Az ördögűző (The Exorcist) 1973-ban hatalmas sikert aratott, még két Oscar-díjat is bezsebelt. Azóta megélt több folytatást, sőt egy rendezői változatot is. A történetet majmoló rengeteg rip-off-ról meg már ne is beszéljünk. Így aki manapság ilyen típusú filmet akar forgatni, annak valami újjal kell előrukkolnia. Szerencsére erre több példa is van, lássunk ezek közül hármat.

Ördögűzés Emily Rose üdvéért - The Exorcism of Emily Rose (2005)

Rendezte: Scott Derrickson

Kezdjük a legismertebbel. Ez a film azért különleges, mivel nem akarja az ember szájába rágni, hogy igenis van Isten, Sátán meg ilyesmik. Egy kettős képet kapunk, ami kielégítheti a szkeptikusok igényeit is. Arról meg már ne is beszéljünk, hogy igaz történet alapján készült, hogy mennyire az, nem néztem utána.

A sztori voltaképpen egy visszaemlékezéssel egybekötött bírósági tárgyalás. A vádlott egy pap, aki ördögűzést hajtott végre -ki nem találjátok- a 19 éves Emily Rose-on. Sajnos ő maga nem élte túl a megpróbáltatásokat, így a tárgyalás tétje komoly. Az ügyészség pedig minden erejével azon van, hogy bebizonyítsa az esküdteknek azt, hogy az egész szertartásosdi egy nagy humbug. A lánynak pedig voltaképpen epilepsziás rohamai voltak.

A kettősség, amiről beszéltem, rögtön érzékelhető. Ugyanis minden egyes kulcsfontosságú jelenetet kétféleképpen láthatunk: egy természetfelettit és egy racionálisat. Nekem ez nagyon tetszett, valóban egyedi és egyben zseniális húzás volt az alkotóktól. Azonban a feszültség érthető módon vajmi kevés. Egyrészt nekem alapból visszás az, ha rögtön az elején megtudom, hogy mi lett a főszereplővel, onnantól kezdve már nem köt le. Másodszor pedig a film horror jellege sokszor csak hatásvadász ijesztgetésekben mutatkozik meg. Konkrétan amikor a címszereplő démonokat hallucinál (?).

Cápák éjszakája - Shark night 3D (2011)

Rendezte: David R. Ellis

Tavaly a világ megkapta a Piranha 3D-t (mi fél év késéssel), ami egész sikeres vállalkozásnak bizonyult. Semmi sem bizonyítja jobban annál, hogy már készül a folytatása Piranha 3DD néven. Nosza, egyesek gondolták, hogy azért idén is prezentálnak egy térhatású, vizes, állattámadásos tini-horrort az erre vágyóknak. Az elkövetők pedig ezúttal legyenek cápák, ami magától értetődő, nem szorul különösebb magyarázatra. Az is, hogy miért pont David R. Ellis kapta meg a rendezés jogát, hiszen neki a Végső állomás 3D óta van tapasztalata ilyen téren, igaz az (is) egy nagy bukta volt.

A történet sejthetően nem túl bonyolult: egy csapat főiskolás elmegy egy tavon lévő szigetre nyaralni, csakhogy hamar rájönnek, hogy a víz nem túl biztonságos. Hozzáteszem, hogy sós vizű tóról van szó, így nem kell valamiféle mutáns cápákat vizionálni. Továbbá igen, sok van belőlük, ennek az okára is fény derül, ami nem egy nagy csavar ugyan, de nem is agyzsibbasztó baromság.

Az első részt ugyan mindenki fikázta, de mégis mindenki kíváncsi volt rá. Nem véletlenül, hiszen megmozgatja minden ember fantáziáját, hogy milyen film lehet az, amiben három embert összevarrnak. Méghozzá seggből szájba. Ez a vezérmomentum bőven elég lett ahhoz, hogy máris valamiféle popkult státuszt vívjon ki magának, elég ha csak a South Park évadnyitó epizódját nézzük.

Mivel az alcím "First Sequence" névre hallgatott, így mindenki számára világos volt, hogy lesz még folytatás. A beharangozó tesaer-ben pedig maga a rendező tett fogadalmat arra, hogy a következő epizód sokkal, de sokkal brutálisabb lesz. És lőn...

