hiszem ennyi elég is a történelem órából. Most következzen három film, amik mind-mind más alműfajt képviselnek.

1. The Joy of Torture 2: Shogun's Sadism / Tokugawa onna keibatsu-emaki: Ushi-zaki no kei (1976)

Rendezte: Yuji Makiguchi

Íme rögtön egy 2 az 1-ben, hiszen itt voltaképpen két teljesen különböző történetet kapunk. Éppen ezért én is két részletben fogok beszámolni róla.

Az első kis bájos mese arról szól, hogy réges-régen élt egy sógun, aki csuda egy fickó volt! Gazdag, jó kedélyű, de ugyanakkor erélyes és módszeres, ha munkáról van szó. Nagy kár, hogy ugyanakkor egyben egy szadista beteg állat is. A történetünkben már-már gyermeki lelkesedéssel vetette bele  magát a keresztények kínzásába. Igen, Jézus igéje már 600 éve elérte Japánt és hódított! A kormányzatnak persze nem tetszett, hiszen a szolgák ne holmi magasabb erőtől féljenek, hanem a sógunok haragjától.

A kezdeti megbélyegzések hamar átcsaptak egy kreativitási versenybe, amik ugyan brutálisak voltak, de egyben kifejezetten érdekes egyházi párhuzamokat véltem felfedezni. Vegyünk néhányat sorba: az élő ember roston sütése egyértelműen Szent Lőrinc. A keresztre feszítés még ennél is egyértelműbb, kiváltképp, hogy megjelentek a "latorok" is. De bele lehet magyarázni még Szent Sebestyén lenyilazását is. Ezzel az áldozatok nem csak jelképként jelentek meg, hanem ténylegesen is vértanúvá váltak. Azért vannak szaftosabb, látványos gore jelenetek is, mint egy lábfej pépesre zúzása, vagy a kígyókkal teli üvegkalitka.

Egy kicsit tekintsünk ismét a múltba, hogy bemutathassam a(z) (eddigi) kedvenc giallomat.

Torso / I corpi presentano tracce di violenza carnale (1973)

Rendezte: Sergio Martino

Meglátásom szerint kevés olyan film van a világon, amiben 5 másodperc alatt fedetlen keblek tárulnának elénk. Leszámítva persze a pornófilmeket. Itt viszont ez történik, konkrétan két lány szerez örömet egy ismeretlen pasasnak. Mindeközben egy művészettörténeti előadást hallhatunk, majd vágás után láthatunk is. Igen, főiskolás olasz lányok, akik csíntalanok, és időnként megfojtja őket valaki egy sállal, végül fel is aprítja. Csak a szokásos.

A lényeg, hogy Olaszországban ismét van egy pszichopata őrült, aki emberekre (leginkább nőkre) vadászik, mindezt kissé nevetséges símaszkban. A rendőrség csak egy sálat tud felmutatni, ami vélhetően a tettesé volt. Igen ám, csak hogy az említett városban van egy árus, akinek a portékája rengeteg, hasonló kendőből áll. Ő meg értelemszerűen nem emlékezhet minden vevőre (vagy mégis?), szóval ez is zsákutca. Mindenesetre az egyik főszereplő lány gyanakvása arra készteti, hogy leutazzon egy vidéki kastélyba a barátnőivel, hogy megnyugodhassanak. Csak hogy...

A cím természetesen nem másra, mint Cronenberg-re utal, akiről már többször is volt szó a blogon (Paraziták, Veszett vagy az egyik kedvencem, a Légy), folytassuk hát életművének bemutatását egy újabb klasszikussal.

Porontyok - The Brood (1979)

Rendezte: David Cronenberg

A szexualitás most jócskán háttérbe szorul, hogy átadja helyét a Családnak, mint olyannak. A rendező ezúttal nem egy kilátástalan jövőt vizionál, hanem a "ma" családjának állít egy torz tükröt. Nem kell aggódni, azért a kőkemény dráma mellett a horror is jelen van, nem is akármilyen formában.

