A TRAP egy nem rég nyílt „escape room” játék a Semmelweis Egyetem közelében (Mária utca 19.), ami stílusosan egy pincében található.  Meghívást kaptunk, hogy kipróbálhassuk, mi meg éltünk a lehetőséggel. Ezúttal csak a húgomra tudtam támaszkodni, mint kvázi bejáratott segítségre. Persze azt már az elején tudtuk, hogy ismét keményfába vágjuk a fejszénket, hiszen közölték velünk, hogy a 3-4 fő az optimális.

Babák - Dolls / The Doll (1987)

Rendezte: Stuart Gordon

A rendezőt szerintem már mindenki jól ismeri a Lovecraft adaptációiból (Re-Animator, Castle Freak, From Beyond). Most következzen egy olyan műve, aminek ezúttal semmi köze nincs az íróhoz. Leszámítva talán az itt is fellelhető gótikus hangulatot.

Egy nem túl boldog család kocsikázik az eldugott úton, majd ahogyan az meg van írva - elakadnak. "Szerencséjükre" pont a közelben van egy régi, eldugott ház (valóságos kastély), amiben  egy kedves, idős pár lakik, akik a viharra való tekintettel befogadják őket éjszakára.

Mielőtt jobban belemennék, tisztázzuk a "család" állapotát, ahogy a film is rögtön szembesít vele. Ugyanis az a szomorú helyzet, hogy van az apuka, aki valamiért beleszeretett Szörnyella De Frászba. Ez a hasonlat abszolút helytálló, ugyanis a frizurát leszámítva egy az egyben ugyanaz a karakter, amit az old timer csak megerősít. Persze nem csak a külsőségekben hasonlít a rajzfilmfigurára, hanem a belső tulajdonságaiban is. Egyszerűen utálja a férfi kislányát. Ez a gyűlölet pedig valóságos mételyként hat apucira, ugyanis egy idő után már ő is csak egy koloncot lát a szerencsétlen gyerekben. Csoda-e, hogy szegényke fantáziája olyan mértékű, hogy a film elején elképzeli, ahogy az óriásira nőtt plüss macija szétszaggatja a szüleit?

Emlékeztek még a PÁNIQSZOBÁRA? Sajátos hangulatú „escape room” móka, amolyan Fűrész-utánérzéssel. Nos, azóta nem hogy elkészültek egy teljesen új hangulatú teremmel, hanem a kettőt ügyesen összekötötték, és így akár már 120 perces játékra is be lehet nevezni! Az ott dolgozók voltak olyan kedvesek és biztosítottak nekünk egy ingyenes, maratoni próbajátékot. Erről a kalandról számolok most be.

A poszt félig "remake vs. eredeti" lesz, azzal a különbséggel, hogy szó lesz az amerikai változat két folytatásáról is. Így többek között az is kiderül, hogy érdemes-e befektetni a gyűjtődobozára. Na jó, azt most megmondom, hogy nem.

1. Kairo / Pulse (2001 - Kiyoshi Kurosawa) - Mezsgye / Pulse (2006 - Jim Sonzero)

A Kör sikere felébresztette Hollywoodban a feldolgozási lázat. Így jöttek is szépen sorban az ázsiai filmek pofátlan átiratai: a The Grudge-féle Átok, a Fekete víz, Az Árnykép, a Hívatlan vendég, a Nem fogadott hívás, a Tükrök, A túlvilág szülötte és még ki tudja, hogy mik. Ezek többsége ugyan szánalmas újraforgatás, de van azért olyan, ami érzésem szerint jobban sikerült az eredetinél. Reményeim szerint majd egy nagyobb cikk keretében ki fogjuk mindezeket tárgyalni. De egyelőre maradjunk jelenlegi tárgyunknál, a Mezsgyénél.

Azt kell, hogy mondjam 11 év távlatából, hogy a Kairo megelőzte korát. Emlékeztek még 2001-re? A DOS-ra? A floppy lemezre? A Windos XP, YouTube, Facebook, Twitter előtti időkre? A betárcsázós internetre? Arra, hogy még egy kép betöltése is sokszor időigényes volt? Ami nekünk ekkor még az internet hajnalát jelentette, addig a nálunk fejlettebb országokban már a kézzel fogható valóság volt.