The Human Centipede II. [Full Sequence] (2011)

Rendezte: Tom Six

A két filmnek bár ugyanaz a zsigeri lényege, hogy embereket varrnak össze egymáshoz, a különbség mégis ég és föld. A legnagyobb csavar, hogy ez nem is egy igazi, megszokott folytatás. A mű ugyanis az első részt "megsemmisíti" azzal, hogy filmet kreál belőle. Egész konkrétan a jelenlegi főszereplő -Martin- a megszállottja Az emberi százlábúnak, mint celluloid terméknek. Nekem ezzel az a bajom, hogy így a néző ezentúl már más szemmel fogja a filmet látni. Csak mozi, ez tény, de nekem ne mondja senki, hogy nem szereti a filmekbe beleélni magát. Így meg mégis hogyan tegye? Hiszen maga a folytatás is kimondja, hogy az "nem valódi". Remélem érthető, hogy mire próbálok kilyukadni.

A másik alapvető különbség a színvilág, pontosabban annak a hiánya, mivel ezúttal fekete-fehérben látunk mindent. Ezzel felemásak az érzéseim. Egyrészt jó, mert nyomasztóbb lett a légkör, és remekül illik a főszereplő lelkivilágához. Ugyanakkor ezzel mintha a rendező pórázt tett volna a saját művére, hiszen így tompított mélységű képi világot kapunk (pl. a vér látványa). Ez mit sem változtat azon, hogy nagyon brutális dolgok tárulnak a szemünk elé. A helyszín egyébként ezúttal Anglia, de ennek abszolút nincs jelentősége.

Azt hiszem ideje volt már egy "kortárs", fiatalos filmről is írni. Különösen azért, mert ezt a darabot nem olyan rég adták ki hazánkban DVD-n. A rendezője pedig maga Wes Craven, akit itt a blogon már illik ismerni. Meg amúgy is.

Vedd a lelkem! - My soul to take (2010)

Rendezte: Wes Craven

Nem tudom miért lehet ez, de Craven legtöbb műve kifejezetten a fiataloknak készült. Elég, ha csak a Sikoly kvadrológiára gondolunk, ami anno a reneszánszát hozta el a tini-horror filmeknek. A Vedd el a lelkem!-re ez pedig különösen igaz, hiszen a szereplők mind gimnazisták (legalábbis elméletben). Akik közül heten egy napon születtek, akkor, amikor egy tudathasadásos sorozatgyilkos meghalt(?). Abba most ne menjünk bele, hogy egy kisvárosban erre mekkora az esély...

Szóval ezzel ők is tisztában vannak, mi több, évente a születésnapjukkor rituálét tartanak, hogy megidézzék a halott szellemét. Mivel ők hisznek abban, hogy a tébolyult lelke beléjük költözött. Vagy legalábbis egyikükébe mindenképp. A mostani buli azonban túl jól sikerült; egyiküket még az éjjel megölik. Aztán mint egy régi vágású slasher-ben, a gyilkos arcát nem mutatva egyesével meghalnak a "lélek birtoklói". A gyanúsítottak köre pedig egyre inkább szűkül. Mi több, a végén még fordulat is lesz, de az a fajta, amin pont a célkorosztály tud csak igazán meglepődni.

A cím természetesen nem másra, mint Cronenberg-re utal, akiről már többször is volt szó a blogon (Paraziták, Veszett vagy az egyik kedvencem, a Légy), folytassuk hát életművének bemutatását egy újabb klasszikussal.

Porontyok - The Brood (1979)

Rendezte: David Cronenberg

A szexualitás most jócskán háttérbe szorul, hogy átadja helyét a Családnak, mint olyannak. A rendező ezúttal nem egy kilátástalan jövőt vizionál, hanem a "ma" családjának állít egy torz tükröt. Nem kell aggódni, azért a kőkemény dráma mellett a horror is jelen van, nem is akármilyen formában.

De néhány szó a történetről. Adott egy széthullott család, amiben anyuka egy speciális szanatóriumban áll kezelés alatt, míg apuka spártaiként harcol a kislányáért, nehogy már a zakkant asszonynál legyen. Hogy mitől spéci ez az intézmény? Attól, hogy a vezetője képes az elfojtott dühüktől szorongó betegeit gyógykezelni Ezt leginkább szerepjátékokkal végzi el, vagyis a doki eljátssza a beteg konfliktusait okozó ismerőseit. Csak hogy, amikor az érintett anyuciról van szó, akkor az említett személyek a beszélgetés után meghalnak, elég bizarr módon. Konkrétan ronda (értsd: mutáns, degenerált) gyerekek támadnak az érintettekre. Apuka meg persze nyomozásba kezd.

A film, amit két sztárral adtak/adnak el, noha a turpisság sejthető.