De néhány szó a történetről. Adott egy széthullott család, amiben anyuka egy speciális szanatóriumban áll kezelés alatt, míg apuka spártaiként harcol a kislányáért, nehogy már a zakkant asszonynál legyen. Hogy mitől spéci ez az intézmény? Attól, hogy a vezetője képes az elfojtott dühüktől szorongó betegeit gyógykezelni Ezt leginkább szerepjátékokkal végzi el, vagyis a doki eljátssza a beteg konfliktusait okozó ismerőseit. Csak hogy, amikor az érintett anyuciról van szó, akkor az említett személyek a beszélgetés után meghalnak, elég bizarr módon. Konkrétan ronda (értsd: mutáns, degenerált) gyerekek támadnak az érintettekre. Apuka meg persze nyomozásba kezd.

Gondolom a többségnek már kicsit herótja van az utóbbi posztokból, hiszen jóformán csak '70-es évekbeli klasszikusokról rizsáztam. Ezért most következzen egy 2007-es koreai csemege. Mondhatni tökéletesen megfelel a blog ars poeticájának is, hiszen ez a film annyira nem ismert, hogy még imdb-n sincs fenn. Az más kérdés, hogy ilyen címmel már vagy egy tucat film készült.

The Butcher (2007)

Rendezte: Kim Jin Won

Ahogy a cím is sejteti, ez bizony egy torture porn. Méghozzá áldokumentarista rendezésben. Egész konkrétan egy mondo. Akiknek ezek a szakzsargonok nem mondanak semmit, azok egyrészt rossz helyen járnak, másrészt meg íme: szadista belezős film, ami el akarja hitetni, hogy ez megtörtént.

A történetről nem igazán lehet mit írni, hiszen itt is csak kínzás van, jóformán végig. Igen, nyugodtan vonjatok párhuzamot a Grotesque-val. Vagy inkább mégse. Mert míg ott tényleg másfél óra tömör tortúra volt látható, addig itt ez elég döcögősen van megvalósítva. Mondhatni a film első fele kifejezetten unalmas.

Ami érdekessé, és valamilyen szinten egyedivé teszi a művet a szokványos mocsokból, az az operatőri munka. Ugyanis itt az áldozatok fejére kamerákat szereltek, így sokszor az ő szemükkel látjuk az eseményeket. Azért a kínzóiknak is vannak kézi kamerájuk, szóval eléggé változatosra sikeredett ezeknek a váltogatása. Nagy kár azonban, hogy -hülyén hangzik- de sokszor túlzottan szemérmesek voltak az alkotók. Pl. amikor a kvázi főszereplő "alanyt" nyüstölik, akkor csak az ő szemével látunk, ami azért annyira nem látványos. Pláne, hogy a "realitás" kedvéért sokszor a fájdalomtól lehorgasztja a fejét, aminek következtében csak a lábait nézhetjük. Másik nagy probléma, hogy maguk a kínzások sincsenek túlságosan elnyújtva, gondolom inkább az emberi lélekre akart rávilágítani a rendező, de ez is csak felemásan sikerült.

A rendező legismertebb művéről, a Cannibal Holocaustról (a továbbiakban CH) már nem is tudom, hogy hányszor tettem említést. Azonban -mint kiderült-, nem ez volt az első kannibálos film, amit alkotott. Mi több, magát a műfajt sem ő teremtette meg, hanem 1972-ben Umberto Lenzi a Il paese del sesso selvaggio-val. Bár tény, hogy igazi hullámot Deodato indította el a moziiparban. De most maradjunk a jelen tárgyunknál, ami több címet is kapott az évek során.

Ultimo mondo cannibale / Last cannibal world / Jungle Holocaust / The last survivor (1977)

Rendezte: Ruggero Deodato

Az ember a film nézése közben okvetlenül sem tudja magát elvonatkoztatni a CH-tól. Így én is ezzel kezdeném. Itt nincsenek társadalmi mondandók, ugyanakkor a másikkal ellentétben az események valóban megtörténtek. Már amennyire lehet hinni a túlélő Robert Harper-nek. Miről is van szó? Négy fő átrepül egy kisgéppel a bennszülött törzsektől hemzsegő Amazonas felett, azonban egy műszaki hiba miatt kénytelenek landolni. Mondanom se kell, hogy az ott élők rögtön kiszúrják őket.