De mit is értettem az alatt, hogy ez a film megelőzte a korát? Azt, hogy már ekkor felhívta a figyelmet egy, azóta már világszerte létező társadalmi problémára. Ez pedig nem más, mint az individuum teljes elszigetelődése a külvilágtól, az "én" önkéntes magányba menekülése. Ez a jelenség pedig úgy érzem, hogy sosem lehetne aktuálisabb a közösségi oldalak idején (most is azon csüngsz, mi?) és a tudaton, hogy jóformán már el sem kell hagynia az embernek az otthonát, mert a világháló segítségével a székben ülve el tudunk bármit intézni (na jó, itt Kelet-Európában, a sárga csekk földjén ez még annyira nem lehetséges). Tudom, hogy nem tűnik olyan vészesnek a helyzet, mi több, paradicsomi állapotnak, csak így az ember szociális képességei erősen csökkennek.

Rendhagyó vendégkritikát kaptunk Zsuzsi nevű olvasónktól, aki egy animációs meséről írt. Ami a kritika alapján nem lehet túl gyermekbarát. Ráadásul macskás - ez ma már csak egy ilyen nap. Az egyébként érdekes, hogy ezzel párhuzamosan egy olvasónk szeretett is volna erről olvasni. Íme.

Ezúton is köszönjük az írást!

Karmok harca - Felidae (1994)

Rendezte: Michael Schaack

Akif Prinicci német szerző Bársonytalpon oson a halál című novellájának moziváltozata. Eredetileg krimi címkével reklámozzák, de szerintem a horror-thriller jelző jobban körülírja. Az egész olyan, mint egy önmagából kifordult Walt Disney-alkotás, mégis jóval több annál. Üzenete van. Érinti a világuralmat, a vallást, a hatalommal való visszaélést, a hiszékenység csapdáját, a félelmet, az eredendő hülyeséget. Szóval tessék felkészülni egy abszolút felnőtteknek kitalált társadalomkritikára, melynek főszereplői macskák.

Maga az alapsztori már-már elcsépelt: Francis, a főhős cica a kissé hóbortos (aki író, és az ihlethez elengedhetetlen a gyakori környezetváltozás...) gazdájával együtt új házba költözik és fenekestül felfordul az élete. Ki hitte volna...? Főhősünk kopót megszégyenítő tempóval felismeri a helyzet súlyosságát: ez a hely bűzlik. És ezt kéretik szó szerint venni. Röviddel ezek után képbe kerül egy újabb macska, Kékszakáll és felbukkan az első holttest. Gyilkosság. A "Konzervnyitók" tették (ezek lennénk mi, emberek). Vagy mégsem ilyen egyszerű a helyzet? Francis nem hajlandó ennyiben hagyni a dolgot, főleg mivel úgy hírlik: sorozatgyilkos arat a környéken.

A cím nem túlzás, mert ha van horror, amire az utóbbi időben mindenki felkapta a fejét, akkor az a The Cabin in The Woods. Őszintén szólva korrekt akartam lenne a forgalmazóval, hogy megvárom a hazai DVD megjelenést (szeptember 26. - 1990 Ft lesz!), de mivel már minden létező platformon kértek tőlem kritikát így végül letettem erről. Az se mellékes, hogy már szinte mindenki írt róla (eddig öt különböző kritikát olvastam), így mi se maradhatunk le túlságosan.

Éppen ezért én most kivételesen nem kritikát fogok közzé tenni, hanem egy elemzést. Ami azt jelenti, hogy durván SPOILERES leszek, mert nem látom annak értelmét, hogy én is beálljak a sorba és ugyanúgy kerülgetve a forró kását áradozzak a műről. Mert fogok. Ugyanis ez egy kibaszott jó film. Úgy hogy aki netalántán még nem látta volna, az essen gyorsan túl rajta (vagy várjon egy hónapot) és közösen tárgyaljuk ki. Higgyétek el megéri látatlanba megnézni, mert ez az alkotás valóságos szobrot állít a műfajnak.