Intruder (1989)

Rendezte: Scott Spiegel

Fogd két, nálad jobban elhíresült haverodat a Gonosz halott szériákból. Majd kérd meg őket, hogy szerepeljenek már egy picit a filmedben, hogy aztán ráírhassák a nevüket a plakátokra. Igen, Bruce Campbell színészről és Sam Raimi rendezőről van szó. A szerencsétlen néző meg beül, mert azt hiszi, hogy a főszereplő Campbell, a rendező meg Raimi. Nos, rohadtul nem. De attól még maga a film egész nézhető.

Van egy amerikai kisváros, ahol egy nagy szupermarketet ép készülnek végleg bezárni, ugyanis a két tulajnak anyagi megfontolásokból muszáj eladnia. Az alkalmazottak persze meg maradhatnak benn, leltározni. Mondjuk mocsok dolog lehet úgy munkát végezni, hogy kvázi már ki vagy rúgva, de hagyjuk.

Mindenesetre az egyik lánynak a félőrült expasija bemegy balhézni, hogy ugyan járjanak már megint. Bár a fickót mindennel megfenyegetik -még egy bunyóra is sor kerül-, az csak nem tágít. Még zárás után sem. Aztán egyszer csak az ott dolgozók szép sorjában meghalnak...

Ajánlót bárki tudna írni a mai napra. Én azt mondom, hogy ilyenkor mindenki a kedvenc horrorjait nézze meg, az a tuti. Ne pocsékoljuk el az időt holmi ótvar gagyiságokkal. Íme néhány mű, amik ugyan a Halloween-hez köthetőek, azonban attól még nézhetetlenek. A kritikák rövidek lesznek, hogy még ezeknek az olvasásával se teljen el túl sok időtök.

1. Halloween 3: Boszorkányos időszak - Halloween 3: Season of the Witch (1982)

Rendezte: Tommy Lee Wallace

Maga a cím roppant csábító lehet, de szögezzük le az elején, hogy a filmben NEM szerepel Michael Myers. Úgy tessék elképzelni, hogy még valami helyettese sincs, a történet teljesen más, az első két részt abszolút kihagyja.

A történet röviden arról szól, hogy egy gonosz cég spéci halloween-i maszkokat dob piacra, amit a gyerekek imádnak. Csak hogy a viselőjükre halál vár. Ez így izgalmasan hangozhat, de nagyon nem az. Kezdve a „robotszerű” ügynököktől, az egymást követő baromságokig, ami egy kvázi megahülyeségben teljesedik ki. Mindemellett nagyon, de nagyon unalmas és vontatott. Az ember szinte könyörög, hogy történjen már valami olyan, amitől vagy ne fogjuk a fejünket, vagy csak egyszerűen ne aludjunk el rajta. Bevallom nekem ez utóbbi nem jött össze. Szóval altatónak tökéletes.

A kivitelezést és egyéb technikai részletet meg inkább hagyjuk, ahogyan a színészeknek csúfolt paprikajancsikat is. Szégyen, hogy ez a trágya a „Halloween” címet viselheti a mai napig.

Egyébként az eredeti elképzelés szerint minden folytatás egy különálló, az ünneppel kapcsolatos film lett volna. Szerencsére a film csúfosan megbukott, így a negyedik részben Mikey visszatérhetett.

Értékelés: 2/10

Úgy tűnik, kénytelen vagyok máris visszakanyarodni a '70-es évekhez, remélem nem hiába.

Halálos álom - Dead of Night / Deathdream (1974)

Rendezte: Bob Clark

Andy a vietnámi háborúban szolgál, míg egy nap értesítik a családját a halálhíréről. Ők természetesen nehezen dolgozzák fel a hírt, azonban még aznap éjjel bekopog hozzájuk a halottnak hitt fiúk. Erre mondják, hogy valóságos csoda. Vagy csak adminisztratív tévedés. Ugyan a srác kissé furcsán viselkedik, de miért is ne lenne fura egy olyan ember, aki pár napja még az életéért küzdött a dzsungelben? Úgy hogy a szülők megnyugodnak, legalább él a fiúk, és ami a legfontosabb: hazatért.

Az lesz a legjobb, ha rögtön elárulom a lényeges momentumot: Andy egy zombi. Vagy valami olyasmi. Mert beszélni és gondolkodni tud. Azonban nincsenek testi szükségletei, ha csak az nem számít, hogy időnként embereket öl a vérükért, ami végül is egyben tartja. Kvázi külső elváltozást sem észlelni rajta. További érdekesség, hogy a "zombiizmust" nem terjeszti, szóval csak simán mészárol. Mondanom se kell, hogy a viselkedése abszolút nem a megszokott: a beszélgetés nála kimerül a tőmondatokban, amiket persze nem ő kezdeményez. Ja és kedvenc időtöltése a hintaszékben való üldögélés.

