Nagyon úgy tűnik, hogy kár volt ennyit várnunk az új részekre, mert míg a legutóbbi idegesített, addig ez csak simán unalmas volt. Vélhetően majd az utolsó epizódban megint kapunk valami adrenalin bombát, aztán várhatunk félé évet... No de ne szaladjunk ennyire előre!

Marlboro Man totál megzakkant. Egyúttal hamut szórok a fejemre és igazat adok olvasóinknak, a látomásbeli szellemalak valóban Lorijé volt - utólag belegondolva teljesen jogosan. Rossz nézni, ahogy egyedül téblábol a börtönön kívül és kergeti a semmit. Siralmas. Nagy kérdés, hogy innen hogy lehet majd felépülni? Vagy meglépik az alkotók azt a szenzációt, hogy kiírják a sorozatból a kvázi főszereplőt? Őszintén szólva inkább ez legyen, mint hogy ezt a rakás szerencsétlenséget kelljen bámulnom. Mert értem én a szerepét. Mi több, teljesen jogos is az állapota. De akkor sem szeretném így látni.

Megmondom őszintén, kissé nehezen ültem neki a sorozat második évadának. Az első évad szélsőséges mivolta miatt hatalmas elvárásaim nem voltak ugyan, de bízom benne, hogy legalább 2-3 rejtett érték ebben a szériában is lapul. Csak reménykedni tudok, hogy lesz olyan kirívóan színvonalas rész itt is, mint tavaly a John Carpenter által elkövetett Cigarette Burns. És azt sem bánnám, ha senki nem venné át Takashi Miike-tól a stafétát, ami az olyan botrányosan beteg részeket illeti, mint a tavalyi évadzáró. Mi Amore Cadenza kisasszonytól átvéve a megbízatást, következzen tőlem a Masters of Horror második évada.

Egészen faszányos kis plakáttal és ismert rendezővel vágtunk neki egyből az évadnyitónak. Az első rész elkövetője nem kisebb név, mint Tobe Hooper. Ki ne ismerné az eredeti Texasi láncfűrészes mészárlást, a Poltergeistet, vagy az Életerő című műveit? Egy kis személyes élmény: jómagam egyik első horrorfilmje volt a Kopogó szellem és mondhatom, hogy elég mély nyomokat hagyott bennem. De az Életerő is egy olyan mű, amit érdemes minimum elolvasni.

Ami már kevésbé volt kedvcsináló, az az előző évad harmadik része, a Dance of the Dead, melynek sajnálatos módon szintén a mi derék Tobe-nk volt a megalkotója. Nálam ez volt az évad egyik leggyengébb része és az imdb-n is ez kapta egy másik résszel egyetemben a legkisebb (5,1-es) értékelést. De sebaj, előítéletektől mentesen, bizakodva kezdtem hát neki a The Damned Thing-nek!

Változatlan főcím köszönt minket természetesen. Érdekes módon ezek a képsorok egyáltalán nem tükrözik a sorozat jellegét. Szerintem inkább illene az American Horror Story 2. évadához és ezt nem csak az elmosolyodó baba miatt mondom. Na, mindegy, tehát a főcím maradt a régi.

Végre! Már gondolom mindenki tűkön ülve várta a folytatást, annak ellenére, hogy legutóbb nem kaptunk valami hatalmas cliffhangert. Talán jobb is így. Emlékeztetőül a becenevek értelmezésének kiskátéja.

Ott hagytuk abba, hogy Bear Grylls végre találkozik a bátyjával, csak épp a lehető legrosszabb körülmények között. Konkrétan az őrjöngő tömeg előtt kell egymásnak esniük, a győztes szabadon távozhat (talán). Ez meg is történik, a harc hevében még néhány zombit is bevonnak a játékba, nehezítés gyanánt. Ekkor fordul a kocka és a tesók összefognak, együtt védekeznek. Szerencséjükre Marlboro Man és Csillagszem pont időben tért vissza, hogy egy kis könnygázzal és gépfegyveres lövöldözéssel segítséget nyújtsanak. Másodpercek alatt mind kijutnak a városból. Jogos a felháborodás, hogy erre vártunk ennyit?