A szereplők többsége nagyon gyorsan "eltűnik", így nem sokára csak a már említett Harper-nek a kálváriáját követhetjük. Mert bizony őt elfogja egy primitív kannibál törzs, és "börtönbe" zárja. Hogy miért nem eszik meg rögtön, később arra is fény derül. Mindenesetre sikerül "becsajoznia", természetesen az egyik helyi lakossal. Akit egyébként nem más alakít, mint egy profi kannibál-filmes nő, a félvér szépség, Me Me Lai. Elég, ha csak megemlítem élete főbb alakításait: a már említett Il paese del sesso selvaggio (aka Sacrifice!) és a Mangiati vivi! (aka Eaten alive! - nem ez, hanem egy másik). De láthattuk őt a A Rózsaszín Párduc bosszújában is. Az már más kérdés, hogy ilyen formás dudákkal (amit persze megmustrálhatunk) nem volt túl hiteles bennszülött, de sebaj.

A sorozat, amelyben 1970 előtti horror-filmek vannak terítéken.

Annyi filmről tudnék/szeretnék írni, de már rég volt ez a rovat. Mi több, nem szeretnék rászokni a "tömbösített" posztolásra sem. Éppen ezért következzen ez az ínyenc darab.

Kristálytollú madár - L'uccello dalle piume di cristallo / The Bird with the Crystal Plumage (1970)

Rendezte: Dario Argento

A címet jobb, ha rögtön tisztázzuk: igazából ez az első rendezése, hiszen korábban már több film megírásában is segédkezett. A legismertebb egyértelműen az 1968-as Volt egyszer egy vadnyugat c. western klasszikus. Argento műveiről már egy ideje készülök egy nagyobb poszttal, de mindig találok olyat, amit még nem láttam. Korábban itt a blogon egyébként már volt szó a túlértékelt Sóhajok-ról, és a botrányos hazai kiadású Álmatlanul-ról. Térjünk rá a lényegre.

Ugyan nem nagy meglepetés, de itt sincsenek felesleges felvezetések. Még ki sem írták a címet, de már egy kesztyűs kezet láthatunk késeket rendezgetni. További két perc várakozás után pedig már jön is az akció: egy kiállító teremben egy nő és egy bőrruhás idegen "birkózik". Ezt kívülről meglátja főhősünk, az amerikai író (apropó, a helyszín természetesen Olaszország) és megpróbál berontani. Annyit végül is sikerül elérnie, hogy a megsebzett hölgyet megmenti, míg az idegen törvényszerűen elmenekül. Aztán jön csak a kálvária. Mert amíg az áldozat nem lesz kihallgatható állapotban, addig a rendőrség a férfit gyanúsítja, aminek következtében elkobozzák az útlevelét is. Ezért csórikám nem tud mit tenni, elkezd ő is nyomozni. Azt említettem már, hogy a tettes amúgy egy sorozatgyilkos, aki lányokra vadászik? (Nahát!)

Szerencsére elő szokott fordulni, hogy megkerestek és kéritek, hogy egy-egy filmről írjak. Ennek igyekszek is eleget tenni, ám ezt sok tényező befolyásolja (vagy csak egyszerűen megfeledkezek róla, bocsi).

Az alábbi darabról magamtól nem biztos, hogy írtam volna, de egy lelkes törzsolvasóm, illetve "törzsfészbúkozóm" kérte. Igaz, nem mostanság, de az már mellékes:) Továbbra is kérhettek tőlem ilyesmit, de azt nem ígérem, hogy mindenkinek teljesíteni tudom a kívánságát. (Jelenleg egyébként kb. 30 darab filmről tudnék/szeretnék írni, amiket mostanság néztem meg, csak hát én se vagyok gép.)

