Hiába írtunk már róla korábban, szégyenszemre csak a héten értesültem arról, hogy az alábbi film e héttől már megy a hazai mozikban. Az újonc forgalmazó JIL Kft. úgy látszik még nem igazán fektetett hangsúlyt a reklámozásba. Na de érdemes érte elzarándokolni a moziba? Az alant kiderül! Vagy nem.

Mars - Az utolsó napok / The Last Days on Mars (2013)

Rendezte: Ruairi(Ruain) Robinson

A Marsról forgatni sci-fit nem jó ómen, hiszen valamiért az ilyen produkciók rendre elbuknak a mozik jegypénztáránál. És amíg a Mars szelleme esetében ez érthető, addig A vörös bolygó vagy a Mars mentőakció tekintetében már nehéz kitalálni ennek az okát. Mindenesetre érthető, ha valamiért az utóbbi időben a filmesek nem mertek a szomszédos bolygónkról bármilyen jellegű produkciót forgatni. Igazából ezt sem kellett volna az angoloknak és íreknek, mert semmi maradandó nem lett belőle.

Ez ugyanis nem más, mint Carpenter Dologja vörösben. Csak épp egy izgalmas, alakváltó földönkívüli helyett egy mezei baktérium pusztítja a kutatócsoport tagjait, ami zombulást okoz az áldozattal. Akik ugyan nem zabálják fel egymást, meg kimondottan okosak is, de attól még megölik az élőket. Szóval hiába az egzotikus helyszín, ezt a filmet igazából már láttuk.

(Megjegyzés: a következő írás erősen náthás állapotban készült, így valószínűleg nem ez lesz életem legjobb munkája.)

Csak eljutottam odáig, hogy megnézzem azt a bizonyos filmet, aminek a screenerért maga a producer küldött el Brazíliából. Vajon megérte megtennie ennyi utat? Háááát....

Beyond the Grave / Porto dos Mortos (2010)

Rendezte: Davi de Oliveira Pinheiro

Sajnos Magyarországon kialakult egy olyan kényszerképzet, hogy ha valamit ingyen/ajándékba kapsz, akkor arról nem illik rosszat mondani. Persze nem is kell bunkózni, de én az őszínteséget mindig is többre tartottam a hazug mosolynál. A kritikáknál is gyakran előkerül a téma, hogy a "szemét zugfirkász" jobban értékelné az adott alkotást, ha nem ingyen, sajtóvetítésen nézte volna meg. Különben is, örüljön, hogy nem kellett érte fizetnie. Természetesen ez egy gyerekes hozzáállás, hiszen akkor nem is lenne értelme kritikákat írni. Mindenesetre nekem is most fájó csúnyákat írnom ezen alanyunkról, hiszen megtisztelő, hogy ilyen messziről küldték el hozzám. De akkor sem hazudhatok, még akkor se, ha a többség amúgy se nézné meg. Nem is éri meg, mert ez bánatomra nem sikerült túl jól.

A történet egy nem túl távoli poszt-apokaliptikus jövőben játszódik, melyben egy zombivírus kiirtotta az emberek többségét. Hősünk egy magányos pisztolyos, kardos hős, aki egy bizonyos személy után kutat, hogy végezzen vele. Útközben akadnak barátai és ellenségei is. Na meg zombik.

Karácsonyi horror? Slasher? Csöcsök? 1984-es? Angol? Ez csakis jó lehet! Nem sajnos, nagyon nem. Íme a bizonyíték, hogy attól, hogy még karácsonyi, nem folytatás és nem remake, attól még lehet ótvar szar. És most a bevezetőben még enyhe voltam, alant szabadjára engedem démonaimat.

Don't Open Till Christmas (1984)

Rendezte: Edmund Purdom

Sokszor volt már szó gyilkos Mikulásokról, de ezúttal fordult a kocka: London utcáin egy őrült egyesével levadássza a piros jelmezes embereket. Ezzel szerintem már fel is ütöttem az egyik leggyengébb pontját a műnek. Mert jól sejtitek, az áldozatok között többnyire semmilyen kapcsolat nincs. Ezek a Télapók csak úgy random megjelennek a filmben, csakis azért, hogy változatos körülmények között meghaljanak. Karakterileg is jóformán a részeges váltja a paráznát. Akad köztük elvileg "rendes" is, de honnan is tudhatnánk bármit is róluk?

