Most csak egy vendégkritikára van időm, szerencsére továbbra is külditek őket lelkesen (csak így tovább). A következő írást Sörös Gergő nevű olvasónknak köszönhetjük! Egy másik Christopher Lee-féle vámpíros filmről már olvashattatok a blogon, a A sebhelyes Drakuláról.
Dracula has Risen from the Grave (1968)
Rendezte: Freddie Francis
A spanyol származású Carreras család irányítása alatt álló brit Hammer Film Stúdió az elmúlt század jelentős részében az európai filmgyártás egyik legtekintélyesebb pillére volt. Kezdetben ugyan elsősorban kisebb költségvetésű vígjátékokat, drámákat és háborús filmeket gyártottak, azonban a valódi áttörést az 50-es évek második felében leforgatott első horrorfilmjük a The Curse Of Frankenstein hozta, melynek sikerén felbuzdulva évtizedeken át ontották a jobbnál-jobb, a kor követelményeinek tökéletesen megfelelő horror remekműveket. Megjegyzem, a szóban forgó alkotások többségében valódi időtálló gyöngyszemeknek bizonyultak, amelyeken az idő vasfoga sem volt képes valódi sebet ejteni, az elkötelezett rajongók seregének legnagyobb megelégedésére. Az alábbiakban egy több irányból is erősen kritizált, az idők szavának súlya alatt azonban valódi mesterművé nemesedett darabról, az 1968-as Dracula Has Risen From The Grave-ről olvashattok egy rövidebb elemzést.
A Phase 4 Film forgalmazásában érkezik a Bloodrayne harmadik része, amelyet ismét maga Uwe Boll dirigált. Az első rész nem volt sikeres a mozikban, Boll mestert azonban ez nem zavarta meg abban, hogy elkészítse a folytatást, amelyben Natassia Malthe vette át Kristanna Lokentől a stafétabotot és a harmadikban is ő játssza a főszerepet, mellett Brendan Fletcher, Michael Paré és Clint Howard fog felbukkanni. Amerikában a film július 12-én kerül a boltok polcaira. A történések 1943-ban zajlanak, Ekard Brand vezetésével a németek létrehoztak egy csapatnyi élőholt hadtestet, ezek a vámpírok vígan csoszognak a napfényben, Rayne megpróbálja megállítani őket és azt is meg akarja akadályozni, hogy Hitlert is átalakítsák.
Drakulát leginkább Lugosi Bélával azonosítjuk, mint emblametikus megtestesítőjét, aminek nyilván többek között magyar származása a legfőbb oka. Pedig ahogy
Nem is olyan régen írtam Dekker zseniális tiszteletadásáról, a
Kivételes alkalom az, amikor egy koreai rendezőt nem kell bemutatnom a nagyközönségnek, ugyanis Chan-wook Park Dél-Koreának olyan, mint Takashi Miike Japánnak. Az ő nevéhez fűződik többek között a Bosszú-trilógia is. Ez a film azonban merőben más elsőre, de ha lejjebb ásunk, akkor hamar előkerülnek a rendezőre jellemző vonások, mint pl. a meglehetősen bizarr szerelmi vonal vagy épp az elegáns vontatottság.
Mivel anno a
Friss kommentek