Little Deaths (2011)

A film három különböző történetet mesél el, az összetartó kohéziós erő a szexualitás és a brutalitás. Ilyesmire már volt példa a blogon, persze akkor csupa nagyágyú fogott össze, míg itt többé-kevésbé ismert rendezők. Természetesen valószínű, hogy hazájukban azért csak elismertek valamelyest. Angol produkció, ami önmagában már biztató, de a végeredményt tekintve ne számítsatok valami nagy durranásra. Lássuk.

Most bevezetőként hivatkoznom kéne az eddigi francia filmekkel foglalkozó posztokra, de ehhez most nincs kedvem, ráadásul alul ott vannak a címkék, csak rájuk kell kattintani. Úgy, hogy inkább gyorsan vágjunk is bele, mivel ismét három mű lesz terítéken.

1. Saint Ange / House of Voices (2004)

Rendezte: Pascal Laugier

Kezdjük ezzel, tekintve, hogy itthon is kiadták DVD-n. Továbbá ugyanaz rendezte, aki a fenomenális Mártírokat is. Így mondhatni kötelező volt megtekintenem.

A történetről igazából nem lehet sokat írni: egy terhességét titkoló lány ápolónak jelentkezik egy majd hogy nem elhagyatott árvaházba. Igazából csak egy kissé kattant csajszira kell felügyelnie, segítségnek meg ott van a mindenes néne. No meg az igazgató asszony. Ki nem találjátok, de szellemjárta, és igen, árva gyerekek kísérteteit láthatjuk, hallhatjuk.

Bármennyire is izgalmasnak tűnik így hirtelen, le kell szögeznem, hogy roppant unalmas. Ami még hagyján, de egyszerűen NEM ÉRTEM A TÖRTÉNETET! Könyörgöm valaki magyarázza el nekem, hogy miről is szól, mert a vége az kész káosz. Túl elvont és túl sejtelmes. Akinek már a Mártírok vége sem tetszett, az meg ne nézze, mert agyvérzést kap!

Amúgy ezt leszámítva nagyon igényes munka: szép hideg színezés, kiváló operatőri munka, a zene meg az Óment juttatja az eszembe. A színészekkel sincs gond, bár tény, hogy a főszereplő karaktere ritka ellenszenves volt számomra, pedig a cél nyilván a sajnálat lett volna. A vége felé már olyan gonosz gondolataim voltak, hogy "megérdemelted te k*rva az erőszakolást". Szóval lényegében ez egy szépen kivitelezett szar, aminek nincs értelme, vagy legalábbis nem igazán érthető/értelmezhető.

Ezt a filmet már sokan kértétek, hogy nézzem meg és írjak róla. Amúgy is megtettem volna, mert érdekelt, annak ellenére, hogy a trailere számomra nem volt valami meggyőző. Végre kellemeset csalódhattam.

Grave Encounters (2011)

Rendezte: The Vicious Brothers

Gondolom nem kell bővebben kifejtenem, hogy manapság a kézikamerás horror filmek reneszánsza van, amik el akarják hitetni, hogy a látottak igaziak. Vagy legalábbis csak azt az érzést akarják kelteni bennünk, nézőkben. Ez azonban csak ritkán működik, legtöbbször a készítők beleesnek egy csomó hibába, pl. hogy unalmas dolgokat is felvesznek (Paranormal Activity), vagy akkor is kameráznak, amikor a legtöbb ember már eldobta volna azt a vackot (Holtak naplója). Vagy csak egyszerűen nézhetetlen a végeredmény (Ideglelés). Mindenesetre a bevételek láttán megéri így forgatni, és úgy tűnik, igény is van rá. Ezzel viszont egyre több fércmű keletkezik, amiket csak kínukban raknak össze, hogy eladható legyen. Ebből a mocsok tengerből emelkedik ki a Grave encounters.

Amilyen amatőrnek tűnt első ránézésre, annyira profi a valóságban. Már maga az alaphelyzet is nagyon hálás: egy szellemekre vadászó műsor stábja (ilyeneket hazánkban is látni egyes adókon) bezárkózik egy elhagyatott szanatóriumba. Ahonnan aztán nem tudnak majd kijönni. Tudom, ez kissé klisésen hangzik, de mégis működik. A többi meg már kit érdekel?