3x13 – Spoiled

Janet (Faye Grant – Ómen 4 – Az ébredés, Őrjítő szerelem, A spanom csaja) az unatkozó háziasszonyok életét éli, miközben férje, Leon (Alan Rachins – Showgirls) az orvostudomány nevében kutatja a leghatékonyabb érzéstelenítőt. Janet naphosszat csak a tv-ben futó, ostoba szappanoperákat bámulja, amiknek hatására álmodozik az igazi férfiről, mivel a férje nem képes megdöngetni, úgy el van foglalva a házi laborjában. Egy nap elmegy az adás és az asszony hirtelen felindulásból bevezetteti a kábeltévét. A kábeles fickó, Abel (Anthony LaPaglia – Harapós nő, Egy sorozatgyilkos nyara, Igazság helyett) megoldja Janet tv és szex problémáit is.

Engem ért a megtiszteltetés, hogy végigkísérhetem veletek Norman Bates életét, egészen gyermekkorától kezdve. Szégyenkezve bár, de megvallhatom nektek, hogy bizony az eredeti Psycho filmet egészen a múlt hétig nem volt alkalmam megnézni. Tudjátok, van az a fajta ember, aki erős szkepticizmussal áll oda a régebbi filmekhez. Na, ilyen vagyok én is. De akármennyire is előítéleteim voltak avval kapcsolatban, hogy egy több mint 50 éves filmet kell megnézzek, a végeredmény minden képzeletemet felülmúlta. Nem hiába Alfred Hitchcock az, aki. És ha már őszinteségi rohamom van, azt is bevallhatom, hogy a folytatásokra még nem vitt rá a lélek, de pótolni fogom ezen elmaradásomat is. No, de ennyi elég is volt a háttérből, következzen hát az a szálló, amelynek remélhetőleg hosszú időre mi is kicsit lakosai lehetünk: a Bates Motel.

A 17 éves fiatal Norman Bates arra ébred, hogy édesapja holtan fekszik a pincében. Egyből rohan anyjához, Normához, aki ezen nincsen igazán meglepődve. És mi az amerikai módi, ha az embert egy ilyen tragédia éri? A költözés. Veszik hát sátorfájukat és hat hónap múlva elköltöznek egy kisvárosba, ahol megnyitják a saját kis moteljüket, a Bates Motelt.

Ismételten egy felemás epizódot kaptunk, hiszen most csak Woodbury lakosságán, pontosabban az ott tartózkodó főbb szereplőkön volt a hangsúly. Sőt, úgy is fogalmazhatnánk, hogy ez volt Szöszke vesszőfutása.

Egy kis múltidézéssel kezdünk, amikor még Afro Ninjáék kettesben vészelték át a telet. Ennek a jelentnek én személy szerint nem éreztem túl nagy jelentőségét, még a "sherpa-zombik" kilétére is csak homályos utalást kapunk. Azon mondjuk felröhögtem, amikor kedvenc fekete színésznőnktől megkérdezi a szőkeség, hogy "akarsz róla beszél?". Mert mintha eddig olyan szószátyár lett volna...

Egy igazán feszült epizódnak lehettünk tanúi, hiszen a két tábor vezetője egyfajta béketárgyalást tartott. Bármikor, bármelyikükben elpattanhatott volna valami végzetes, tekintve, hogy egyikük se teljesen százas már.

Mint kiderült, az egészet Szöszke szervezte meg, merő jó szándékból. Mert az valahol tényleg abszurd, hogy a Föld maroknyi túlélői egymást ölik. Ezt persze tudja a két vezér is, ugyanakkor mindkettő védi a saját csapatát és érthető okokból bizalmatlan a másikkal szemben. Minden egyes perc, amit kettesben töltenek maga a kincs. Ott van mindkettőben, hogy legszívesebben egymás torkának akarnak esni. A megvetés és maró gyűlölet. A fürkésző szemek, hogy vajon elárul-e valamit magáról a másik. Le a kalappal a két színész előtt.

Kissé eseménytelen -mondhatni töltelék- epizódot láthattunk, ami csak három szereplőre koncentrált. Név szerint Marlboro Man, Mini-Cowboy és Afro Ninja. Ez utóbbi miatt izgulhattunk, hogy képes lesz-e három mondatnál többet kinyögni. Közben láthattunk egy régóta hiányolt szereplőt is.

Hőseink konkrétan a sorozat kiindulási pontjára mennek vissza, vagyis Marlboro Man szülővárosába, mivel ott hagyott egy rakás fegyvert, ami momentán jól jönne. Útközben magára hagynak egy kétségbeesetten kiabáló magányos stoppost. Az ő semmibevétele engem valamiért eléggé megrázott. Belegondolni is rossz, hogy milyen szar lehetett szerencsétlennek, hogy mennyire kétségbe eshetett. Értem én, hogy már mindenkire potenciális ellenségként tekintenek, de ettől még nem jó nézni az emberiség totális elhidegülését.

