Nos, mint azt a legutóbbi találkozásunkkor említettem, sikerült „billentyűzetvégre” kapnom a regény alkotóit. A legtöbb kérdésre a csapat férfitagja, Gabriel O. Grande felelt, de itt-ott beköszönt hozzánk G. P. Smith is.

Mi Amore Cadenza: Először is, mesélj pár szót magatokról, hogyan ismertétek meg egymást, mi ösztönzött benneteket a közös munkára!

Gabriel O. Grande: A kollegina '81-es, én '85-ös születésű, főiskolai csoporttársam. Ő magyar és angoltanár, én jelenleg nem büszkélkedhetek semmi ilyesmivel. :) Mind a ketten fiatalon kezdtünk írni, de nálam volt egy nagyon hosszú szünet (egész középiskola), az ő hatására ragadtam újra tollat.

Cadenza: De miért pont horror? Vagy úgy kérdezem inkább, hogy ha már horror, miért nem a klasszikus „darálós” műfaj, honnan jött a romantikus szál ötlete?

Gabriel: A horror volt az a műfaj, ami engem mindig is érdekelt (bár az Átváltozásban ez annyira nem jön ki). Mindegy, hogy filmben, vagy könyvben. Azért szeretem, mert ha az ember horrort ír, teljesen elengedheti a fantáziáját, írhat olyan dolgokról, amik a legdurvább rémálmainkban sem történnének meg, de lehet teljesen realisztikus is. Ez az a műfaj, ahol igaz, hogy lehet happy end, de nem ez jellemző rá. Lehet vegyíteni szinte bármivel, akció, romantika, komédia, dráma. Nincs még egy ilyen műfaj, ami ennyire változatos lenne.

G.P. Smith szinte mindig romantikusabb műveket ír, úgyhogy elengedhetetlen volt, hogy az Átváltozásba is kerüljön egy ilyen szál. Ezzel ő is közelebb érzi magához a történetet. Az akció / horror jelenetek nélkül én sem érezném magaménak.

„A konyhában éktelen rendetlenség uralkodott. Mindenhol koszos edények, a földön liszt, felütött tojások hevertek. A konyhapulton egy kibelezett macska. Theresa gyomra felfordult. Kétségbeesetten a mellette álló férfire nézett, akin nem a megrendültséget, hanem a haragot látta. A nekik háttal álló alak megfordult. Halvány bőre nyálkás volt és hólyagos, fülei hegyesek, orrgödrei hosszan megnyúltak az arcán. Vérben úszó szemeivel a két alakot figyelte. A torz külső ellenére még felismerhetőek voltak Helen vonásai. Tess azt hitte, elájul. Sokként érte, ahogy felismerte. Mit tettek vele?

- Anya? - nyöszörögte. A sírás és a félelem rekedtsége érződött a hangján.

- Szervusz kicsikém! - mosolygott rá a nő, nagy agyarai kivillantak. - Apád elment itthonról, gondoltam főzök nektek vacsorát, mire hazaértek.”

Mint tudjátok, mindig igyekszünk valami exkluzív anyaggal a kedvetekben járni, és ez most sem lesz másképp! Megkeresett ugyanis egy kedves olvasóm (rajongóm?), hogy benne lennék-e egy kritikában a szerzőtársa és általa írt könyvről dedikált példányért cserébe. Hát már hogy a viharba ne! Főleg, ha olyan ajánlást is kapok mellé, mint ez: „A legjobb könyvkritikusnak' Na jó, a nevem is szerepelt benne, de ez maradjon köztünk. Aki kitalálja mi az, vendégem egy sütire! :)

Mielőtt azonban azt hinnétek, hogy most egy 150%-ban pozitív kritikát fogtok olvasni, mert édes arany jó szívem van, és le lettem kenyerezve... tévedtek! Elöljáróban elmondanám, hogy rendhagyó módon ebben az írásomban színtiszta személyes élmények és behatások érvényesülnek, mindenféle szakmai okoskodás nélkül. Fedezzétek fel velem együtt a könyvet, és hagyjátok, hogy elragadjon benneteket is! Hölgyeim és uraim, elsőként, csak önöknek, csak most, a Horror-Mirror színpadán:

G. P. Smith & Gabriel O. Grande: Átváltozás

1852-ben járunk, a rabszolgatartás virágkorában, Huntsville-ben. George Madison, a környék leggazdagabb és legkegyetlenebb földesura két feketékre mért ostorcsapás között lányában, Elisabeth-ben gyönyörködik. A fiatal lány azonban egyik éjszaka titokzatos  körülmények között meghal, apja a rabszolgák között leli meg holttestét. Elisabeth kérője nyom nélkül eltűnik, mielőtt bármit is megtudhatna tőle, a négerek pedig hallgatnak, mint a sír. De már nem sokáig...

