Ma éjfélig még tart a nyereményjátékunk az 5 db páros mozikuponért, melynek keretében meg lehet tekinteni az alábbi filmet. Lássuk, hogy mire vállalkoznak a jelentkezők! (Valami rejtélyes oknál fogva eltűnt az utolsó két bejegyzés, úgy hogy akit érdekel a játék, az nézzen fel a blog Facebook-oldalára, lájkolja, majd ossza meg az ezzel kapcsolatos posztot.)

Ideglelés Csernobilban  - Chernobyl Diaires (2012)

Rendezte: Bradley Parker

Kezdjük azzal, hogy a film teljesen más, mint amit az előzetese sugall. Abban ugyanis azt érezzük, mintha ez is egy újabb futószalagon gyártott found footage darab lenne, szellemekkel. Nos, ez kérem rohadtul nem így van. Ugyanis hál' Istennek nem egy ál-dokutt kapunk, hanem egy "rendes" filmet. Az más kérdés, hogy az operatőri munkája eléggé szabadon mozgó, ilyesmire példának a Karantén 2-t tudnám felhozni. Ez a megoldás nekem tetszett, így a néző jobban bele tudja magát élni, és mégse kell azon fognia a fejét, hogy "ezt akarják velem elhitetni?".

A másik kellemes meglepetés, hogy szellemek sincsenek, helyettük veszett kutyák és még valami kergeti őrületbe szereplőinket. De ezt most egyelőre hagyjuk, térjünk rá magára a történetre.

Két fiatal amerikai pár  bejárja Európát, amit egy montázs keretében láthatunk, ebben egyébként a Hősök tere is felbukkan, yee. Folyamatosan haladnak Kelet felé, így kilyukadnak Ukrajnában. Befizetnek egy extrém túrára, melynek keretében elzarándokolnak az egykori csernobili atomerőmű melletti halott városba. Hozzájuk csatlakozik még egy ausztrál-norvég (!) szerelmes pár is. Aztán persze hazafelé már nem tudnak elindulni, mert a kisbuszuk bemondja az unalmast. Az éjszaka folyamán meg elragadja valaki vagy valami a vezetőjüket. Innentől kezdve meg egy sablonos "egyenként elhullanak a szereplők" filmet kapunk, amit csak a helyszín tud feldobni úgy igazán. Mert mik elől is menekülnek? Arra sajnos csak a végén kapunk választ. Nem túl kielégítőt, de a maga nemében egyedit. Viszont sokat nem lehet az ezzel operáló jelenetekből látni, így aki annyira odavan azért, hogy az "ismeretlen félelmetesebb", annak ez maga lesz a mennyország.

Mivel a legutóbbi vendégírással társított kritika bejött, ezért ismételjük meg. Ezúttal a már rutinosnak számító Jason13-al vesézzük ki Dario Argento Anya-Trilógiájának másik két darabját. Az első rész egyébként a Sóhajok volt.

Ezúttal én kezdem, de csak a kontinuitás miatt.

Inferno - Pokol (1980)

A történet eléggé zavaros, de azért megpróbálom nagyjából felvázolni. Megtudjuk, hogy létezik három "Anya" (Sóhajok-, Könnyek-, és a Sötétség-), akik a világunkat akarják elpusztítani. Mindhárom egy-egy nagyobb városban, egy-egy hatalmas épületben leledzik. Na vajon itt melyik lesz a középpontban? Ezekre egyébként egy alkimista könyv segítségével jövünk rá. Meg nem csak mi, hanem egy fiatal hölgy is, aki a tudásáért meg is fizet, de csúnyán. Őt kezdi el felkutatni a bátyja, miközben furábbnál furább emberekkel és halálesetekkel találkozik. Közben meg mindenféle mellékzöngét kapunk, mint pl. egy kripli macskagyűlölő könyves boltost.