Már a szereposztásnál volt egy eléggé erős gyanúm, hogy az évad második része nem a komolyságról fog szólni. A rendezői székben ezúttal John Landis-t láthattuk viszont, aki az első évadban a Deer Womant irányította. A szarvasnő kalandja ugyan nem volt az évad legjobb három része között, de a közepesnél jobb szinten teljesítette a kívánalmakat. Lássuk tehát, hogy a Family hogyan is volt képes megnevettetni.

Harold Thompson (George Wendt – Cheers) szerencsés ember. Békés, családias otthonban lakik egy remek amerikai lakóparkban. Szép és szerető feleségével nincs sok gond, kislánya szófogadó és még a nagypapa is velük lakik. Egyetlen apró szépséghibája a dolognak, hogy Harold rokonai kissé rosszul bírják a savat. Hősünk ugyanis ezzel konzerválta családját, hogy azok tényleg jól is viselkedjenek. Sajnos a családi idill csak addig tart, amíg be nem költözik a szomszédba egy fiatal házaspár.

Celia (Meredith Monroe – Dawson és a haverok, Gyilkos elmék) és David (Matt Keeslar – Dűne, A rózsa vére) hamar összebarátkoznak Harolddal. A tragikus sorsú új szomszédokról hamar megtudjuk, hogy kislányuk rákban elhunyt és szeretnének egy másik gyereket. Haroldról pedig kiderül – miközben éppen nagymamabeszerző körúton van -, hogy tulajdonképpen az egészen békés kis családját innen-onnan szerválta be és nem a sajátját irtotta ki.

Már kezdtem kétségbe esni, hogy a sorozat kifullad az évad végére, de szerencsére a mai rész, ha nem is volt tökéletes, de izgalmakkal telire sikeredett. Főleg úgy, hogy akciót csak elvétve láthattunk, a lényeg most nem is ezen, hanem a dialógusokon volt. Ugyanis megtörtént egy régóta magára váratott találkozás.

A kezdés meg is adja az alaphangot: Marlboro Man alól kezd kicsúszni a talaj, a valóságba a fia rángatja vissza. Nem ragozza túl, nyíltan közli, hogy apucinak nem kellene tovább vezérnek lennie. Látszik rajta, hogy ez felért számára egy tökön rúgással. Össze is szedi magát. (Azért tegyük hozzá, hogy ha az őrület ilyen könnyen kontrollálható lenne, akkor sok pszichológus halna éhen.)

Ez az a rész, mely felett ismét könnyeket hullatok, elnézéseteket kérem. Látom, ahogyan az összes zombi, vámpír, szörnyeteg, sorozatgyilkos, kísértet és kannibál lehajtott fejjel kullog a bemutató után, és ha megkérdezik, hogy mi is ő valójában, akkor inkább azt hazudja, hogy a teletubbies-ban statiszta, csak nehogy be kelljen vallania, hogy egy olyan műfajhoz van köze, amelynek ez a film hazudja magát.

A történetben egy fiatal pár, Samanta és Carlos életébe kapcsolódunk be az esküvőjük napján. Fel kell hívnom a figyelmet a többszörös rekordkísérletre. Az epizód nem csak, hogy a thriller összes lehetséges kliséjét ellövi, de a helyszín és téma (esküvő, templom, lagzi) minden ziccere is bevarrásra kerül.

Elnézést a kisebb szünetért, Hölgyek, Urak, mivel ügyes-bajos új melóm miatt kicsit meg voltam/vagyok reccsenve. De ígérem a következő kriptamesés posztra nem kell ennyit várni! Úgyhogy nézzük is gyorsan, mit kínál nektek ma a Kriptaőr:

3x10 – Mournin’ Mess

A (nem tudom melyik) város sikátoraiban brutális gyilok történik; szétszednek egy hajléktalant, és az esetet egy másik homeless-re, Robert-re (Vincent Schiavelli – Ghost, Batman visszatér, Az illuzionista/A látszat öl) kenik az újságírók. Később az egyik ilyen hírhajhász zsurnaliszta, Dale Sweeney (Steven Weber – A horror mesterei 1x04 - Jenifer, Ragyogás [1997], Kétségbeesés/Sivatagi rémálom), aki bármit megtenne egy jó cikkért, elmegy riporterkedni egy az elhunyt hajléktalanoknak sírhelyet biztosító egyesület megnyitójára. A munka végeztével, otthon meglátogatja Robert és arra kéri/kényszeríti, hogy menjen el az egyesület másnapi első temetésére ahol majd mindent megért a gyilkosságokkal kapcsolatban. Dale másnap elmegy a temetőbe, ahol némi infóhoz jut a társaság képviselőjétől, Jess-től (Rita Wilson – Hull a pelyhes, Psycho [1998], Oltári nő).