El se tudjátok képzelni, hogy mennyire fárasztó így nézni egy filmet. Az elején még oké, mert kell felvezetésnek, de utána már nem a megismert szereplők közül kellene aprítani? Mégis miért kellene izgulnunk teljesen vadidegen emberekért? Ez ráadásul még egy ordas nagy logikai baki is, mert SENKI SE TÁJÉKOZTATJA A LAKOSSÁGOT, HOGY NE ÖLTÖZZENEK TÉLAPÓNAK, HA ÉLNI AKARNAK!!! Nem hiszitek el, de kb. kilenc Mikulást is elintéznek a történetben (jaj, lehet, hogy nem is létezik?) és ez csakis azért lehetséges, mert se a rendőrség, se a sajtó nem tulajdonít jelentőséget a kommunikációnak!

Lustaságomat orvosolandó, kaptunk egy vendégírást, egy "új hústól", Erebos nevű olvasónktól, amit ezúton is köszönünk neki!

Thanatomorphose (2012)

Rendezte: Éric Falardeau

A társadalom belülről rohad. Hallottuk már ezt sokszor,  egyfajta oxymoron jelenségre hívva fel a figyelmet, mivel  ami él az nem rohadhat, főleg nem belülről. Játszunk el a gondolattal, hogy mégis lehetséges. Megvan?! Akkor itt jön a Thanatomorphose!

Elég beteg dolgot láttunk már a vásznon és ezt mindig megpróbálják felülmúlni az alkotók, megpróbálnak kiugrani. Ez helyes, mivel nem feltétlen kell mindig minden klisét alkalmaznunk, alkothatunk újakat is! Ez vagy bejön, vagy nem. Azt kell mondjam, ebben az alkotásban, be is jött, meg nem is. Filmünk egy lányról szól, aki egyszer csak arra lesz figyelmes, hogy rohad és egyre rohamosabb lesz ez a folyamat, miközben ő éli az egyre őrültebb életét. A probléma csak az, nem tudunk meg a filmből semmit.

Alapvetően túl sok benne és erőltetett az erotika kérdése, de ha már nem tudunk egy olyan filmbe többet belevinni, amit 28 azaz 28 ember készített, ez még logikus is lehet. De én akkor is azt mondom, lehetett volna ebbe vinni a maszturbáló félig elrohadt lány helyett egy kis oknyomozást, magyarázatkeresést beletuszkolni, mert őszintén, ha te észrevennéd, hogy rohadsz, nem az lenne az első, hogy rohamléptekkel keresed a miértjét és a gyógymódot? Első filmes film, látszik is rajta nagyon, benne van a merész kísérletezés, vannak benne elég szépen átvitt motívumok, mint pl. amikor a hölgy attól élvez el, hogy szétveri a barátja fejét egy kalapáccsal, akivel a nemi aktusuk sem olyan már mint volt, illetve a kishölgy meg is csalja. A probléma megint csak az, hogy egy darab magyarázatot nem kapunk arra, hogy miért is teszi mindezt.

Aki követ minket Twitteren és / vagy Facebookon, az értesülhetett róla, hogy tegnap a Duna TV (!) nem kis meglepetést okozott azzal, hogy az alábbi filmet vetítette le. Mi maximálisan támogatjuk az ilyesfajta kezdeményezéseket, még több horrort a köztévékbe!

Hat nő és a gyilkos - Sei donne per l'assassino / Blood and Black Lace (1964)

Rendezte: Mario Bava

Bava munkásságáról már nem egyszer emlékeztünk meg. Igazi úttörő volt, abban megegyezhetünk. Ezt az állítást ezzel a filmjével is bebizonyította.