Huntsville, napjainkban. A faji egyenlőséget ma már (legtöbb helyen) nem vitatják, a titokzatos gyilkosságok azonban mindmáig rettegésben tartják a várost. A régi idők rémhistóriáiban - mint a vámpírok - a mai racionális ember már nem képes hinni. Egészen addig, míg az élet okot nem ad rá...

Főhősünk, Theresa Harris édesanyja halálhírére érkezik haza szülővárosába. Az asszony a város történelmét kutatta, halálának körülményei azonban mai napig tisztázatlanok. A rendőrség tehetetlen a folyamatos, rejtélyes eltűnésekkel szemben, így hát Tessre hárul a feladat, hogy kibogozza az évszázadok alatt összekuszálódott szálakat. Segítségére lesz ebben a városi könyvtár, egy különös, visszavonultan élő bestseller-író, William Taylor, bátyja, Adam és rendőrtársa Trevor, valamint magának való nővére. Faye.

„Kihúztam a vékonybelét. Egy háromcentis részt vágtam a hasfalán szikével, centiről centire kihúztam a vékonybelét egy horgolótűvel, és centinként vágtam le a bélfodorról. Egy öt milliméteres horgolótűvel. Elég nagy eszköz kell ahhoz, hogy jól meg lehessen fogni a belet, mert csúszós, és nem szeretnénk, ha perforálna. Hét méter. Azt mondják, ez az átlag hossza. De háromnál többet soha nem tudtam kihúzni. - Elmosolyodott, és megnyalta az ajkát, mintha kiszáradt volna – Pedig gyönyörű. Olyan rózsaszín és kecses. Mintha csak arra várna, hogy megszülethessen. A vér fémes szaga: emlékszel még rá, kedvesem?”

Azt hiszem, ezzel a kis bevezetővel kellően megalapoztuk a hangulatot egy kis „könyvboncolgatáshoz”! Köszönet illeti érte a páromat, ugyanis tőle kaptam karácsonyra, így tudom most megosztani veletek az élményt! Vajon végig kitart ez a belsőséges hangulat, vagy teljesen más irányt vesz a történet? Vajon tényleg van olyan kegyetlen a gyilkosunk, mint a hírhedt Hannibal Lecter? Hiszen mindannyian tudjuk: A szerelem kínszenvedés. És ő a kínzás szerelmese. Hogy kiről is van szó?

Chelsea Cain: A Fúria

A fülszöveg hitetetlenül meggyőző. Adott egy békés kisváros, melynek nyugalmát egy brutális sorozatgyilkos hátborzongató tettei kavarják fel. Kilúgozott, megkínzott tinilányok maradványai kerülnek elő innen-onnan. Nyom nincs, csak egyre több aggódó szülő, egy drogos rendőrnyomozó, na meg egy rács mögött csücsülő elvetemült női kínzómester. Akinek ennyi endorfintól sem indul be a nyálelválasztása, az inkább itt hagyja abba az olvasást...

A kitartó (remélem) többséggel pedig két lépést teszünk visszafelé, és nekiindulunk még egyszer. Rögtön egy finom kis kínzással nyit a történet. Egy mániákus női sorozatgyilkos, a „Fúria” 200. áldozatának megölésére készül. Aki nem más, mint az ő ügyében eljáró nyomozó, Archie Sheridan, egyik főszereplőnk. Aztán persze kiderül, hogy mindez évekkel ezelőtt történt, mára már csak a súlyos gyógyszerfüggőség (Dr. House 2.) és a férfi mellkasán éktelenkedő, szív alakú heg emlékeztet azokra a szörnyű időkre. Na meg a tudat, hogy hiába győzködi magát, sosem épül fel teljesen.

„Jézus a falról néz le rám
De arca hideg, mint a kő;
Miért érzem olyan
Egyedül magam,
Ha szeret, ahogyan mondja ő?”

Amondó vagyok, tegyük kicsit parkolópályára a démonokat, és legyünk aktuálisak! Na jó, ezzel a kijelentéssel nagyjából negyven évet késtem, de engedve a hollywoodi filmipar szűnni nem akaró remake-lázának, ideje, hogy közelebbről is körbejárjunk egy olyan alkotást, amelyet rengeteg formában álmodtak már vászonra. Függetlenül attól, hogy az első, két Oscar-díjra jelölt film nagyjából kimerítette a történet lehetőségeit... (A borzalmas tévéváltozatot meg tessék elfelejteni.)