Akkor kezdjük is.

Ház az erdő mélyén - The Cabin in the Woods (2011-2012)

Rendezte: Drew Goddard

A kezdés -és voltaképpen a film első fele- tipikus horror lenne, ha párhuzamosan nem látnánk egy földalatti, (vélhetően) szupertitkos bázist. Mert annál sablonosabbat el sem tudnék képzelni, hogy öt fiatal elmegy egy tóparti házba kirándulni. A karakterek szintén nem tartalmaznának túl sok egyediséget, ha pl. a kötelező "izomagy" nem ajánlana könyvet a Szovjetunió gazdasági történelméről. Aztán személyisége szép lassan átalakul, és hirtelen azon kapjuk magunkat, hogy haverját le "okostojásozza". Ami ugye nem véletlen. Ahogy itt semmi sem az.

Mint korábban írtam, megpróbálom aktívan követni az idei filmeket. Íme még egy, amiről olvasói ajánlás is érkezett. Nagyon nem is kellett győzködi, mivel jókat olvastam róla.

The Tall Man (2012)

Rendezte: Pascal Laugier

A francia rendezőt gondolom nem kell bemutatni (Mártírok, Saint Ange). Úgy tűnik, hogy tehetségére felfigyeltek a tengerentúlon is és tető alá hozta ez az amerikai-kanadai koprodukciós alkotást. Aki egy "amerikanizált" Mártírokra, vagy hasonló, szaftos horrorra számít, az csalódni fog. Mi több, ha figyelembe vesszük a film végét, akkor rájövünk, hogy nem is horrort, hanem egy szép drámát láthattunk. Csak eddig a lényeg el volt takarva a szemünk elől. De kezdjük mindent az elején.

Adott egy hegyi kisváros, ami haldoklik. Nem csak képletesen a bezárt bánya miatt, amitől a szegénység soha nem látott méreteket ölt, hanem mert rendszeresen tűnnek el a gyerekek. Jogos a kérdés, hogy akkor miért nem költöznek el az ott élők. Ezen én is elmélkedtem vagy öt percet, pedig a válasz egyértelmű: a fenti két ok. Pénz nélkül lehetetlenség, ráadásul a házadat senki se fogja megvenni egy ilyen környéken. Patt helyzet. Így az ott lakók csak reménykedni tudnak, hogy a "Magas Ember" (így nevezik el a gyermekrablót) elkerüli családi fészküket. Így sikerül egyfajta középkori hangulatot teremteni, csak ugye itt a "falubéliek" nem önként áldoznak a környéken élő "rémnek".

A városban az orvos már nem él, a betegellátást az özvegye, Julia látja el, mint ápoló. Egy nap azonban betörnek hozzá is és elrabolják a fiát, David-et. Innentől felgyorsulnak az események, amelyek olyan fordulatokat tartogatnak, hogy az ember majd' beleszédül. Ráadásul ezek még logikusak és jól felépítettek is. Ami mostanság ritka.

Az állatok napja - Day of the Animals / Something is out There (1977)

Rendezte: William Girdler

Talán Hitchcock 1963-as Madarakja tekinthető az első öko-horrornak, amikor is a feszültség forrása maga az anyatermészet volt. Ezt követően a '70-es évek már a katasztrófafilmek éve volt, elég csak a Földrengésre, a Pokoli toronyra, vagy a Poseidon katasztrófára gondolni (ez utóbbinak a történetét azóta még háromszor vászonra vittek). A rendező ráadásul már letudott egy hasonló témájú tévéfilmet, a Grizzly-t, amiben egy medve terrorizál néhány kempingezőt. Most viszont bevetett minden lehetséges vadállatot, ami csak feltűnhet az észak-amerikai hegyekben.