Gondolom a többségnek már kicsit herótja van az utóbbi posztokból, hiszen jóformán csak '70-es évekbeli klasszikusokról rizsáztam. Ezért most következzen egy 2007-es koreai csemege. Mondhatni tökéletesen megfelel a blog ars poeticájának is, hiszen ez a film annyira nem ismert, hogy még imdb-n sincs fenn. Az más kérdés, hogy ilyen címmel már vagy egy tucat film készült.

The Butcher (2007)

Rendezte: Kim Jin Won

Ahogy a cím is sejteti, ez bizony egy torture porn. Méghozzá áldokumentarista rendezésben. Egész konkrétan egy mondo. Akiknek ezek a szakzsargonok nem mondanak semmit, azok egyrészt rossz helyen járnak, másrészt meg íme: szadista belezős film, ami el akarja hitetni, hogy ez megtörtént.

A történetről nem igazán lehet mit írni, hiszen itt is csak kínzás van, jóformán végig. Igen, nyugodtan vonjatok párhuzamot a Grotesque-val. Vagy inkább mégse. Mert míg ott tényleg másfél óra tömör tortúra volt látható, addig itt ez elég döcögősen van megvalósítva. Mondhatni a film első fele kifejezetten unalmas.

Ami érdekessé, és valamilyen szinten egyedivé teszi a művet a szokványos mocsokból, az az operatőri munka. Ugyanis itt az áldozatok fejére kamerákat szereltek, így sokszor az ő szemükkel látjuk az eseményeket. Azért a kínzóiknak is vannak kézi kamerájuk, szóval eléggé változatosra sikeredett ezeknek a váltogatása. Nagy kár azonban, hogy -hülyén hangzik- de sokszor túlzottan szemérmesek voltak az alkotók. Pl. amikor a kvázi főszereplő "alanyt" nyüstölik, akkor csak az ő szemével látunk, ami azért annyira nem látványos. Pláne, hogy a "realitás" kedvéért sokszor a fájdalomtól lehorgasztja a fejét, aminek következtében csak a lábait nézhetjük. Másik nagy probléma, hogy maguk a kínzások sincsenek túlságosan elnyújtva, gondolom inkább az emberi lélekre akart rávilágítani a rendező, de ez is csak felemásan sikerült.

A rendező legismertebb művéről, a Cannibal Holocaustról (a továbbiakban CH) már nem is tudom, hogy hányszor tettem említést. Azonban -mint kiderült-, nem ez volt az első kannibálos film, amit alkotott. Mi több, magát a műfajt sem ő teremtette meg, hanem 1972-ben Umberto Lenzi a Il paese del sesso selvaggio-val. Bár tény, hogy igazi hullámot Deodato indította el a moziiparban. De most maradjunk a jelen tárgyunknál, ami több címet is kapott az évek során.

Ultimo mondo cannibale / Last cannibal world / Jungle Holocaust / The last survivor (1977)

Rendezte: Ruggero Deodato

Az ember a film nézése közben okvetlenül sem tudja magát elvonatkoztatni a CH-tól. Így én is ezzel kezdeném. Itt nincsenek társadalmi mondandók, ugyanakkor a másikkal ellentétben az események valóban megtörténtek. Már amennyire lehet hinni a túlélő Robert Harper-nek. Miről is van szó? Négy fő átrepül egy kisgéppel a bennszülött törzsektől hemzsegő Amazonas felett, azonban egy műszaki hiba miatt kénytelenek landolni. Mondanom se kell, hogy az ott élők rögtön kiszúrják őket.

A szereplők többsége nagyon gyorsan "eltűnik", így nem sokára csak a már említett Harper-nek a kálváriáját követhetjük. Mert bizony őt elfogja egy primitív kannibál törzs, és "börtönbe" zárja. Hogy miért nem eszik meg rögtön, később arra is fény derül. Mindenesetre sikerül "becsajoznia", természetesen az egyik helyi lakossal. Akit egyébként nem más alakít, mint egy profi kannibál-filmes nő, a félvér szépség, Me Me Lai. Elég, ha csak megemlítem élete főbb alakításait: a már említett Il paese del sesso selvaggio (aka Sacrifice!) és a Mangiati vivi! (aka Eaten alive! - nem ez, hanem egy másik). De láthattuk őt a A Rózsaszín Párduc bosszújában is. Az már más kérdés, hogy ilyen formás dudákkal (amit persze megmustrálhatunk) nem volt túl hiteles bennszülött, de sebaj.