Thirst - Bakjwi (2009)

Rendezte: Chan-wook Park

Kivételes alkalom az, amikor egy koreai rendezőt nem kell bemutatnom a nagyközönségnek, ugyanis Chan-wook Park Dél-Koreának olyan, mint Takashi Miike Japánnak. Az ő nevéhez fűződik többek között a Bosszú-trilógia is. Ez a film azonban merőben más elsőre, de ha lejjebb ásunk, akkor hamar előkerülnek a rendezőre jellemző vonások, mint pl. a meglehetősen bizarr szerelmi vonal vagy épp az elegáns vontatottság.

A cím nem túlzás:a főszereplő valóban egy koreai katolikus pap, ami szerintem a magyarok többségének elég furcsa így elsőre. No, ez a jóember annyira jó szeretne lenni és bűnhődni az elfojtott szexuális vágyai miatt, hogy részt vesz egy ember kutatáson. Ugyanis felütötte a fejét egy halálos kimenetelű járvány, melynek még nincs meg az ellenszere. Egyébként meglepő módon a vírus csak a korosabb férfiak számára veszélyes. Aztán ki tudja, hogy ez hogy lehetséges, de ha jön egy önkéntes, akkor rajta szívesen kikísérletezik az ellenszert, mondanom se kell, hogy ehhez szükséges beoltani magával a betegséggel is, ami látványos hólyagosodást okoz a halál beállta előtt. lényeg, hogy a tisztelendő nem járt sok sikerrel: belehal a vírusba, de rögtön fel is támad immáron teljesen gyógyultan! A környékbeliek persze csodát látnak az egészben, hiszen csak ő élte túl, ráadásul az Úr szolgája is.

Ebben az évben ez már a harmadik alkalom, hogy premier-filmről számolhatok be. Persze ez is sajnos csak nekünk az, hiszen tőlünk nyugatabbra már ezt több hónapja levetítették (sőt, mondhatunk akár egy évet is).

Hibrid - Splice (2009)

Rendezte: Vincenzo Natali

A rendezőnek az első filmje, a Kocka,  igazi kultuszstátuszba emelkedett, hiszen akkor valami merőben újat mutatott a világnak, nem hiába kapott annyi díjat és elismerést. A Hibrid azonban gyökeresen más: olyan klisé halmaz, hogy az már fáj. De még csak nem is ez a legnagyobb problémája, hanem egyszerűen unalmas.

Aki kíváncsi arra, hogy egy biokémikus pár hogyan nevel 7 év együttlét után egy gyereket, na azt az embert nem irigylem. Mondjuk történetesen ez a "gyerek" egy mesterségesen kiklónozott szörnyszülött, amit vizuálisan úgy tudnék legjobban érzékeltetni, mint egy csirke-kígyó-krumpli kombót delfin hanggal (ami külön vicces, hogy az őt formáló színésznőnek  Delphine a keresztneve). Ja és mindezek mellett kétéltű is. Ez így ebben a formában persze nem lenne elég "izgalmas", ezért a kis torzszülött sokkal gyorsabban fejlődik az embernél, így nem kell montázsokra hagyatkozni, ami azért valahol pozitívum. Igazából ez a megoldás azért is volt kényelmes, hiszen ez egy illegálisan teremetett lény, ergo a többi tudós nem tudhat a létezéséről, ami azt eredményezi, hogy a kis szegényke nem rohangálhat és libikókázhat a többi normális kölyökkel. Ez lenne most a feszültség része, hogy hogyan bírja az elzártságot, meg hogy a "szülők" mit meg nem tesznek, hogy le ne bukjanak. Kár, hogy ez nem jön át. Apropó, az alapszituációt meg már több mint 100 éve kitalálták, úgy hívják, hogy Frankenstein.

Lustaságomnak ellenére is (most mit keressek kifogásokat?), örömmel vettem tudomásul, hogy azért a törzsolvasó gárda rendszeresen fel-fel jött egy poszt reményében. Hálám jeléül most nem egy, nem is kettő, hanem egyenesen 8 (!) filmről fogok rövid kritikát írni! Az okosabbak pedig már kitalálhatták a cím alapján, hogy mind spanyol nemzetiségű lesz. Mert volt már itt összefoglaló a modern német horrorról, a franciáról kettő is (első és második), az angolokról pedig rengetegszer megemlékeztem már. Azonban a vén Európában van egy ország, ami csak úgy ontja magából az igényes filmeket. Ez pedig az EB és VB bajnok Spanyolország (nem, nem nekik, hanem a hollandoknak drukkoltam, tisztázzuk). Bár tegyük hozzá, hogy a hispánok művei nem lesznek ismeretlenek a rendszeres olvasók számára, elég ha csak a Fantomlakóra, vagy a nem rég bemutatott REC 1-2-re gondolunk. De a körítésből ennyi elég is lesz, lássuk hát a listát.