Azonban hazafelé már nem olyan egyszerű az út, hiszen Polipra egyaránt dühös (joggal) a szétvert arcú Gyalogkakukk és a szebb napokat is látott (?) Afro Ninja. Vagyis a csapat többsége vagy ezer kilométerrel arrébb, vagy holtan látná legszívesebben a kopaszt. Bear Grylls meg persze kiáll testvére mellett, hiszen neki ő az egyetlen családtagja. Ráadásul ő még nem ismerheti Polip vérgeci énjét. Vagy ha mégis, akkor is a család, az család. Így, ha nehéz szívvel is, de kedvencünk búcsút mond a csapattól és kettesben vág neki a nagyvilágnak a tesóval. Reméljük ez csak ideiglenes állapot. Sőt, tuti.

Miután túléltük a múlt heti darabunkat, fellélegezhetünk, mert egy kellemes epizóddal folytatjuk a sorozatot. Persze most sem kell arra számítani, hogy a rettegés záróizmokat gyötör, vagy hólyagot ránt össze, de mindenképpen egy nézhető, mi több élvezhető rész következik.

Nem tudom, purga miért nem tartott eddig közvélemény kutatást, hogy népes olvasótáborában miképpen oszlanak meg a félelmek, ki mitől tart. De nekem mindenképpen visszatérő rémálmom az, hogy bemegyek a hálószobámba, lefeküdni készülök, de amikor az ágyba bújnék, akkor már ott fekszem. Sokféle magyarázat létezhet, de a legfélelmetesebb, hogy az én életem valaki más éli. Ez a mostani rész azonban rátesz még egy lapáttal, és nemcsak, hogy ellopják a főszereplő életét, de cserébe kap egy másikat, mely láthatólag silányabb minőségű.

Be kell látnom, hogy ez a rész nemcsak, hogy nem a kedvencem, de annyira siralmasan szar, hogy nem is értem, hogy miként lehetett az antológia második része. A közepes indulás után, ha valaki ezt látja, akkor maximum azért lesz kitartó, mert tudja, lejjebb már nem lehet. Nulla forgatókönyv, idegesítő karakterek, és minden, ami Eric Robertset B kategóriás színésszé teszi. Szó szerint mélyrepülés minden szempontból.

E heti hősünk  nem is hős, hanem antihős. Ha Piszkos Harry horrorfilmbe kirándul, akkor viszont mindenképpen számolnia kell tettei következményeivel, mert a holtak nem felednek. Henry nem válogat az eszközökben, ha valakit laposra kell verni egy vallomás érdekében, akkor laposra veri. Az ilyen hozzáállással két baj van. Ha az ember nagyon belejön, akkor a sok jó mellett nyilván ártatlanok is be-becsusszannak az áldozatok közé, másrészt nyilván a túlkapás is benne van a pakliban. A hősködés már a sztori elején annyira jól sikerül, hogy a gyanúsított belehal, de még előbb annak rendje-módja szerint megfenyegeti vallatóját. 

Három és fél ember autókázik a semmi közepén egy jól bevált klisé felé. Point, Lemmon, Diego és Navarro igazi csibészek lehetnek, ezt látszik alátámasztani a nagy sebességgel közlekedő terepjáró, a kocsiban uralkodó feszültség, és a Navarro mellkasán lévő lyuk, amely miatt a beszélgetésbe ütemes szörcsögéssel kapcsolódik csak be.

Mit tesz Isten, a kocsi alját kompletten leszakítja valami, így annyi a rövid távú terveknek. Hogy kórház közelébe jussanak, vagy bármi segítséghez érjenek kizárt, de egy távoli füstoszlop talán a kosztkvártély ígéretével kecsegtet.