Érdekes, hogy egyes rendezők hogyan nyúlnak vissza időnként bizonyos témákhoz. Jelen esetben a film most is egy divatszalonban dolgozó emberek körül forog, csak úgy mint majd évekkel később elkészült Hentesbárd esetében. Persze a két mű jóformán össze se hasonlítható egymással. Természetesen fiatal lányok ezúttal is csúnyán meghalnak egy "arc nélküli" gyilkos keze által.

Ami kifejezetten érdekessé teszi a Hat nő és a gyilkost az az, hogy voltaképpen nincsenek főszereplők. Mondhatni a nézőt rendesen végig szopatják azzal, hogy amint rákerül a fókusz az egyik szereplőre, az rövid időn belül meghal. Képbe kerül ugyan egy kötelező nyomozó, de ő olyan, mintha ott se lenne. Az egyik leghanyagabbul megírt detektív, akit filmben eddig láttam.

Egy giallohoz képest meglepően gyors tempót diktál - már amennyire ez a műfajon belül lehetséges. A lánykák szépen, sorjában halnak meg, a legkülönbözőbb módszerekkel kivitelezve. Nem is tudom melyik tetszett a legjobban: a spéci három kampós kesztyű (vagy micsoda), vagy a tűzforró kályhához nyomott arc. Azt írtam már, hogy mindez 16-os karikával ment?

Mint azt már megírtuk a nyereményjátékunknál, hogy a forgalmazó volt oly kedves és a nyeremény jegyeken kívül szerkesztőség minden tagját is meghívta a premier előtti vetítésre. Mi pedig éltünk is a lehetőséggel. Két tagunk ugyan nem tudott eljönni, de időközben ők is pótolták a hiányosságot, hogy egy rendhagyó poszt keretén belül mindannyiunk véleménye helyt kapjon.

Hogy ne fulladjon a poszt unalomba, így meglehetősen tömör kritikákat kértem mindenkitől. A történet pedig annyi, hogy egy csapat katona bevesz egy üres tátongó erődöt, majd bekattannak és szép lassan kinyírják egymást.

Legutóbb a Ház az erdő mélyén volt olyan, hogy a kedves olvasók ilyen-olyan módon nyüstöltek a kritikáért. Most is ez történt, köszönhetően annak, hogy már boldog-boldogtalan látta és írt róla véleményt. Én ismételten meg akartam várni a hazai megjelenést, de ezúttal se jött össze (na jó, azért a május 29 már nincs olyan messze). Stílusosan egy hete kellett volna róla írnom Anyák Napján, de mire ez eszembe jutott, már késő volt... Sebaj, a lényeg, hogy engedtem a nyomásnak:)

Mama (2013)

Rendezte: Andrés Muschietti

Hogy miért beszél mindenki róla, arra egyszerű a magyarázat: mert ez egy jó film. De csak ennyi, semmi extra. Sajnos az utóbbi évek hozzá szoktattak minket ahhoz, hogy minden olyan horrorfilmet az egekig magasztaljunk, ami képes betölteni az eredeti funkcióját és ránk hozza a frászt. A minőségi munkákat nagyítóval kell keresni. Elég, ha csak a blogon megjelent kritikáimat nyálazzátok át: mikor is adtam én 10 pontot egy olyan filmre, ami az utóbbi 5 évben készült? Így talán az se csoda, hogy sokan valóságos Messiásként tekintettek a  kritikán aluli Sinisterre, aminek az archív felvételei azért még is borzongtam.

A Mama is hasonló cipőben jár, hiszen nagyrészt jól ismert panelekből építkezik. Adott egy fiatal pár, kik a rokoni kapcsolat miatt befogadnak két, az erdőben szocializálódott kislányt, hogy otthont teremtsenek nekik. Ezt segítendő kapnak egy szép családi házat (költözős klisé), és egy "Mama" nevű szellem asszonyt, kit a tragikus múltja nem hagyja nyugodni (klisé 2). Ő volt az, aki vigyázott a gyermekekre az erdőben, így ténylegesen betöltött valamiféle bizarr szülői funkciót (na jó, ez a vonal egész egyedi).

Holnap lelepleződik a Nagy Mű, ám még előtte bemutatom Nektek ezt a helyes kis koreai darabot még 2012-ból. Melynek az előzetese alaposan rászedett, és egy ostoba járványos found footage őrület helyett egy nagyon is élvezhető, hagyományos filmet kaptam. (Az amerikaiak persze megpróbálkoztak az előbb említett képtelenséggel, olyan is lett.)