1. A Faun labirintusa - El Laberinto del Fauno / Pan's Labyrinth (2006)

Rendezte: Guillermo Del Toro

Kezdjük a legismertebbel, ami nem véletlenül nyert három Oscar-díjat anno. Tudom, ez nem igazi horror, hanem egy afféle fantasy-dráma-thriller sajátos keveréke, de nekem ne mondja senki, hogy egy pillanatra sem szart be, amikor az a lény, melynek a kezén voltak a szemei meg nem mozdult! Ahogy apám mondta erre a filmre: "Nem tudom hova tenni: mesének túl brutális, horrornak túl meseszerű." Ez szerintem ez egy tökéletes összefoglaló a műről.

A történet a spanyol polgárháború után nem sokkal játszódik. A harcoknak látszólag vége, azonban még néhány baloldali partizáncsoport próbálja vívni gerillaharcát a fasiszta rémuralom ellen. Az egyik ilyen fasiszta sereg vezetőjének van egy újdonsült felesége és annak egy kislánya, Ofélia. Ő a megrázkódtatások elől inkább egy képzeletbeli (?) világba menekül, amiben egy Faun három, elég durva próba elé állítja.

Igazából nem is tudok még mit írni róla, ezt úgyis vagy látta már mindenki, vagy ha nem, akkor tessék nekikezdeni, mert érdemes. Kielégít minden vágyat: van benne kegyetlenség (borosüveggel szétverik valaki fejét), paráztatás (erről már volt szó) és mindezek mellett még megható  és könnyeztető is.

Nem is tudom, hogy mivel is kezdjem. Ha már az Eden Lake is sok volt, akkor ezt az alkotást messzire kerüld. Ha azonban direkt arra vágysz, hogy egy film tökéletesen kizökkentsen a valóságból és emocionálisan abszolút átvegye fölötted az uralmat, akkor lesd meg a címet, zárd be az ablakot, szerezd be, nézd meg, és gyere vissza. Én szinte semmit nem tudtam korábban a következő filmről, csak hogy kemény, éppen ezért tudott ütni, de kib*szott nagyot. Mindenesetre előre leszögezném, hogy ez nem horror.  Annál rosszabb: dráma, soft-torture porn elemekkel. Ez pedig nem más, mint a...

Eredetileg csak az egyikről írtam volna, de eszembe jutott, hogy korábban már láttam egy hasonló stílusú filmet, így miért ne mérettessenek meg egymással?

Suicide Club / Jisatsu saakuru (2001)

Rendezte: Shion Sono

A Battle Royale után térjünk vissza az öldöklő japán tinikhez, csak azzal a különbséggel, hogy itt szinte kizárólag öngyilkosságok történnek.

Hasonló produkciót nem is olyan régen láthattunk már, ez volt Az esemény, bár azért vannak lényegi különbségek mondanom sem kell. Ami az amerikaiban erősség volt, a különféle extrém öngyilkossági módszerek, az a japán verzióban pont hogy a gyengéje, legalábbis nekem kevesek voltak az olyan megoldások, hogy tabletta, gázsütő, pisztoly, kötél vagy éppen a magasból való leugrás. Bár el kell ismernem, hogy a nyitó képsor meggyőző volt: 54 középiskolás kislány egymást kezét fogva, ritmusra, vidáman a metrószerelvény alá vetik magukat. Süti.

A lényeges különbség azonban az, hogy itt nem önkívületben lévő zombi-pótlékok vetnek véget az életüknek, hanem vidám gyermekek. A legütősebb jelenet ebből a szempontból pedig az, amikor kb. ez a párbeszéd hangzott el: "-Gyertek, legyünk öngyilkosak! - Oké!", ez persze lehet, hogy így leírva nem olyan átütő, de úgy tessék elképzelni, ahogy manapság egy baráti társaság rábólint egy önfeledt kocsmázásra. Egyszóval: groteszk.

A könyv (1999)

Akartam valami frappáns bevezetőt, de nem volt hozzá ihletem, úgy hogy inkább csapjunk egyből a szusiba.

Szóval a Battle Royale eredetileg egy nagyon jó, 18-as karikás japán regény. Nem, nincs benne se erőszak, se bukkake, semmi ilyesmi. "Csupán" tömény, változatos erőszakos gyilkosságok. Az írója pedig Takami Kósun. Meglepő módon az írónak ez az egyetlen könyve, lehet, hogy úgy gondolta, hogy a csúcson kell abbahagyni (rossz vicc volt, tudom). Pedig szívesen olvasnék tőle mást is, bár a Truancy eléggé hasonlít rá, remélem azt is megfogják egyszer filmesíteni.

