Már a szereposztásnál volt egy eléggé erős gyanúm, hogy az évad második része nem a komolyságról fog szólni. A rendezői székben ezúttal John Landis-t láthattuk viszont, aki az első évadban a Deer Womant irányította. A szarvasnő kalandja ugyan nem volt az évad legjobb három része között, de a közepesnél jobb szinten teljesítette a kívánalmakat. Lássuk tehát, hogy a Family hogyan is volt képes megnevettetni.
Harold Thompson (George Wendt – Cheers) szerencsés ember. Békés, családias otthonban lakik egy remek amerikai lakóparkban. Szép és szerető feleségével nincs sok gond, kislánya szófogadó és még a nagypapa is velük lakik. Egyetlen apró szépséghibája a dolognak, hogy Harold rokonai kissé rosszul bírják a savat. Hősünk ugyanis ezzel konzerválta családját, hogy azok tényleg jól is viselkedjenek. Sajnos a családi idill csak addig tart, amíg be nem költözik a szomszédba egy fiatal házaspár.
Celia (Meredith Monroe – Dawson és a haverok, Gyilkos elmék) és David (Matt Keeslar – Dűne, A rózsa vére) hamar összebarátkoznak Harolddal. A tragikus sorsú új szomszédokról hamar megtudjuk, hogy kislányuk rákban elhunyt és szeretnének egy másik gyereket. Haroldról pedig kiderül – miközben éppen nagymamabeszerző körúton van -, hogy tulajdonképpen az egészen békés kis családját innen-onnan szerválta be és nem a sajátját irtotta ki.
A bonyodalmak viszont csak akkor kezdődnek igazán, amikor David egyik pillanatról a másikra eltűnik. Harold kapva kap az alkalmon és kinevezi Celiát az új anyajelöltnek, miután a csontvázfeleség kissé engedetlen volt és így kalapáccsal szétzúzta azt is, ami maradt belőle. Hiába no, ha már az asszony is balhézik, akkor nincs mit tenni!
A Family-ben ugyan nincsen sok egetrengető poén, de mindenképpen szerethető és kedves kis rész. A kellően szürreális hangulat (például a szellemasszony egy olyan újságot olvas, melynek a címlapján a „Ghost of Titanic Docks!” szerepel) és hősünk kissé szelektív hallása okoz pár megmosolyogtató jelenetet. Ráadásul néhány kellemes muzsika is felcsendül a részben, például rögtön az elején a Jesus gave me water című, 1951-es klasszikus egyik feldolgozása adja meg a rész alaphangját.
Az epizód slusszpoénját nem szeretném lelőni, tessék szépen megnézni. Számomra kifejezetten meglepő volt a vége.
Összességében ez a rész jobban sikerült, mint a Deer Woman. Kellemes meglepetés volt, amire bőven megérte rászánni az egy órát. Mondanom sem kell, hogy George Wendt személye kifejezetten jól illik a karakterhez és a másik két színész is teljesíti az elvárásokat. A kövér sorozatgyilkost még annak ellenére is kimondottan lehetett szeretni és szurkolni neki, hogy ő volt a negatív szereplő.
Reméljük, a színvonal nem hagy alább később sem. És ugyan nem vagyok a horror-komédia műfaj nagy fanatikusa, de ilyenből szívesen néznék még párat.
Friss kommentek