Nekem a film valahogy nem áll össze. Pedig kétszer is megnéztem (és most akartam harmadjára is, de nem volt hozzá erőm). A megértést tovább nehezítik az olyan körülmények, hogy random bedobnak olyan szereplőket, akik többet fel sem tűnnek. Mint a könyvtár pincéjében bujkáló (?!) alkimista, aki amint meglátja a szerencsétlen lányt a Könyvvel a kezében, elkezdi üldözni. Teszem hozzá, hogy szerencsétlen az előbb említett könyvtárból kölcsönözte ki, szóval nem tudom, hogy mégis miért kellett ezt ennyire mellre szívnia. Egyéb logikai lyukak is akadnak sajnos bőven.

Rég volt szó gialloról, ami nem véletlen, hiszen az olvasók többsége nem szereti. De szerencsére azért vannak itt is rajongói a műfajnak. Éppen ezért szeretnék minden igényt kielégíteni, úgy hogy tessék.

My Dear Killer / Mio caro assassino (1972)

Rendezte: Tonino Valerii

A spagetti western-veterán Tonino mielőtt leforgatta volna a hazánkban is a mai napig népszerű Terrence Hill-féle a Nevem: Senkit, jó olasz rendezőhöz méltán kipróbálta magát a gialloban. Az eredmény nem vészes, pláne első próbálkozásnak, de rengeteg gyermekhibát vonultat fel.

A kezdés üdvözítő, hiszen végig nézhetjük, ahogy egy mocsár közepén álldogáló öltönyös fickót lefejeznek egy markológéppel. A nyomozás látszólag pofon egyszerű, hiszen az elkövetőről jómunkásember lévén minden információ adott. Aztán őt is megtalálják holtan, na innen kezd érdekesé válni igazán a sztori. Bravúros ötlet volt az, hogy a nyomozás keretében elindul egy régebbi lezáratlan ügy feltárása. Ami meglehetősen tragikus, hiszen egy elrabolt, majd halálra éheztetett kislányról szól.

A történet előrehaladtával a gyilkos szépen sorjában kinyír mindenkit, akinek csak egy kicsit is köze lehetett a gyermekrabláshoz, na nem úgy. Így a Napnál is világosabb, hogy a két tettes ugyanaz, és hogy minden összefügg mindennel. Az külön mulatságos, hogy a hajsza a perdöntő bizonyítékért voltaképpen mi is...

A következő darab egy igazi ínyencség lesz, amibe belezsúfoltak mindent amit csak el lehet képzelni: vér, szadizmus, bestialitás, homoszexualitás, erőszak, csöcsök, pisiszex, hippik, heroin, keresztre feszítés és vérfertőzés. Gondolom már csorog is a nyálatok:) Akkor kezdjük is.

A halál szigete - Island of Death / Ta paidia tou Diavolou (1975)

Rendezte: Nico Mastorakis

A helyszín egy eldugott kis görög sziget, ami zsúfolásig van templomokkal. Ősz van, ami itt a természeti adottságoknak hála nem igazán látszik. Az viszont már feltűnő, hogy ebben az évszakban jön egy fiatal angol házaspár. Átlagos szerelmespár benyomását keltik, akik csak szeretnének kikapcsolódni. Beszélgetnek a helyiekkel, miegymás. Aztán a férj egy nyilvános telefonfülkében magáévá teszi nőjét, miközben az anyjával telefonál és közli vele, hogy épp mit is csinál. Na ez már beteg! És még csak most kezdődött a film... Továbbá kiderül, hogy galambocskáink mégse olyan ártatlanok, mint amilyennek látszanak, mert egy feka zsaru lehallgatja a beszélgetést és nyomukba ered. A halál szigetének egyik fő problémája -az igénytelenség- már itt megmutatkozik. Ugyanis a rendőrünk csak annyit tud, hogy egy kis görög szigeten vannak a keresett személyek, de ő egyből rájuk talál! Remélem most képzeletben előttetek van Európa térképe és értitek a problémámat...

