Két film, amiben valamilyen színű ruhát viselő szellem kísért. Hasonlítsuk csak őket össze!

Kezdjük az ismertebbel, amit bizonyára már sokatok megnézett.

A fekete ruhás nő - The Woman in Black (2012)

Rendezte: James Watkins

Még anno a legelső tévéfilm adaptációról írtam úgy, hogy készül egy újabb megközelítése. Most szándékosan elkerülöm a "remake" kifejezést, hiszen ez nem azt a változatot teszi új (fekete) köntösbe, hanem az eredeti Susan Hill könyvhöz nyúlik vissza. Sajnos magához a könyvhöz még nem volt szerencsém, így nem tudom eldönteni, hogy melyik adaptáció a hitelesebb, mert mindkét film rengeteg különbséggel rendelkezik, noha az alaptörténet mégis ugyanaz.

A legelső, legszembetűnőbb különbség az alaphangulat, ami maga a megtestesült gyász. Mert míg a tévéfilmben fiatal ügyvédünk egy boldog családi fészket hagy el, hogy egy elhagyatott mocsárra épült házban keresgéljen papírokat, addig itt ez koránt sincs így. Itt ugyanis a feleség belehalt a szülésbe, amit főszereplőnk a mai napig nem tud megemészteni. Az ilyet persze nehéz is.

Mindenesetre az atmoszféra máris sötétebb és nyomasztóbb, vagy legalábbis annak akar tűnni. Mert a film legnagyobb baja pont ez: nekem túl steril. Ez egy tisztességes iparos munka. Mondhatni mérnöki precizitással megkomponált, hogy mikor mi történjen, mikor mi próbálja megijeszteni a nézőt. Kevés sikerrel. Jó, elismerem, hogy üdítő hatású a mai világban egy klasszikus, gótikus hangvételű horrort látni, ami csak nagy ritkán hatásvadász. Mert kevés sokkolást kapunk, viszont annál több klisét (a tapéta alól valami borzalom kerül elő, hűha). Engem igazából semmi se lepett meg, valahogy nem volt képes frászt hozni rám. Pedig elhihetitek, nagyon akartam. Szeretem azt a bizsergető érzést, amikor a film megvárakoztat, és én azon izgulok, hogy mindjárt lesz valami. Itt is kapunk ilyesmiket, csak nálam ezek egyszerűen nem működtek.

Igen, igen. Nem csak a fostos filmeket szoktam egybegyúrni egy nagy gombóccá, hanem a jókat is. Ezekről külön-külön nem igazán írnék, viszont megfeledkezni sem akarok róluk. Kiemelkedőnek egyiket sem mondanám, de a többségével el lehet lenni. Úgy hogy tessék mazsolázni!

1. Henry: egy sorozatgyilkos portréja - Henry: Portrait of a Serial Killer (1986)

Rendezte: John McNaughton

Kezdjük egy kötelező klasszikussal. A film megtörtént eseményeket dolgozz fel. A főszereplő Henry (Michael Rooker - A csontember, Slither és ő Merle a TWD-ből) minő meglepetés, egy sorozatgyilkos. Nincsenek bevett módszerei, vagy kifejezett célcsoportja. Ha kedve szottyan, egyszerűen öl. Pusztán azért, mert egy írástudatlan szociopata.

Van egy igazi suttyó szobatársa, akihez épp oda költözik a bájos kishúga. Elvannak szépen hármasban: a kiscsaj dolgozik, bratyó füvet terít és seftel, míg Henry... hisz úgyis tudjátok. Ezt az idilli hangulatot töri meg az, amikor a bátyuska derék őrültünkkel egymásra nem találnak, és el nem kezdenek véletlenszerűen embereket ölni. Mondhatni amolyan mester és tanítványa nem lesz a dologból. A rémtetteket még kamerára is rögzítik.

Van egy sajátos hangulata a filmnek, azt meg kell hagyni. Kissé lassú és hideg. De talán ennek köszönhetően a gyilkosságok egyszerűsége sokkal borzasztóbban hat, mint egy belezés akár melyik splatternél. Néhol kifejezetten felkavaró.