A történet elég egyedi, bár sokan egy japán Legyek Urának tekintik, persze pozitívumként. Egy alternatív valóságban játszódik, egy fiktív távol-keleti országban, amit úgy képzelhetünk el, mintha anno a fasiszta japán állam bekebelezte volna fél Ázsiát és militarista diktatúrával uralkodna mindenki felett. Ez a rendszer persze zsarnok és gonosz: nem kíméli az ellenszegülőket, másképp gondolkodókat. Olyan szinten, hogy pl. a jó öreg rock 'n' roll is tiltott.

Nem is tudom, hogy mivel is kezdjem. Talán azzal, hogy egy újabb rekordot könyvelhetek el, sőt egyenesen hármat is! Ugyanis 22571 egyéni olvasója volt a tegnapi bejegyzésemnek, ami többek között annak köszönhető, hogy az indexen 12 órán keresztül voltam kinn. Ráadásul a kommentek száma is elérte végre a háromjegyűt.

Köszönöm minden kedves olvasómnak a megtisztelő figyelmet!

Ha már a hozzászólásoknál tartunk, a legtöbben körülbelül ugyanazt a három filmet kértétek számon tőlem, amin meglepődtem, úgy hogy most górcső alá veszem őket és megmutatom, hogy miért nem kerültek be. Előre szólok, hogy ezek nem igazi kritikák, csak válaszadások a számon kérőknek.

Hölgyeim és Uraim!

Elérkezett az idő, hogy több hónapos munkálkodásomnak beérjen a gyümölcse. Ugyan már volt egy hasonló cikk a Filmdroidon, de valljuk be, a szerző enyhén szólva messze járt az igazán durva alkotásoktól. Elég, ha csak annyit írok, hogy onnan egy sem került be az enyémbe. Eléggé nemzetközire sikeredett, ráadásul nem csak horrort tartalmaz az én kis listám. Lássunk, néhány esetlegesen felmerülő kérdést:

Mi alapján készült a lista?

Sok szempontot vettem figyelembe, de legegyszerűbben úgy fogalmazhatnék, hogy azokat kerestem elsősorban, amik nem csak hogy csurognak a gore-ban, de a legtöbb esetben olyan aberrációkkal is szembesülhetünk, amik arra késztetik a jó ízlésű átlagembert, hogy ezt ne nézze végig. Azonban van 1-2 alkotás, aminek még gore sem kellett, hogy bekerüljön, mert egyszerűen annyira betegek.

Mik voltak a kizáró okok?

Az első az, hogy a film ne pusztán pornógráfiával vagy naturalizmussal próbáljon sokkolni, így az olyan művészfilmek, mint a Shortbus vagy a Ken Park egyből kiestek. A második pedig az, hogy ne legyen dokumentarista, ne valódi halálesetekkel, vagy azoknak az illúziójával borzasszon el, mert az "túl könnyű út". Bár ez most elég nyersen hangozhat, de valóban nem lenne "fair" olyan sokkumentumokat felvonultatni, mint a Halál ezer arca-sorozat vagy a Traces of Death. Mivel ezek voltaképpen a valóságot akarják bemutatni, nem valakinek a sajátos agyszüleményei.

A sorrend mi alapján alakult?

Egyszerűen melyik hatott rám a legjobban: nagy gondban lennék, ha pontszámok szerint kéne rendeznem, éppen ezért nem is értékeltem ilyen formán ezeket. Persze vannak, amikről már korábban írtam, de azoknak a pontjai ne zavarjon össze senkit. Így kéretik mellőzni az olyan megjegyzéseket, hogy "egy 6/10-es hogy tudott megelőzni egy 8/10-est".

Továbbá:

Előre szólok, hogy a kedves kommentezők nyílván még tudnának hasonlóan durva filmekkel példálózni, de engedtessék meg nekem az a luxus, hogy beérjem ennyivel. Ugyanis én is csak egy ember vagyok, és már kezdtem beleőrülni abba, hogy a szabadidőmben "muszáj" jelleggel ilyen beteg filmeket kelljen néznem, hogy "hátha bekerül". Így is legalább 3 hónapom ment erre a projectre, szóval azért ezt tessék figyelembe venni. Persze ettől függetlenül lehet, hogy utána látok majd nem egy olyan produkciót, amik láttán majd azt fogom gondolni, hogy "basszus, ez simán TOP-listás", de nem szeretnék ennek a posztnak a  folyamatos frissítésével foglalkozni. Természetesen írni majd fogok róluk, egy-egy külön posztban.

