Augusztus 21-én a hazai mozikat is eléri az Oculus, amit persze azóta már minden érdeklődő megnézett... Ez a csúszás nagyon is jellemző a hazai horror forgalmazásra, ugyanakkor tény, hogy a még időben érkező A megtisztulás éjszakája: Anarchia vagy a Távozz tőlem, Sátán! se mozgatta meg túlságosan a hazai mozifogyasztókat. Na de itt van most ez a ZS-kategóriás gyöngyszem, ami bezzeg egy nappal az amerikai premier után már Magyarlanden is élvezhettünk szinkronosan (!), az Universal Channel tévécsatornán (!) keresztül! Ez azért valahol kissé abszurd számomra. De milyen is lett? Hozta az első rész "színvonalát"? Most kiderül!

Sharknado 2: A második harapás - Sharknado 2: The Second One (2014)

Rendezte: Anthony C. Ferrante

Először is, felmerülhet a kérdés, hogy hogy juthattunk el idáig? Mikor történhetett meg az a 180 fokos Pálfordulás, amikor is a mindenki által megvetett Asylum stúdió munkásságaira nem úgy tekintünk már, mint a filmművészet gennyes rákfenéjére, hanem mint Hollywood gőzkieresztő szelepére? Mióta sikk imádni a szart? Mióta nézzük meg tudatosan ezeket az agymenéseket? Talán a szintén kultstátuszba kerülő Gyilkos cápa vs. óriáspolip óta? Félreértés ne essék, nem a sznobizmus beszél belőlem. Sőt, az Utazás a nácik központja felé pl. azóta már a gyűjteményem részét képezi (igen, pénzt adtam érte). Csak nem értem, hogy jelen alanyunkat miért volt képes 3.9 millió (!) amerikai megnézni szerda este? A hazai nézettségre is kíváncsi lennék, bár az sokatmondóbb lenne, ha mondjuk valamelyik kereskedelmi tévé adta volna le.

Számomra ez a rajongás azért is furcsa -mert ahogy már azt az első résznél is írtam-, egyszerűen nem indokolt ez a hype. Röhejesnek persze, hogy röhejes, de 1-2 agysejtpusztító baromságot leszámítva (benzintől robbanó medence!) azért nem sokkal rosszabb egy Transformersnél. (Elnézést a rajongóktól, de legyünk már őszinték.) Voltaképpen a két termék között a különbség a nagyobb költségvetésből eredő minőségi CGI grafika jelenti. Igaz, azért egy 5-10 évvel ezelőtti szinthez képest az Asylum cápái se vészesen rosszak.Vagy csak én vagyok ilyen téren elnéző?

A poszt címét igazából arra akartam kihegyezni, hogy egy széria harmadik része -kevés kivétellel- mindig a leggyengébb (persze egy esetleges negyedik simán alul tudja múlni). Ezt még nagyon-nagyon régen több példával is sikerült illusztrálnom. A lényeg, hogy 1. ez a film is beáll a sorba, 2. csak most tudatosult bennem, hogy ki is az egyik főszereplő. Aucs.

Cabin Fever: Patient Zero (2014)

Rendezte: Kaare Andrews

Úgy látszik Hollywoodban a mai napig él a Luke Skywalker-effektus, azaz, hogy egy színész neve akaratlanul is összekapcsolódik egy baromi híres film karakterével. Vagyis kvázi eladhatatlanná válik, így kénytelen minden szart elvállalni, amit elé dobnak csontként. Sean Astin is ebben a cipőben jár, aki anno lelkesen Frodó úrfizkodott Samu szerepében, most pedig leginkább olyan művekben szerepel, amik hozzánk el se jutnak. Maximum a film+-ra. Egyébként vicces, de ő sem először szerepel B-kategóriás horrorban, már 2007-ben próbálkozott a Határvidékkel, amiről én még anno írtam is, de valahogy a jelenléte nem tűnt fel. Igazából most is csak az imdb-nek köszönhetően szúrtam ki. Ez betudható annak, hogy azóta sokat fogyott és nem kellett kicsinyíteni a magasságát. Mindegy, alakítása amúgy se tudná megmenteni ezt a förmedvényt.

