A bűn éjszakája ugyan inkább negatív véleményeket szült, mint pozitív kritikákat (a blogon purga húzta le), de mivel profitot termelt értelemszerűen érkezik a folytatás. A megtisztulás éjszakája: Anarhciához már volt előzetes, itt az újabb.

Úgy látszik az első könyves horrorírók tömegestül vették be tavaly a piacot itthon, itt van ugyanis egy újabb regény 2013-ból. A Jegroth-ess álnevet használó író első művének a kicsit meghökkentő Foghányás címet adta, ám az alcím elég beszédes és jól összefoglalja az alapkoncepciót: "Zombi róka horror". Amennyire mókás a könyv címe és cuki a borítóján feszítő Vuk, annyira undorító és helyenként gyomorforgató a tartalma, már amit a történetet illeti. A regény a Könyvműhely.hu nevezetű magánkiadó gondozásában készült, egyébként kifejezetten ízlésesen néz ki külsőre, ami ha nem is olyan lényeges szempont, azért mégis jó pont. Nem ragoznám tovább a felvezetést, nézzük meg mennyire váltotta be a könyv a hozzá fűzött reményeket.

Jegroth-ess - Foghányás (Zombi róka horror)

A mű nem oszlik fejezetekre, egyetlen 240 oldalas folyamként tárja a sztorit az olvasó elé, s mivel rendes tempóban pörögnek benne az események egyáltalán nem zavaró a tagolás hiánya. Azért egy természetes töréspontot mégis mindenki könnyedén felfedezhet, az első fele ugyanis eléggé hasonlít egy unalomig ismételt tinidráma zombikórral megspékelt verziójára, a későbbiekben viszont más műfajok felé kezd el kacsintgatni a történet. 

A főszereplő nem meglepő módon maga a zombi róka, Xavér aki olyan, mint bármelyik konzervből előrángatott hánytatott sorsú tinédzser: nincsenek szülei, árvaházban nevelkedett, ahol mindenkinek ő volt a céltáblája, majd nevelőszülőkhöz került, akik ráerőltetik a saját akaratuk és iskolába küldik. Habár a nevelőcsaládja halál rendes vele, Xavér valami rejtélyes okból mégsem szereti igazán őket, meg úgy nagyjából senkit sem. 

A további szereplők is egytől egyig különféle állatok: rókák, kutyák, macskák, farkasok, madarak és hüllők, melyek kisebb-nagyobb sikerrel próbálnak emberi sztereotípiákat képviselni, lásd a gonosz farkas vagy a kapzsi disznó. Erről persze a többség egyből Orwell Állatfarmjára asszociálhat, de azért nem kell magasra tenni a lécet, a társadalomkritika itt ugyanis nehezen vehető igazán komolyan, bár remélhetőleg nem is ez volt a fő cél. 

Anno a Ház az erdő mélyén kibeszélős-elemzős írásom elég nagy népszerűségnek örvendett, nem tudom, hogy azért, mert jó volt vitatkozni a film zsenialitásán, vagy csak mert tényleg megérdemelte a különleges bánásmódot. Így most kísérleti jelleggel ezt megismételném egy szintén -méltán- népszerű filmmel. Úgy hogy előre szólok, hogy az alábbi írás ATOM SPOILERES lesz! Vagyis aki még nem látta, az jobban jár, ha nem baszik ki magával és most rögtön abba hagyja az olvasást és nekiül megtekinteni a...

Az árva - Orphan (2009)

Rendezte: Jaume Collet-Serra

Először persze csak egy kényelmes délutáni kritikára gondoltam, de nagyon nehéz lenne úgy írni, hogy kerülgetem és utalgatok a Nagy Csavarra. Arról nem is beszélve, hogy a forgatókönyv meglehetősen okos és ezt szeretném kényelmesen megindokolni, anélkül, hogy kínosan kacsingatok azon olvasók felé, akik tudnák, hogy éppen mikre célzok. Inkább kezdjünk is neki!

Örökbe fogadni egy másik élőlényt igencsak nemes cselekedet, ami nagy felelősséggel jár. Hiszen ha a dolgok nem az elképzeléseink szerint alakulnak, akkor keményen dolgozni kell rajta, nincs reklamáció, nincs árucsere. Külön igaz ez akkor, ha nem egy csecsemőről, hanem egy általános iskolás korú gyermekről van szó. Ebben az esetben az újdonsült szülőknek bizonyos reszocializációt kell végrehajtani a kis csemetén, hiszen meg kell tanulnia, hogy milyen egy családban élni. Ami természetesen teljesen más, mint az árvaházi élet. Ez a filmben egyébként egész idilli állapotot mutat, de azért jó, ha tisztában vagyunk vele, hogy az állami intézményekben (főleg itthon) sokkal keményebb körülmények között nevelkednek a kölykök. Persze szükség volt a békebeli változatra, hiszen így még kevésbé lesz érthető, és főleg még nagyobb hatást keltenek Esther furcsaságai.

