Tavaly az Akadémia öt arany szobrocskával jutalmazta A némafilmes c. művet, ami arról lett ismert, hogy tökéletesen visszaadta a némafilmek hangulatát. Mert voltaképpen az is volt. Valamiért ettől mindenki elájult, hogy "fú, milyen forradalmi", miközben ezt a "poént" már előtte hat évvel eljátszották. Csak éppen sokkal jobban. Meg is magyarázom, hogy miért.
Cthulhu hívása - The Call of Cthulhu (2005)
Rendezte: Andrew Leman
Míg az Oscar-díjas alkotás egyfajta tiszteletadása volt az adott kornak, rengeteg kikacsintással, összesúgással a nézővel, addig a Cthulhu hívása tényleg azt az érzést keltheti bennünk, hogy ez egy nyolcvan éves film. Ezt nevezem én zsenialitásnak.
Gondolom nem árulok el vele sokat, hogy ez egy H.P. Lovecraft adaptáció, de semmiképpen sem egy a sok közül. Mert mi is a baj az eddigiekkel? Egyrészt szinte mind a jelenkorban helyezte el a hőseit, illetve a cselekményeket. Másrészt meg maguk a történetek legtöbbször nem is követték a leírtakat, nagyon sok "újragondolással" találkozni. Ilyeneket gondolom mindannyian tudnátok mondani.
Ezzel szemben ez a film igyekezett mindenben igazodni az azonos című novellához. Így a történet is ugyanaz maradt: egy haldokló professzor az unokaöccsére hagyja kutatási jegyzeteit, aminek a fiú hamarosan a megszállottja lesz. Megmaradt a hármas szerkezet, így időben haladunk visszafelé az 1920-as évekből az 1870-esekig. Mindezt visszaemlékezéseknek illetve egyéb naplóknak, jegyzeteknek a segítségével. Sajnos ez az időben való ugrálás nem éppen lineáris. Ha az ember nem figyel, könnyen belezavarodhat, hogy most éppen hol is tart a történet, kinek a "meséjét" figyelhetjük éppen.
Friss kommentek