De haladjunk. Ugyanis a gerlékről kiderül, hogy szadista gyilkosok, akik imádják lefotózni tetteiket. Kedvenc módszerük az, hogy az egyik elcsábítja az áldozatot, a másik lefotózza, aztán jöhet a trancsír. A módszerek roppant változatosak, kár, hogy néhol kifejezetten röhejesek. Az egyik legneccesebbet ráadásul kétszer is elsütik: egy kötelet akasztanak az áldozat nyakába, az meg hirtelen "magatehetetlen lesz". De azért vannak hátborzongatóak is, mint pl. a festék itatása, vagy lefejezés egy buldózer segítségével.

Kísérletképpen most úgy posztolok ki egy vendégkritikát, hogy hozzáfűzöm egy sajátomat. Fő a változatosság ugye. Ezúttal Lucio Fulci két filmjéről lesz szó, a rendszeres olvasók tudják, hogy nem igazán szimpatizálok a munkásságával, vagy legalábbis a személyi kultuszával. Az írás egy nagyon régi törzskommentelőnk, hErpEsz (újabban dr. hErpEsz) küldte be, ezúton is köszönjük! Kezdjük is talán az övével. Előre szólok, hogy eléggé spoileresre sikeredett (egy bekezdést utólagos engedelemmel ki is vágtam emiatt)!

The Sweet House of Horrors - La dolce casa degli orrori (1989)

Fulci művészete eddig is fényévnyi távolságban volt tőlem, de ehhez a borzalomhoz képest még egy zs++os óriáskroki vs szuperboa-típusú trágya is szuperprodukció! A sokkot Fulci 1989-es "A horror édes háza" című műve (?) okozta. Átkozom a napot, amikor időt pocsékoltam az életemből erre a szemétre.

Bevallom: a film végéig fel sem tűnt, hogy a rendező úr produkciójához van szerencsém, mert már maga a főcím is olyan unalmas és vontatott az idegtépő főcímzenével együtt, hogy elegánsan áttekertem. Már pedig a szóban forgó szörnyűséget Fulci nemcsak rendezte, hanem írta is. Aki jót akar magának, az SOHA-SOHA ne nézze meg, max az ellenségének mutassa meg, ha kínozni vagy vallatni akarja.

Adott egy romantikus olasz (?) kúria, és egy maszkos betörő. Konkrétan nem derül ki, hogy miért alakult így, úgyhogy feltételezem: ki akarja rabolni a házat. Lényeg a lényeg, hogy a betörő és a háziak időben és térben összefussanak, hogy aztán kibontakozhasson a cselekmény. Pechére hazajönnek burzsujék, akiket megöl: a fickónak egy oszlopnál ripityára töri a koponyáját a kötelező dulakodást követően, az asszonynak pedig valami klopfoló alkalmatossággal kiugrasztja a szemgolyóit és betöri a homlokát (majd autóbalesetnek rendezi meg).

Ismét emlékezzünk meg egy olyan filmről, amit hamarosan remake-elnek, hogy legyen majd összehasonlítási alapunk.

Chopping Mall (1986)

Rendezte: Jim Wynorski

Ó azok a '80-as évek! Szintipop, idióta frizurák, vasfüggöny és robotok! A hármas számú űrbázis, Rövidzárlat, Halálos barát, Robotzsaru és maga a Terminator. Ekkor az emberiség már biztosra vette, hogy csak idő kérdése és hamarosan gépek fognak minket körülvenni. Erre a "kollektív tudatra" pedig Hollywood is felfigyelt és ontani kezdte magával a robotos filmeket különböző műfajokban, amint az az előbbi felsorolásból is kiderül. Alapvetően azonban kétféle megközelítésről beszélhetünk: egy poszt-apokaliptikus vízióról, és egy "alternatív" jelenről, amiben helye az ilyesmiknek. Jelen filmünk tárgya ez utóbbi kategóriába tartozik.