Korábban volt már láthattunk egy fasza posztert a Leprechaun: Origins kapcsán, most pedig megtekinthető az első trailer, ami még friss és ropogós!

Ugyan kivételes eset, de ezúttal örültem a rebootnak, most viszont komolyan aggódni kezdtem. HOL VAN A KOBOLD?!

Most végre többé-kevésbé sikerült felvennem a ritmust és "időben" írnom egy friss alkotásról. Bár eddig már három hazai kritikát is olvastam róla. Sebaj, jelentem itt vagyok én is!

Oculus (2013-2014)

Rendezte: Mike Flanagan

Azt, hogy a tükör, mint tárgy milyen para tud lenni, már nem egy filmnek sikerült bebizonyítania. A legklisésebb példa erre az, amikor a karakter kinyitja a fürdőszobatükröt, kivesz valamit, majd mikor becsukja, hirtelen ott terem mögötte valami rémisztő alak. Vagy éppenséggel magát látja valami torz formában. De az se újdonság, hogy ha a tükör nem csak a félelemkeltés eszközeként van jelen, hanem központi szerepet kap. Lásd Kampókéz-filmek. Ennek tudatában tényleg valami újdonságot kell mutatnia annak a mozgóképes alkotásnak, aminek röviden annyi a története, hogy van egy gonosz tükör, ami öl. Nem csoda, hogy az olvasóink többsége nem lelkendezett eme hír hallatán még anno. Azért szerencsére a végeredmény nem lett tragikus.

Adott egy huszonéves testvérpár, az öcsit 11 év után kiengedték az elmegyógyintézetből, mivel anno lelőtte apucit, miután az végzett anyucival. Csoda, hogy a nővére túlélte bármilyen komolyabb pszichológiai zavar nélkül. Ja nem, mégsem, ugyanis meggyőződése, hogy mindenről egy antik tükör tehet, amihez az évszázadok során több bizarr haláleset is köthető. Ezt olyan komolyan veszi, hogy a régi házukba viteti az ominózus tárgyat, amit fullosan beszerelt kamerákkal, mobil lámpákkal, hőérzékelővel, számítógépekkel, különböző időpontokban riasztó ébresztőórákkal és több tucat szobanövénnyel. Most akkor kinek is kellett volna a sárga házban csücsülnie?

Két pap és egy medikus ördögűzést hajt végre egy terhes nőn. Jól hangzik? A horrort Adam Green, a Frozen és A balta rendezője készíti. Stacy Chobsky a Dowdle fivérekkel közösen írta a forgatókönyvet. Előbbi neve nem lehet túlságosan ismerős, de a testvéreknek már köze néhány alkotáshoz a műfajon belül. Ők írták a Karantént és a The Poughkeepsie Tapes, illetve az Ördög producerei voltak.

Egy öregebb pap és fiatalabb kollégája egy orvostanhallgató nővel közösen elszánja magát, hogy ördögűzést hajt végre, az alany egy terhes nő. Ám hamarosan egy sátáni szekta zargatni kezdi őket, mert úgy gondolják, hogy a gyermek hozzájuk tartozik.

Frappánsabb cím nem jutott eszembe. A dal egyébként itt meghallgatható, de szerintem mindenki ismeri. A lényeg, hogy a négy részes széria első két epizódjáról lesz szó, mert csak azokról érdemes beszélni. Ezt majd még lentebb bővebben kifejtem.

Halálosztó - Wishmaster (1997)

Rendezte: Robert Kurtzman

Nekem igazi ifjúkori kedvencem, úgy hogy lehet, hogy ismét egy kicsit elfogult leszek, ezért előre is elnézést is kérek. Ugyanakkor lehengerlő érvekkel fogom alátámasztani, hogy ez a film miért is jó! Túl azon persze, hogy én azt mondom. A művet a horrormester, Wes Craven nevével szokták eladni, pedig ő csak az executive producer volt, amiről remélem egyszer megtudom, hogy konkrétan mit is jelent és hogy az ilyen titulusú ember mit is csinál. Mindenesetre szerintem felesleges ilyen aljas trükkökkel nézőt csalogatni, mert e nélkül is megállja a helyét.

A pofonegyszerű alapötletben rejlik a film legnagyobb erőssége: van a gonosz dzsinn, aki mindenkinek teljesíti egy kívánságát, csak nem feltétlenül úgy, ahogy azt az illető elképzelte. A legtöbb esetben a kívánó úgyis alaposan megszívja, már persze túl azon, hogy a lelke is elkárhozik. Viszont el lehet képzelni, hogy milyen kreatív halálnemek születhetnek így és a maguk nevében milyen szórakoztatóak! Érzékletes példa erre, amikor a csini csoki csajszi csacsogja (áhh, alliteráció), hogy örök szépséget szeretne, erre próbababa lesz belőle!