Azonban magát a címszereplő karakterét nem sikerült egyensúlyba hozni. Valahogy nem hiszem el róla, hogy olyan profi legyen, hogy képes legyen a rendőrség agyával gondolkodni: "mindig másképp és máshol ölök, így nem tudják összerakni a profilomat". De ez csak az egyik az apróbb hibáknak, amik rontják az összképet. Arról nem is beszélve, hogy ha az ember utána néz az eredeti eseményeknek, akkor rájön, hogy a valósághoz képest ez a történet túlságosan is "idilli". Például maga Henry valójában egy átlag IQ-szint alatti barbár volt, nem egy mestergyilkos. A lezárás pedig kissé elsietett, bár talán így még nagyobbat is üt.

Minden hibája ellenére tessék nyugodtan megnézni, mert azért elég kemény.

Rendhagyó kritika-csomag következik, ugyanis az alábbi filmek olyan rosszak, hogy nem bírtam őket végig nézni. Éppen ezért egyiket sem pontozom, inkább rávilágítanék, hogy mi miatt kapcsoltam ki őket idő előtt. Ezzel pedig végérvényesen megszüntettem azt az eddigi elvemet, hogy a blog kedvéért csak azért is befejezem a hulladék értékű alkotásokat. Ezzel időt és agysejtet is megspórolók egyaránt. Egyébként nem ez az első eset, hogy olyanról írok, aminek nem láttam a végét.

1. Insane (2010)

Rendezte: Anders Jacobson és Tomas Sandquist

Kezdjük azzal, amiből kb. egy órát meg tudtam tekinteni. Eddig a svéd horror alatt a nagyközönség csak a zseniális Engedj be! c. kis kedvencemet ismerhette meg, erre képesek egy ilyen unalmas filmmel előállni. Szégyen.

A történet olyan minimális, hogy nyugodtan leírhatom az egészet: van egy elhagyatott hotel, amit egy kissé kattant figura vezet egyedül. Akik betérnek ide lányok, azok meg meghalnak egy gázmaszkos ember által. Ismerős? Nahát, csak nem egy húsgombóc és IKEA-bútor szagú Psycho?  Mivel lemaradtam a "csattanóról", ezért nem bizonyosodhattam meg róla, hogy a tettes tényleg a tulaj-e, illetve, hogy van-e a pincéjében egy csontváz, amit "anyunak" szólít. De nem is igazán érdekel. Azt azért megjegyezném, hogy ezen a fene nagy kreatív forgatókönyvön négyen dolgoztak! Gondolom a munka helyett elmentek sörözni, aztán kínjukban inkább átírták Hitchcock mesterművét.

Vannak ugyan ötletes megoldások, mint pl. amikor álmában fényképezgeti a leendő áldozatokat, meg maga a látvány is egész korrekt, de ez mind kevés. Baromi unalmas, ne lefekvés előtt nézzétek meg, mert be fogtok aludni, ahogy én is. Annyira nem tudott lekötni, hogy ennél többet még akkor se tudnék róla írni, hogy ha az életem múlna rajta.

A cannes-i filmfesztiválon mutatják be a svéd Blood Runs Cold slashert, ezt követően talán mihamarabb láthatjátok Ti is a produkciót. A 80 perces horrort 35 nap alatt forgatták le, a munkálatok alatt mínusz 15-20 fok körül ingadozott a hőmérséklet. Egy fiatal énekesnőre fókuszál a sztori, akinek menedzsere kibérel egy házat, ahova a hölgy barátjával el is megy annak reményében, hátha sikerült megalkotni néhány új számot. Na persze, nyugodtság, ahol a legnagyobb izgalom kb. az, hogy este összegyűrik a lepedőt. Mint tudjuk az ilyen műveknél csak a főszereplő számít stresszmentes napokra, a néző vért vár és ezt meg kapjuk.

Nem olyan rég többen is említették, hogy kíváncsiak lennének arra, hogy mik az én személyes kedvenceim, hát íme. Az összeállítás kissé nehéz volt, egy jó pár film ki is maradt. Így igyekeztem úgy összerakni, hogy melyeket nézem meg a mai napig a legszívesebben és leggyakrabban.

Azonban szeretném előre leszögezni, hogy ez lista NEM azt mutatja, hogy szerintem mely horror filmek a legjobbak, hanem hogy NEKEM mik a favoritjaim. Szóval számonkérést nem szeretnék kapni.

Igen, ezek nálam mind 10/10-es (na jó egy nem, de azt majd megmagyarázom).