Mielőtt elkezdeném az ütlegelést, tegyünk egy gyors, kötelező megemlékezést az előzményekkel kapcsolatban. Eli Roth művét a mai napig imádom a '80-as évek hangulatával és beteg humorával. A Ti West-féle folytatás nagy csalódásnak bizonyult, mert bár a történet folytatódott, ahol abba maradt, de a hangulata tini-horror szintre degradálódott. Ami külön fájó annak fényében, hogy tudjuk, hogy a rendező tud nagyon is hiteles retro hangulatot teremteni (ha mást nem is). Azóta mindkét rendező karrierje felfelé ível, szóval a Kabinláz sorozat tekinthető egyfajta bizarr kabalának is.

Az a helyzet, hogy készülgettem én filmekkel anyák- és gyermeknapra, csak hol időm nem volt kritikaírásra, hol kedvem (amikor végre kisütött a nap?! jó, most pont nem, szerencsétek). De ímhol három film, amiben különböző aspektusokból közelítik meg a szülő-gyermek kapcsolatokat.

1. Grace (2009)

Rendezte: Paul Solet

Anno az It's Alive már eljátszott azzal a rendhagyó gondolattal, hogy mi van akkor, ha egy újszülött kezd el gyilkolni. Mivel már maga az alapkoncepció is elég abszurd, így bár nehezen lehetett komolyan venni, de legalább szórakoztatott. Jelen alanyunk meg mintha úgy született volna, hogy az alkotók megnézték volna az említett művet, majd azon gondolkoztak, hogy hogy lehetne ezt földhöz ragadottabban megvalósítani. Úgy ahogy sikerült is a törekvésük.

A nyitójelenet briliánsan fekteti le az alapkonfliktusokat: fiatal, gyermeket váró házaspár vacsorázik a férj szüleivel. Rögtön megtudjuk, hogy a drága jó anyós egy igazi érzelmi zsarnok, akinek még azóta se vágták el a köldökzsinórját, ami szabályos láncként nehezedik fiacskájára. Após papucs, mint az állat (ilyen nő mellett nem csoda), szerencsétlen kismama meg próbál határozottan kiállni a véleménye mellett, kezdve azzal a vitát generáló hátránnyal, hogy vegetáriánus (de a szójatej miatt lehet, hogy vegán). Így képzelhetitek azt a megrökönyödést, hogy egy természetgyógyászattal beoltott szülésznőnél akarják levezetni a szülést.... Ezt a meggyőződést pedig egy majdnem bekövetkező orvosi baki meg is erősíti.

Aztán jön egy kis baleset, apuka meghal, anyuka látszólag halva fogja megszülni csemetéjét. Brühühühü, dráma. Szüléskor azonban csoda történik és a gyermek él! IT'S ALIVE! És ugyan nem növeszt borotvafogakat és nem kezd el embereket ölni, de hamar kiderül, hogy annyira dögszaga van, hogy vonzza a legyeket. A nagyobb baj az, hogy az anyatejre és a tápszerre is nemet mond. Egy véletlen folytán kiderül, hogy neki bizony vér kell, de nem akármilyen, hanem emberé...

Elnézést az obszcén címért, de azt olvastam, hogy csak a feltűnő című cikkeket olvassák el az emberek a neten. Mindazonáltal nagyszerűen prezentálja, hogy milyen is lesz alábbi alanyunk minősége.

Az ördög ivadéka - Devil's Due (2014)

Rendezte: Matt Bettinelli-Olpin és Tyler Gillett

Egyszer már panaszkodtam (a franc tudja mikor), hogy igencsak nyomasztó érzés úgy neki kezdeni egy filmnek, hogy 1. tudod, hogy megbukott a mozikban 2. csupa rossz kritikát kapott 3. imdb-n jelenleg 3.9-en áll, ami azért egy stúdiófilmnél ritka. További súlyosbító tényező, hogy found footage stílusban készült és egy ezer éves témáról szól. De nincs mese, írni kell róla, mert eddig fájóan mellőztem a 2014-es alkotásokat és már ugye május van. Ilyenkor próbálom magam azért lelkileg masszírozni, hogy "ugyan, neked egy csomó, méltatlanul alulértékelt film bejött már!", vagyis hátha megint piedesztára emelhetek egy olyat, amit a többség egyszerűen rossznak ítél meg. Legalább jönnek majd a nagyon okos kommentek, hogy "nem értesz a horrorhoz" meg "kedves posztoló, te egy retardált fasz vagy". Ó igen, előre vizionáltam a virtuális ketrecharcot és a masszív sárdobálást.