Adott egy pláza, ami ugyanazt a képet adja, amit idehaza is tapasztalhatunk egy átlagos bevásárlóközpont kapcsán: rengeteg üzlet, kajáldák, fiatalok, pörgés ezerrel. Ez mondjuk kissé lehangoló, hiszen ez az "életérzés" elég sokára ért el hozzánk (az más kérdés, hogy ez most jó vagy sem). Azonban valamiért a vezetőség úgy gondolta, hogy az épület biztonságát három, csúcsszuper robotra bízza. Ne kérdezzétek, hogy ez miért jobb, mint pár éhbérért dolgozó hús-vér ember. Mi több, fokozva az elővigyázatosságot (túlzott paranoia?) még James Bond filmeket megidéző biztonsági acélzsilipekkel is lezárják éjszakára a plázát. Már itt érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy ezek a költségek mennyivel emelhették fel a szerencsétlen üzlettulajok bérleti díját...

Jason 13 ismét küldött nekünk egy vendégírást, ezúton is köszönjük neki. Ezúttal egy koreai 3D-s horrorról írt, igazi ínyencség. Továbbá ne tessék megfeledkezni a felhívásunkról sem. Egyébként sorozatkövetésre még senki nem jelentkezett, remélem senki nem ijedt meg a feladat "súlyától".

Sector 7 / 7 gwanggu (2011)

Rendezte: Ji-hun Kim

Biztos sok mindenkivel megtörtént már az, hogy egy előzetes látván leesett az álla és mindenképp megakarta nézni az adott filmet, velem ez már nemegyszer előfordult, legutóbb pár nappal ezelőtt. Sajnálatos módon, azonban a végeredmény láttán elég szomorú lettem, így utólag elnézve, jobb lett volna, ha megmaradok a kis kedvcsináló videónál.

Történetünk egy olajfúró tornyon játszódik, ahol a munkásokat épp váltanák le, de egy kis csoportjuk mégis inkább ott marad, hogy tovább kutasson az olaj után, immáron kibővülve a nagyfőnökkel. Csak hát egy túlméretezett szörnyeteg is elszabadul a mesterséges szigeten, így hőseink hamar nyakig a szószban találják magukat.

Ezzel a kis sztorival nagy baj nincs, volt már példa arra, hogy egy egyszerű forgatókönyvből hoztak ki elképesztő filmeket. A probléma abban rejlik, hogy a bevezetés túl bő lére lett eresztve, elég lassan bontakozik ki maga a fő cselekményszál, azaz a szörnyeteg a munkások ellen felállás. Ezt tetézi a szereplők gyenge játéka is, némelyikük már-már profin művelte a "ripacskodás művészetét". Sőt, a főszereplő tökös nőcskénk kimeríti az "unszimpatikus" fogalmát, egyszerűen képtelen voltam egy kicsit is megkedvelni. 

Finn horrorról már volt szó a blogon, de míg a Sauna egy komor, nehezebben befogadható, igényes darab, addig ez ennek a tökéletes ellentéte.

Skeleton Crew (2009)

Rendezte: Tommi Lepola és Tero Molin

A történet egy igen kellemes csavarral kezdődik: azt hisszük, hogy a filmet látjuk, amiben egy fiatal lányt kergetnek egy elhagyott kórházban. De közben nem, ugyanis az egész csak "színjáték". Vagyis egy készülő horror elejét láthattuk, amit éppen forgatnak. A kérdéses mű háttere megtörtént eseményeken alapszik, ugyanis tényleg abban a szanatóriumban dolgoznak éppen, ahol a '70-es években a főorvos snuff filmeket készített a betegekkel. Ők meg ezt szeretnék visszaadni, szóval egy torture porn mozi van készülőben, igen szerény körülmények között.

Aztán egy nap rálelnek a már megörökített valódi kínzásokat tartalmazó szalagokra, és a rendező teljesen rácuppan a látottakra. Annyira, hogy ugyanazt a hatást szeretné visszaadni a leendő filmjében is. Ez a kényszere pedig elég hamar eljut odáig, hogy egyenként megölje a stáb tagjait, mindezt persze kamerával a kezében.