De! Idén érkezik az újabb produkció, szóval aki még nem tette meg, az vegye az irányt a polc/antikvárium/könyvesbolt felé, és tartson velünk a középiskolai farkastörvények világába! Hölgyeim és uraim, vérben tocsogva érkezik bálkirálynőnk, azaz:

Stephen King: A Boszorkánylány/Carrie

De mitől is olyan különleges ez a könyv? Mi van benne, amitől újra és újra előveszik az emberek? King remek témát választott, amely negyven év távlatából is megőrizte aktualitását. Hiszen mindenki volt középiskolás, tartozott klikkekbe, szeretett-szerették, gúnyolódott-kigúnyolták, álmodozott-élt. Azt pedig szerintem egyikőtöknek sem kell magyaráznom, milyen hatással vannak későbbi életünkre ezek az évek. Mégis, nem állunk neki regényt írni abból, hogy nőtt egy újabb pattanásunk, és a kiszemelt srác persze megint a csiniribimacát vitte el bulizni helyettünk, na meg anyu is csak balhézni tud velünk. Persze lehet, hogy az asztalfiókban dugdosott naplónknak - elnézést ma már blogunknak -, kisírjuk magunkat, de aztán töröljük a bejegyzést, és ennyi.

Nos, King regénye is majdnem erre a sorsra jutott. Ha a felesége, Tabitha nem talál rá a kéziratra a papírkosárban, talán sosem ismerjük meg a boszorkánylány történetét. Az író szerint ugyanis még túl kiforratlan, kegyetlen, durva és nyers volt a kiadáshoz. (Később mégis ezen tulajdonságok váltak a védjegyévé... Kissé ironikus...) Neje azonban rábeszélte őt, hogy egy próbát megér. Nos, olyannyira megérte azt a próbát, hogy még a poros kis házikójukat is egyből nagyobbra cserélhették. Nahát.

Bevallom őszintén, vagy egy tucat könyvajánlót elolvastam, mielőtt belevágtam volna ebbe a számomra új feladatba, de egyik sem fogott meg igazán. Talán pont ez hiányzott belőlük. A személyesség. Mert elmondhatom nektek, hogy fúúúú, van ez meg az a jó könyv, rizsázhatok több oldalon át a tartalmáról, ha nem tudlak vele megérinteni benneteket.

Úgy álltam napokig a könyvespolcom előtt, mint aki idegen bolygóra tévedt. Az első írásnak ereje van. Legyen Stephen King? Á, klisé. Akkor...? Már szanaszét hevert szinte minden darabom, amikor, mint az Aranydisznó-díjas Pocak reklámban, elém kúszott ez a könyv, és közölte, hogy törődjek magammal, meg persze velük is. És ideje csinálnom valamit. Hát csináltam is.

Íme a végeredmény:

Böszörményi Gyula: 9...8...7...

"Képzelj el egy olyan Budapestet, ahol a 3/b-ben lakó tatát alkesz démonok gyötrik, mióta elveszítette a feleségét. A negyedik emeleten élő, 16 éves lányt egy asmo démon arra kényszeríti, hogy mindennap vegyen valamit a plázák egyikében. A konditermek naponta zsúfolásig telnek kopasz, nagyképű, az értelmes gondolatot izomból megvető srácokkal, akikben sargatanas démonok égetik a kalóriát és az érző lelket. Oldalukon vihogó lánykák, kiknek vállán uncubus démon röhög. A sötét kapualjban egy srácot hernyó démon kábít bugyutává, hogy többé ne fájjon neki a csakis mammon pénzdémonnak élő szülei érzéketlensége... Képzelj el egy ilyen Budapestet! Vagy talán nem is kell elképzelned...?”

Ebben a nagyon is valóságos világban él főhősünk, a 14 éves Lilith. Lévén kiskorú, egyelőre démontalanul. Napról napra kérlelhetetlenül közelít azonban kötelező megszállásának ideje. Ő viszont szentül hiszi, hogy démonok nélkül is van élet, ahogyan a társadalom kitaszítottjai, az apagék is. Mert bár hasznos adományokkal is jár a felső hatalom által kirendelt „albérlővel” történő élet, ugyanannyit (ha nem többet) el is vesznek ezért cserébe „főbérlőjüktől”.

Megkeresett minket egy bizonyos Ködmön Gergely, hogy ha lennénk oly szívesek, reklámozhatnánk a horror könyvét. Mi ennek szívesen eleget teszünk, mindig is támogattuk a hazai szárnypróbálgatókat.

Innentől átadom a szót az írónak. Aki az alábbi ismertetőt küldte művével kapcsolatban:

Bekövetkezett a 3. világ háború is. Aminek következtében, az emberek szinte teljesen ki irtották egymást. Pár túlélő a sivatag melletti akkora kihalt városokba menekült amit végül teljesen elkerült a háború. A háború lezajlott, és már csak ők maradtak életben. Még a háború vége előtt kiderült, hogy a sivatag mélyén van egy börtön, ahova egy csapat kutató, sikertelen kísérleti alanyait zárták. A börtönt őrizniük kell a legközelebb eső város lakóinak mert különben bármikor kiszabadulhatnak a szörnyek.