Csak hogy nem lesz ilyen (legalábbis elméletileg). Mert Az ördög ivadéka tényleg szar film. Persze ez valahol megnyugvás is, hogy végre olyat döngölhetek a földbe, ami miatt nem feszítenek keresztre (had ne linkeljem a két legismertebb példát erre az esetre). Másrészről viszont nem jó érzés beállni a sorba se, mert mégis szerencsétlen egyszeri horror-rajongó miért olvasná el az X-edik gyalázást? Pláne, hogy már előre megmondtam a tuti. Azért próbálok -szokásomhoz híven- új nézőpontokra felhívni a figyelmet.

A sorozat, amelyben 1970 előtti horror-filmek vannak terítéken.

Drakula háza - House of Dracula (1945)

Rendezte: Erle C. Kenton

A film bizonyíték arra, hogy 1. régen mégsem volt minden jobb, 2. önmagában kevés a sikerhez az, ha minél több kultikus karakter kerül egy produkcióba.

1945: a II. világégés még javában tart, így az egyszerű amerikai polgárnak épp elegendő borzalmakkal kell szembesülni a napilapokat olvasgatva (hányan haltak meg ebben és ebben a csatában? mi drágult? és egyéb fontos kérdések) mintsem a mozikba zarándokolni borzongani. Az első számú horror-gyártó stúdió, az Universal, így érthetően gondba került, amit tovább fokozott az egyre kínosabbá váló ötlettelenség. Sorra jöttek a sikerfilmjeik ilyen-olyan minőségű folytatásai, az utolsó sikeresnek mondható, önálló projekt talán az 1941-es Farkasember volt.

Ennek köszönhetően Hollywood kitalálta a crossover filmeket! Vagyis két, vagy több horror-ikon egy filmben való szerepeltetését. Valljuk be, hogy maga az ötlet jogos, kár, hogy egyik ilyen próbálkozás (Frankenstein találkozik a farkasemberrel [1943], Frankenstein háza [1944]) sem sikerült maradandóra. Így jutottunk el mostani művünkhöz is, ami az előbb említett Frankenstein házának a kvázi folytatása. Noha ez a tény bennem is csak utólag racionalizálódott. Ezért is a megtévesztő cím, mert a helyszín amúgy egy -a hivatalos szinopszis szerint- "őrült" tudós kastélya.

Ha volt bármi haszna is annak, hogy az Alkonyattól pirkadatig c. sorozatnak megnéztem a pilotját, akkor az az, hogy meghozta az eredeti alapanyaghoz a kedvemet. És ha már elkezdtem, akkor a folytatásoknak is nekiálltam. És ha már idáig eljutottam, akkor írhatnék is róluk. És lőn.

Alkonyattól pirkadatig - From Dusk Till Dawn (1996)

Rendezte: Robert Rodriguez

Nem is tudom, hogy érdemes-e erről hosszabban írnom, hiszen gyanítom, hogy az olvasók többsége már látta. Ezt már csak azért is sejtem, mert hozzám hasonlóan rengeteg Tarantino-fan él az országban. Oké, hogy nem ő rendezte, de nem csak hogy az egyik főszereplőt alakítja, de a forgatókönyvért is a Mester a felelős! Aki pont forgatókönyvírásért kapott már két Oscar-díjat, szóval valamit csak tudhat. Rodriguezzel remek párost alakítottak, mindkettőjük munkásságának az esszenciája érződik végig a filmben. Vagyis hallhatunk fekete humorú, sajátos párbeszédeket, mindezt mexikói köntösbe tálalva.

A sztori leírásával túl sok karaktert nem is pazarolnék. Nem csak a fentiek miatt, hanem mert maga a történet nincs feleslegesen túlbonyolítva. Van egy bűnöző páros, akik egy rablás során megölnek jó pár embert, ezért egész Texas a fejüket akarja, hát jó hogy Mexikó felé veszik az irányt! Útközben túszul ejtenek egy háromtagú családot a lakókocsijukkal együtt. Végül elérkeznek egy cicis bárba, ahol szó szerint elszabadul a pokol, mert kiderül, hogy az ott dolgozók mind vámpírok.