A film bizonyos értelemben megelőzte korát, hiszen az ózonréteg elvékonyodására hívja fel a figyelmet. Ez pedig sajnos a mai napig aktuális probléma. Itt konkrétan az történik, hogy egy kis, hegyvidéki város felett keletkezik egy ózonlyuk, ami elsősorban az ott élő állatvilágra hat ki. Egyszerűen "megfő az agyuk" és ettől agresszívakká válnak. Valamilyen oknál fogva azonban egymást nem, csak az embereket támadják meg. Éljen a fajok közti egyetértés...

No de az izgalmak eléréséhez kellenek áldozatok is! Akik elsősorban nem a városka lakói lesznek, hanem a közeli erdőben vadkempingező turistacsoport tagjai. Annyira vadra veszik a figurát, hogy élelmet sem visznek magukkal, azt majd a kijelölt turista pontokon fognak kapni. A csapat meglehetősen sokszínű, van köztük idős professzor, fiatal szerelmespár, kisgyermek a nyűgös anyjával, egy indián és még lehetne sorolni. A legmeglepőbb azonban maga Leslie Nielsen, aki egy igazi agresszív seggfejet alakít, még hozzá piszok jól. Már pusztán miatta érdemes végig nézni a filmet.

Ahogy tegnap ígértem, most jöjjön egy durvább adag, szigorúan csakis saját felelősségre!

Kellemes időtöltést a vasárnapi ebédhez! :)

1. Cannibal Holocaust (1980)

Kritika itt.

Ez egy olyan alapmű, amit mindenkinek illik látnia, már ha "horrorfannak" tartja magát. Egyszerre zseniális és gusztustalan. Továbbá igen, az állatgyilkosságok igaziak.

Igen, igen. Nem csak a fostos filmeket szoktam egybegyúrni egy nagy gombóccá, hanem a jókat is. Ezekről külön-külön nem igazán írnék, viszont megfeledkezni sem akarok róluk. Kiemelkedőnek egyiket sem mondanám, de a többségével el lehet lenni. Úgy hogy tessék mazsolázni!

1. Henry: egy sorozatgyilkos portréja - Henry: Portrait of a Serial Killer (1986)

Rendezte: John McNaughton

Kezdjük egy kötelező klasszikussal. A film megtörtént eseményeket dolgozz fel. A főszereplő Henry (Michael Rooker - A csontember, Slither és ő Merle a TWD-ből) minő meglepetés, egy sorozatgyilkos. Nincsenek bevett módszerei, vagy kifejezett célcsoportja. Ha kedve szottyan, egyszerűen öl. Pusztán azért, mert egy írástudatlan szociopata.

Van egy igazi suttyó szobatársa, akihez épp oda költözik a bájos kishúga. Elvannak szépen hármasban: a kiscsaj dolgozik, bratyó füvet terít és seftel, míg Henry... hisz úgyis tudjátok. Ezt az idilli hangulatot töri meg az, amikor a bátyuska derék őrültünkkel egymásra nem találnak, és el nem kezdenek véletlenszerűen embereket ölni. Mondhatni amolyan mester és tanítványa nem lesz a dologból. A rémtetteket még kamerára is rögzítik.

Van egy sajátos hangulata a filmnek, azt meg kell hagyni. Kissé lassú és hideg. De talán ennek köszönhetően a gyilkosságok egyszerűsége sokkal borzasztóbban hat, mint egy belezés akár melyik splatternél. Néhol kifejezetten felkavaró.

Azonban magát a címszereplő karakterét nem sikerült egyensúlyba hozni. Valahogy nem hiszem el róla, hogy olyan profi legyen, hogy képes legyen a rendőrség agyával gondolkodni: "mindig másképp és máshol ölök, így nem tudják összerakni a profilomat". De ez csak az egyik az apróbb hibáknak, amik rontják az összképet. Arról nem is beszélve, hogy ha az ember utána néz az eredeti eseményeknek, akkor rájön, hogy a valósághoz képest ez a történet túlságosan is "idilli". Például maga Henry valójában egy átlag IQ-szint alatti barbár volt, nem egy mestergyilkos. A lezárás pedig kissé elsietett, bár talán így még nagyobbat is üt.

Minden hibája ellenére tessék nyugodtan megnézni, mert azért elég kemény.