Végül pedig, mielőtt legördülne a függöny, előre szólok, hogy ezek a filmek valóban csak a felnőtteknek szólnak, így megkérem az esetleges tinédzser-korúakat, hogy ne próbáljanak menőzni az iskolában azzal, hogy "háhá megnéztem mind a 10-et, kemény vagyok". Úgy hogy inkább szóljon ez a lista a szülőkhöz, hogy tudják, miktől óvják gyermekeiket. Meg persze saját magukat is.

Igen, SPOILER-es írás lesz, de ezt nem lehet elkerülni. Bocs.

A "tovább" gomb lenyomásával tessék befáradni és szörnyülködni. Ismétlem: csak erős idegzetűeknek!

UPDATE: A lista időközben (1 év) felül lett írva, íme a javított verzió.

Már korábban is párbajoztattam a hasonló filmeket, először a két azonos címűt, aztán a két egyaránt harmatgyenge nagyon-nagyon tini-horrort. Most azonban a nemek harcáé lesz a főszerep: a gyilkosok itt az ágyékunk között találhatóak. Az "összecsapás" jogos, hiszen elméletileg mindkettő horror-vígjáték, de sajnos egyik sem az, erre majd kitérek részletesebben. Nosza, let's fight!

Mély harapás - Teeth (2007)

Rendezte: Mitchell Lichtenstein

Bár maga az alapfelvetés vicces, hogy egy tinédzser lánynak, aki önmegtartóztatást fogadott (erénygyűrű), annak fogak nőnek ott, mégsem nevezhetjük ezt az alkotást egyszerűen horror-vígjátéknak. Igaz, van benne 1-2 poén, de ennyit akármelyik más filmben találhatunk. Nem, kérem itt többről van szó: ez egy zseniális horrorba oltott dráma. Maguk a fogak másodlagosak, itt egyszerűen arról van szó, hogy a pasik mekkora egy szexmániás állatok. Ezzel sajnos átestek a ló másik oldalára: jóformán nincs pozitív férfi karakter, még az apuka sem az. Azonban mégsem hozhatok párhuzamot az Antichristtel, hiszen Trier kerek-perec megmondta, hogy NŐ az eredendően gonosz, itt szerencsére nincsenek ilyen messzemenő következtetések.

Szóval a történetről elég annyit, hogy a mi kis vagina dentatásunk akármelyik pasival találkozik (még a nőgyógyászát is beleértve!) egyszerűen megbolondul és rögtön valami szexuális jellegű tevékenységet akar vele. Aztán persze elég hamar megbánják. Szegény lány meg természetesen kétségbe van esve, de nem csak a fura testi elváltozása miatt, hanem úgy általában a férfiaktól is. Egy igen szép jellemfejlődésnek lehetünk tanúi, amit nagyon sok körülmény befolyásol, maguk a mellékszálak is érdekesek. Elég, ha csak a mostohatestvérére gondolunk, akinek fóbiája van a nunitól, ezért barátnőjét csak a hátsó bejáraton keresztül látogatja.

Antikrisztus - Antichrist (2009)

Rendezte: Lars von Trier

Előre leszögezném, hogy ez NEM horror, hanem egy horrorisztikus ál-beteg művészfilm. Nagy különbség. Szóval aki a cím alapján egy Ómen utánérzést várna, vagy bármi hasonlót, az bizony csalódni fog.

A rendezőíróról nem szívesen írnék, hiszen igazi kultusz figura (vagy mi), aki meg nem ismeri, az úgyis ezernyi helyről tud róla infót szerezni. Szóval maradjunk csak szigorúan a filmnél.

A kezdés gyönyörű, tökéletes, a világ egyik legjobb filmkezdése: fekete-fehér kép, lassított felvétel, miközben egy nagyon szép áriát hallunk. Két párhuzamos esemény történik ezalatt: egy szenvedélyes szerelmi légyott, amiben a képünkbe kapunk egy péniszt is, miközben egy kisgyermek kiugrik az ablakon, majd a hóban szépen szétfröccsen a pici agyveleje.

Ha a rendező megtartotta volna ezt az atmoszférát, akkor egy iszonyat jó filmet tudott volna lerakni az asztalra, de nem így tett. Ehelyett készített egy nyögvenyelős (színes) szart. Komolyan a prológust követő első 50 perc merő unalom. Igazi tortúra végig nézni  egy házaspárt, ahogy szenved, ugyanazokat ismételgetik, nem történik szinte semmi, ha nem vigyázunk még be is alhatunk eközben. Hiszen csak arról van szó, hogy a pszichológus férj (akit a zseniális, karakteres színész, Willem Dafoe - A vámpír árnyéka alakít) megpróbálja meggyógyítani a depresszióba esett feleségét. Értem én, hogy érdekesnek kellene lenne, hogy ezt nem csupán szeretetből, hanem szakmai hiúságból is teszi, de attól még nem lesz feszültség, vagy bármi, ami engem speciel érzelmileg megmozgatna.