Rendkívül dicséretes dolog, hogy egy ilyen filmfesztivál külön szekciót épít a mi kedvenc műfajunkra, ezért örömmel vettük a lehetőséget, hogy sajtós jeggyel bármelyik filmre bemehetünk ingyen. Igyekeztünk is élni minél többször a lehetőséggel, én például az ötből négy filmet elfogyasztottam, igaz, nem mind a moziban. Az egyedüli kimaradó a Frankenstein's Army lett (amiről purga anno már amúgy is írt), az sajnos csak később kerül elfogyasztásra. Összességében - habár kifejezetten horrorról egyik film esetében sem beszélhetünk - én elégedett vagyok a programmal. Jó lenne minél több ilyen mozis fesztiválon viszontlátni a horror műfaját.

(purga: Természetesen nekem is lesz majd külön beszámolóm napokon belül.)

Lássuk is mindjárt a filmeket!

Gonosz lélek közeleg - Here comes the Devil (2012)

Ilyet sem hittem, hogy valaha leírok anélkül, hogy pisztolyt tartanának a fejemhez, de ez volt az a film, amit elrontottak a mellek! Igen, a női mellek! Igen, tényleg elrontották!

Komolyra véve a szót, nem szeretem, ha egy film úgy akar engem megfogni, hogy egyből a nyitójelenetben egy, a történet szempontjából teljesen érdektelen női páros leszbikus jelenetét látjuk. A szükségtelen nudizmus rá is nyomta a bélyegét a film első felére, ami nemes egyszerűséggel értékelhetetlen és rossz. A filmet amúgy is végigkíséri a nagyon gyenge vágás, a hasonlóan gyenge operatőri munka és a hanghatások borzalmas kivitelezése. Mégis volt már az elejétől kezdve valami nagyon jó kis feszült atmoszféra, amit még az előbb említett negatívumok sem tudtak elszürkíteni. A film második felére aztán már nem foglalkozunk az utoljára Bud Spencer-filmekben tapasztalt távoli felvételeknél látható zoomolásokkal, sem az olykor megmagyarázhatatlanul lehalkuló hangokkal. Egy nem túl meglepő, de elfogadható végkifejlet, nem túl sok vér, egészen jó színészi játék és az említett feszült légkör kellett ahhoz, hogy egy összességében átlagosnak mondható filmet láthassunk.

Értékelés: 5/10

Rég volt trágya-adag. Most se lesz valami nagy, de azért tessék csak vígan dagonyázni! Ráadásul még tematikus is! Mind unalmas!

1. Unhinged (1982)

Rendezte: Don Gronquist

Kezdjük rögtön a legrosszabbal. Egyes kitartó törzsolvasóknak talán derenghet valami a címet látva: ez a film egy vendégtoplista által már szerepelt a blogon. Most viszont ideje tiszta vizet önteni a pohárba, mert itt szó sincs semmiféle "magával ragadó hangulatról"! Bátran kijelenthetem, hogy ez minden idők legunalmasabb slasherje.

Hiába van három fiatal lány, akik közül kettő még csöcsit is villant, ha a legelső gyilkolásig 38 (!) percet kell várnunk! És az is gyors és béna. Nagyon érződik az alacsony költségvetés, amire manapság divatosan az "indie" jelzőt aggatják, de inkább maradjunk a trashnél, mert ez kifejezőbb. Vagy lehet, hogy mégsem, mert még azt hihetnétek, hogy valami szórakoztató baromság. Nem, egyszerűen fárasztóan szar.

Félreértés ne essék, tudom jól, hogy kis pénzből is lehet jót alkotni, de azért van egy határ, van egy minimális elvárás. Például, hogy a vágásoknak legyen dinamikája. Meg a jeleneteknek. Meg úgy az egész filmnek. Iszonyatosan vontatott, tele érdektelen párbeszédekkel, mondhatni végig pofázzák a teljes játékidőt. Ami már önmagában se valami biztató, de a két filléres színészekkel (pontosabban helyi lakosokkal!) előadatni ilyen mennyiségű szöveget kegyetlenség. A mimikát és testbeszédet meg elvitte a cica. Egyedül az idős nénike volt hiteles, de tegyük szívünkre a kezünket: csak itt Magyarországon hány másodpercbe kerülne találni egy mindenért bosszankodó, házsártos, passzív-agresszív kisnyugdíjast? Na ugye.