3x04 – Top Billing

Még újév előtt gyorsan betárazok nektek három kriptamesét, ha még nem tettétek volna meg. Az elsőben egy sikertelen színészt, Barry-t (Jon Lovitz – Osztály Vigyázz!, A boldogságtól ordítani, A káosz birodalma) ismerhetjük meg, aki a nem éppen hálivúdi arcberendezésével nem úszkál a jobbnál jobb ajánlatokban. Egy újabb elutasítás után összefut egy régi ismerősével, a jóképű Winton-nal, (Bruce Boxleitner – Tron, avagy a számítógép lázadása, Tron – Örökség, Babylon 5) aki sikeres TV-sztár és tehetségtelen színész, amin Barry totál ki van akadva. Ahogy azon is, hogy az ügynöke is inkább a visszavonulást javasolja, ráadásul hazaérve még a barátnője is elhagyja.

De hősünk nem adja fel, elmegy egy hirdetésre, ahol a Hamlet újszerű feldolgozásának színházi előadásához keresnek aktorokat. Barry a címszerepre pályázik. A meghallgatáson összefut Winton-nal, aki már csak presztízsből meg akarja mutatni Barry-nek, hogy a színész szakma a kisugárzásról és külsőségekről szól, legkevésbé sem a tehetségről. A rendező, Mr. Halliwell (John Astin – Európai vakáció, A báránysültek hallgatnak, Törjön ki a frász!) elég maximalista, mondhatni megszállott. Ennek ellenére mégis Winton kapja meg a főszerepet. Barry ezt nem hagyhatja annyiban. Megfojtja a szépfiút és felajánlja szolgálatait a rendezőnek. Ő azonban Yorick szerepét szánja neki, aki ugye nem más, mint az a halott, akinek Hamlet a koponyájához idézi klasszikus kérdését. Ez után hamar kiderül, hogy mindvégig egy a betegek által megszállt elmegyógyintézetben voltak…

Az év végével együtt elérkeztünk sorozatunk első évadának végéhez is. Elmondhatjuk, hogy összességében gyengén teljesített, alulmaradt várakozásainkkal szemben, azonban az utolsó rész talán  kárpótol minket a ráfordított idő egy részéért. Főleg, ha megörvendeztetlek titeket néhány érdekes hírmorzsával az epizóddal kapcsolatban!

A készítők tudatosan hagyták utoljára Takashi Miike-t, a „szándékosan és látványosan obszcén rendezőt, akit a kritikusok és a netes tömeg többsége egyértelműen elutasít, köszönhetően undorító és szadista stílusának”. Miike nem bízta a véletlenre alkotását: egy klasszikus japán rémmesét választott alapul. Erről a későbbiekben így nyilatkozott: „Tetszett az egyszerűsége. Olyasfajta történet ez, melyet sokáig mesélnek egymásnak az emberek, miután látták. Több van benne, mint egy egyszerű ijesztő filmben.”

Nos, annyival több lett benne, hogy ez a sorozat egyetlen olyan része, amely Amerikában sosem került nyilvános bemutatásra. Ugyanis a szériát sugárzó Showtime csatorna túlságosan erőszakosnak érezte. Mick Garris, a producer próbálta ugyan vágásokkal és szerkesztésekkel menteni a menthetőt, azonban mindez kevésnek bizonyult. Takashi így vélekedett a döntés meghozatala után: „Azt hittem, jogom van elmenni az amerikai tűrőképesség határáig. Forgatás közben folyamatosan ügyeltem rá, hogy ne lépjem át ezt a vékony vonalat, de nyilvánvalóan becsődöltem.”