Deranged / Yeon-ga-si (2012)

Rendezte: Jeong-woo Park

Egy furcsa járvány üti fel a fejét az országban, ami a következő tüneteket produkálja: a fertőzött először nagyon sokat eszik, ám nem hízik. Majd hirtelen elmegy az étvágya és rengeteget iszik. Míg egy nap bele nem veti magát valami nagyobb kiterjedésű vízbe és meg nem hal. Hamar kiderül, hogy a kórság okozója egy élményfürdőben rejlő spéci parazita, amolyan bélféreg. Kiszedni az alanyból nem lehet, ráadásul csak egy bizonyos féreghajtó használ ellene, amit viszont már nem gyártanak... Szóval pánik az van rendesen, mondanom se kell.

Középpontban egy tragikus sorsú apuka áll, aki fertőzött családján próbál segíteni. A film készítői rendesen meg is szopatják rendesen, ugyanis akárhányszor fellélegezhetne, hogy szerez gyógyszert, valami történik vele. Ez a végére egy kissé fárasztóvá válik, de talán még a tűréshatáron belül van. Vagyis sikerült nem elrontani, az amúgy igen hatásos drámai atmoszférát.

Ledaráltuk a második napot is, és legnagyobb örömünkre találkoztunk magyar feliratos filmmel. Ami mondjuk ekkora hype után nem is meglepő. Viszont ennél lényegesebb, hogy homlokegyenest eltérően éltük meg az alkotást.

Mivel a filmeken kívül más élménnyel nem gazdagodtunk, vágjunk is bele a kritikákba!

Az utóbbi év horrorjai "megtanítottak" minket arra, hogy bizony Kelet-Európa borzasztóan veszélyes: Szlovákiában embereket rabolnak el és kínoznak halálra gazdagok, Szerbiában és Bulgáriában szervkereskedőktől kell tartani, Romániában a gyerekek ölhetnek meg merő játékból, Horvátországban őrült hegyi emberek garázdálkodnak, Ukrajnában gagyi szellemek rémisztgetnek, míg Ausztriában minden második férfi pedofil és gyerekeket zárnak a pincékbe - ez utóbbi mondjuk igaz is, muhaha. (Az mondjuk elég gáz, hogy ezeknek a turistariasztó alkotásoknak a fele francia...)

Most azonban két film is rávilágít arra, hogy bizony Lengyelország sem kerülheti el a "címkét", ráadásul úgy, hogy az egyiket maguk a lengyelek bizonyítják be. Hogy mi van kis hazánkkal? Nekünk van egy Sas Tamásunk és maradjunk is ennyiben, mert ezzel köröket vertünk minden közelben lévő nemzetre.

Pora mroku  (2008)

Rendezte: Grzegorz Kuczeriszka

"Lengyel horror? No, ezt látnom kell!" - hangzott el magamban a képzeletbeli párbeszéd, mert bizony ilyesmit ritkán lát az ember. Az első reakció persze az, hogy "nekünk mikor lesz már végre?", míg a végén már az, hogy "ezt a szart mi is meg tudtuk volna csinálni". Mert bizony ez a film egyszerűen rossz. Inkább ne is készüljön soha horror ebben az országban, mint hogy ilyen szeméttel szennyezzük a világot. Úgy hogy megkönnyebbülhetünk. De legalább próbálkoztak, azért ezt el lehet ismerni.

Csak sajnos a filmet nem profik készítették. Egyedül az operatőri munkán látszik a tapasztalat, amiért egyébként ugyanaz a Kuczeriszka a felelős, aki rendezte is az egész művet. Ilyenkor szokás mondani, hogy a cipész maradjon a kaptafánál. Mert attól, hogy már egy tucat filmnek a készítésénél vett részt az ember, még nem biztos, hogy rendezőnek is be fog válni. Ezt a felvetést a Pora mroku bizonyítja be legjobban, ugyanis tele van ordító bénázásokkal.