A törzsolvasók talán már megszokták, hogy egy-egy film kapcsán annyira fel tudom magam húzni kritikaírás közben, hogy szabályosan "kiabálok". Nos, ez most sem lesz másképp, ugyanis az alábbi alanyuk ritka dühítőre sikeredett. Az írás spoileres lesz, de mivel a poszt mondanivalója az lesz úgyis, hogy NE NÉZD MEG, így ebből a szempontból ez már édesmindegy.

Nurse 3-D (2013-2014)

Rendezte: Douglas Aarniokoski

Gyorsan essünk túl a sztori vázán: van egy nővér, aki szabadidejében megöli a hűtlen férjeket. Vagyis elcsábítja őket, és ha benne lennének a dologban, akkor kampó. Eme hölgy a kórházban beleszeret a kis mentoráltjába, még hozzá annyira, hogy egy este leitatja és lefekszik vele. Hogy zavarosabb legyen az összkép még egy vadidegen pasival is megdugatja. Ezekről még fényképeket is készít, biztos, ami biztos. Aztán egyre jobban ráakaszkodik a csajszira, aki persze menekülne ebből a helyzetből, már csak azért is, mert már van pasija.

A film voltaképpen a A halál angyalának találkozása a Végzetes vonzerővel, vagy bármely más, random thrillerrel, ami arról szól, hogy egy pszichopata kiválaszt magának egy alanyt, akire teljesen rácuppan és mindent megtesz, hogy csak az övé lehessen. Ez az egyveleg akár még érdekes is lehetne, csak az a baj, hogy nagyon kacifántosan kapcsolódik a két narratíva egymáshoz. A másik probléma, hogy egyik se okoz túl sok újdonságot. Bosszúálló, véreskezű nőkkel tele a padlás, ahogy a szerelemtől megtébolyodottakkal is.

Így mondhatnám azt is, hogy a film igazából rémunalmas. Gyenge thriller, melybe néha elvágnak egy ütőeret, vagy egy komplett kart. (A végét leszámítva, arra még visszatérünk.) Csak hogy, nem ez a legnagyobb baj, hanem, hogy elképesztően idegesítő.

Míg a mainstream médiának Sam Raimi a Pókember-trilógia és az új Óz rendezője, addig nekünk egy másik trilógia jut eszünkbe a neve hallatán. De szerencsére a Gonosz halott a jóembernél nem egy egyszeri, alkalmi mutatvány volt, pályafutása többször is előrukkolt még horror-jellegű filmekkel. A lista korántsem teljes, maradjunk annyiban, hogy az itthon ismertebbeket vesszük górcső alá (nem, csak azért sem írok gore-csőt).

Mint anno már említettük, hogy a rendező úr mániákusan pakolja bele mindegyik filmjébe a Maker's Mark nevű whiskeyt és anyukájának kocsiját, egy 1973-as sárga Delta 88-ast. Mivel utóbbi feltűnőbb (vagy legalábbis érdekesebb), ezért ezekre majd külön kitérek.

1. Darkman (1990)

Tudom, csak szőrmentén horror, de szerintem belefér. Inkább akció-fantasy jellege van. Ha nem tudnám, hogy vagy féltucat ember írta a forgatókönyvét, akkor látatlanba azt mondanám, hogy képregény-adaptáció. Eleve a cím is ilyesmit sejtet, és a történet jellegéből adódóan nem is tévednénk nagyot!

Adott a boldog pár, kiket gonosz alvilági figurák elválasztanak egymástól. A férfi ennek következtében odakozmált fejű ocsmányság lesz, akinek ráadásul nincs fájdalomérzete. Ellenben néha bekattan és akkor tombol. Ugyanakkor tudósember lévén kifejleszt egy mesterséges bőrt, mely fénykép alapján bárkinek a testrészeit le tudja másolni. A gond az, hogy csak 99 percig bírja a cucc napfényben. Az sajnos nincs megmagyarázva, hogy ha az ember mondjuk fél órát egy kamrában tölt, akkor az az idő is beleszámít-e a 99 percbe... Az is jó kérdés, hogy ha a párja előtt titkolja az igazi arcát, akkor miért nem éjszakánként randizgat vele? Igazából hiába írták ennyien a szkriptet, jó sok lyukat benne hagytak...