Még egy aprócska megjegyzés, mielőtt fejest ugranánk magába az epizódba: én ezen rész hatására fogtam bele anno a szériába. Ha ez nem győz meg titeket, akkor semmi :)

Aki látta az évadzáró címét és esetleg még az utolsó rész trailerét is, az úgy ülhetett le a 12. rész elé, hogy itt valami katartikus élményben lesz része és erre sokáig emlékezni fogunk. Sajnálom, hogy én így tettem, mert így csalódásként érhetett a hetedik évad lezárása. Sokat vártam, keveset kaptam.

Röviden pár szóban a tartalomról, aztán egy kis összegzés.

Hannah ugye börtönben, ahol nyilvánvalóan Dexter meglátogatja őt és közli vele, hogy ne haragudjon, baromira szereti, nem volt más választása, mert meg akarta ölni Debrát. Valahogy a fejemet fogtam ennél a „igaz, hogy ki akartad csinálni a hugimat, de amúgy baromira imádlak” dolognál. Fájdalmasan butaság volt egy ilyen blőd párbeszédet belerakni. Ahogy lehetett sejteni, Hannah nem akarja leélni az életét a rácsok mögött, ezért megszökik – mert ez az amcsi sorozatokban/filmekben nem olyan nehéz – és ha tippelnem kéne, kapunk még tőle pár érdekes dolgot a nyolcadik évadban. Dexter legalábbis kapott tőle valami gazt az ajtó elé. Ami aztán lehet, hogy valami lassan ható, mondjuk 12 részig tartó mérget tartalmaz.

1991. Az iraki csapatok visszavonulnak Kuvaitból, ezzel véget ér az Öböl-háború. Megjelenik a Nirvana azóta legendás albuma; a Nevermind. Bemutatják a mára már fogalomnak számító kultusz film második részét; a Terminator 2 – Az ítélet napja című mozit. És folytatódik a népszerű képregényből készült tévésorozat; a Mesék a kriptából a harmadik évaddal jelentkezik! Persze, ez azért nem számított akkora eseménynek, de most ez jutott eszembe. Nem is húznám tovább az időt, következzenek a Magyarországon soha be nem mutatott epizódok:

3x01 – The Trap

Lou (Bruce McGill – A kéz, A bennfentes, Törvénytisztelő polgár) és Irene Paloma (Teri Garr – Harmadik típusú találkozások, Lidérces órák, Dumb és Dumber – Dilibogyók) nem túl boldog házasságban élnek, köszönhetően a férj agresszív természetének és a sok kifizetetlen számlának. Úsznak az adósságokban. De Lou-nak nagyszerű ötlete támad; 500 000 $-os életbiztosítása van, nem kell mást tenniük, csak eljátszani a férfi halálát. Lou öccse, Billy (Bruno Kirby – A Keresztapa 2, Sleepers – Pokoli lecke, Fedőneve: Donnie Brasco) úgyis halottkémként dolgozik, aki egy kis fenyegetés után be is vállalja a dolgot.

Mindent megterveznek, Lou-t kifestik holtnak, Billy szerez igazi vért meg egyéb emberi darabkákat, hogy minél élethűbb legyen a dolog. Van gyilkos fegyver is, ugyanis betörésnek álcázzák az ügyet. Az idősebb Palomát leütik a piszkavassal, hogy eszméletlen legyen. Kihívják a yardokat, a halottkém megállapítja a halált, elvállalja a boncolást is, az "özvegy" vallomását felveszik. Minden sínen van, jöhet a temetés, az anyuka is beveszi a trükköt. Ez után a "néhai" férj nyaralni megy, hogy eltűnjön egy időre, közben átesik egy plasztikai műtéten is. Eltelik fél év, de a felesége nem jelentkezik, a megbeszéltekkel ellentétben. Paloma ezért hazautazik. De otthon már csak az újranősült Irene-t találja, a férj pedig nem más, mint Billy. Persze Lou hiába állítja, hogy ő az igazi férj és az egész gyilkosság csak átverés volt, senki nem hisz neki, hisz’ mindenki látta a "holttestet". Ezért bíróság elé állítják az egykori Lou Palomát…