Egy nap azonban eljön a rettegett nap mikor kijutnak a fenevadak, és egy üzenetet küldve a városba, hogy 3 nap múlva elérik a várost, menetelnek a céljuk felé. A város kicsi és nincs felkészülve egy ilyen harcra, így egy tőlük közeleső városba mennek segítségért, amit a terveik szerint 3 nap alatt meg lehet járni. A cél adott, az idő azonban rohamosan fogy. Az útjuk során rengeteg izgalmas eseményen esnek át. van ami jó, és van ami rosszabb értelemben történik. Ám a vissza érkezés az igazi kaland. A város ahova vissza térnek üres, és egy lelket sem találnak sehol. Hogy ezek után mi következik, hogy a várost elérte-e a vég, vagy csak a pánikba esett emberek kerestek búvóhelyet azt csak az tudhatja meg aki megveszi a könyvet. Garantálom izgalmakban nincs hiány.

Most pedig néhány szó magáról, tőle:

„– Kicsi ez a világ.

 – Neki elég. A pókháló is elég nagy, ha elfér benne a légy.“

Néhányan talán kétkedve vonják fel a szemöldöküket a fenti címet olvasva. Tényleg? Egy gyerekkönyv? Neil Gaimanról már volt szó ezen a blogon, s megemlítettük, hogy a szerző különösen a régi történetek felelevenítésében és újraértelmezésében, valamint a felnőtteknek szóló „mesék“ írásában jeleskedik. A Coraline viszont bevallottan arra törekszik, hogy – a felnőttek mellett – a fiatalabb korosztályt is megszólítsa.

Mielőtt még a fenti sorok bárkit is eltántorítanának a könyv elolvasásától, szeretném leszögezni, hogy a könyvben egy horror elemekkel teletűzdelt történetet olvashatunk. Amelyet én személy szerint nem nagyon mesélnék el egy kisgyereknek. Megjegyezném azt is, hogy a könyv lényegesen sötétebb tónusú, mint a film, tehát annak alapján ne hozzon senki elhamarkodott ítéleteket. (Bár az adaptáció egész jól sikerült, szerintem sokat elvett a könyv a hangulatából.)

„Akinek elég bátorsága és türelme van ahhoz, hogy egész életében a sötétségbe nézzen, elsőként fogja meglátni benne a fény felvillanását.“

Dmitry Glukhovsky a kortárs orosz irodalom egyik legérdekesebb alakja, a Metró 2033 című regénnyel robbant be a köztudatba. A könyv rövid idő alatt hatalmas népszerűségre tett szert, tavaly óta szerencsére magyarul is olvasható. 

A regény egy posztapokaliptikus világban játszódik. Egy atomfegyverekkel vívott háború után Moszkva szellemvárossá változott. Csak azok élték túl a nukleáris csapást, akik időben le tudtak menekülni a metróba, ami a világ egyik legnagyobb atombunkere. Hogy ezt a nukleáris csapást ki indította, miért tört ki a háború, és mi lett a világ többi részével, azt senki nem tudja. Még az sem egészen biztos, hogy mikor játszódik a regény cselekménye – az egyedüli támpont a címben megjelölt dátum, és az, hogy élnek még a metróban emberek, akik emlékeznek a fenti világra. 

A régi felszínre. Mert az új már csak nyomaiban emlékeztet rá. A radioaktív háttérsugárzás miatt életveszélyes akár egy percet is a felszínen tartózkodni. A levegő mérgező, a nap perzselően éget, minden sugárfertőzött. A város romokban hever, a romok között pedig új, mindennél veszélyesebb életformák jelentek meg. Az ember számára nincs maradás. 

Lovecraft után foglalkozzunk egy kicsit a kortárs szerzőkkel. Laurell K. Hamilton neve talán ismerősen cseng a hazai fantasy/horror rajongóknak, hiszen a könyvei elég könnyen beszerezhetők. A hölgy a ´90-es években kezdett alkotni, első könyve a következőkben tárgyalásra kerülő regény, a Bűnös vágyak (Guilty Pleasures). Az Anita Blake sorozaton kívül a Merry Gentry könyvekkel szerzett hírnevet, ezeket sajna még nem olvastam.

A kötet alcímét olvasva minden jóérzésű ember gyanakodva húzza fel a szemöldökét. Vámpírok? A Twilight óta vigyázni kell az ilyen tematikájú könyvekkel. Na nem azért, mert olyan félelmetesek lennének, hogy hetekig nem tudnánk aludni miattuk, hanem mert heveny fejfájást és gyomorgörcsöket okozhatnak. A vámpírok és vérfarkasok ma szinte kötelező kellékei a giccsbe oltott hollywoodi románcoknak, melyek tinihorrorként reklámozva próbálnak eladni egy olyan történetet, amit már ezerszer láttunk jobban és szebben megvalósítva. Sötét idők ezek, barátaim.