Következzen néhány film, lényegre törő, rövid kritikákkal.  Minden tekintetben vegyes a felhozatal: nemzet, műfaj, kor és minőség. Ezekről vagy nincs kedvem hosszabban írni, vagy csak egyszerűen nem akartam. Viszont, ha már meglestem őket, legalább ennyi haszna legyen belőlük. Nosza.

The Woman (2011)

Rendezte: Lucky McKee

Az év egyik legjobban várt horrorja. Mi is vártuk, hiszen a The Girl Next Door nagy kedvenc, ráadásul ez a szintén korrektül sikerült Offspring folytatása. Amit, ha nem látott a néző, az se nagy baj, csak így nem tudatosul benne, hogy a főszereplő "Nő" egy szadista, barlanglakó, kannibál család tagja volt, akik bárkit képesek voltak lemészárolni.

A történet szerint a "Nő" egyedüli túlélőként bolyong az erdőben, míg egy férfi be nem fogja, mint egy állatot. Aztán szépen kikötőzi a pincében (!), majd nevelő célzattal megkínozza családja asszisztálása mellett. Rém ismerős sztori, nem? Igen, igen: Jack Ketchum mintha újraforgatta volna a The Girl Next Door-t, csak éppen minden jót kivett belőle. A szereplőkkel nem tudunk együtt érezni, így a lány megpróbáltatásai sem húsba vágóak. A karakterek felszínesek, és elcseszettek. Ráadásul a film végén van egy bizarr fordulat, ami az egész eddigi cselekményeket teljesen más fényben tünteti fel. Vagyis itt nem egy civilizált család degradációját követtük nyomon, hanem egy eleve degenerált közösség életvitelét. Ennek következtében a mondandó is arra redukálódik, hogy a "férfiak mekkora egy állatok", tekintve, hogy hímnemű szereplők eléggé korlátozott számban jelennek meg, míg minden résztvevő nő csupán áldozat.

A legnagyobb baj, hogy egyszerűen mindenki sejtheti, hogy mi lesz a vége. Nincs igazi meglepetés (leszámítva azt, amiről az előbb tettem említést). A rengeteg negatívum ellenére valamiért mégis tetszett. Van egy sajátos hangulata és néhány jól eltalált pillanata. Az egyik kedvencem az, amikor az anyuka megindul a pincében, kezében egy deszkával. Ha minden jelenet ilyen erős lett volna, akkor most egy mesterműről beszélnénk. Kár érte, mert ez így csak egy nagy hakni. De legalább a nézhető fajtából.

Apropó, a stáblista után van egy bónusz jelenet, amit én sehogy se tudtam értelmezni. Kérem valaki írja már meg, hogy az mi akart lenni. Vagy csak el kellene olvasni a könyvet?

Cápák éjszakája - Shark night 3D (2011)

Rendezte: David R. Ellis

Tavaly a világ megkapta a Piranha 3D-t (mi fél év késéssel), ami egész sikeres vállalkozásnak bizonyult. Semmi sem bizonyítja jobban annál, hogy már készül a folytatása Piranha 3DD néven. Nosza, egyesek gondolták, hogy azért idén is prezentálnak egy térhatású, vizes, állattámadásos tini-horrort az erre vágyóknak. Az elkövetők pedig ezúttal legyenek cápák, ami magától értetődő, nem szorul különösebb magyarázatra. Az is, hogy miért pont David R. Ellis kapta meg a rendezés jogát, hiszen neki a Végső állomás 3D óta van tapasztalata ilyen téren, igaz az (is) egy nagy bukta volt.

A történet sejthetően nem túl bonyolult: egy csapat főiskolás elmegy egy tavon lévő szigetre nyaralni, csakhogy hamar rájönnek, hogy a víz nem túl biztonságos. Hozzáteszem, hogy sós vizű tóról van szó, így nem kell valamiféle mutáns cápákat vizionálni. Továbbá igen, sok van belőlük, ennek az okára is fény derül, ami nem egy nagy csavar ugyan, de nem is agyzsibbasztó baromság.