Pontosabban belga-francia-luxemburgi koprodukciós alkotás, de ne szőrözzünk. A lényeg azon van, hogy ha hihetünk az előzetesnek, akkor egy tisztelgést látunk majd a műfaj előtt, természetesen francia újhullámos köntösbe burkolva, aminek mi csak örülhetünk.

A történetről egyelőre csak annyit tudni, hogy egy férfi arra megy haza, hogy eltűnt a felesége. Aztán hirtelen egy megelevenedett rémálomban találja magát. Az előzetes nagyon meggyőző és nem hiszem, hogy ezúttal becsapnak majd minket.

A L'étrange couleur des larmes de ton corps (The Strange Colour of Your Body's Tears - avagy szabadon fordítva A furcsa színei a tested könnyeinek) egy jól összeszökött író-rendező páros, Hélène Cattet és Bruno Forzani műve. Itt megjegyezném, hogy már maga a cím is könnyet csal az egyszeri giallo-rajongó szemébe. A blogon már láthattuk egyik rövidfilmjüket, a The ABCs of Death-ben, övék volt a kissé sajátosra sikeredett "O". De első nagyjátékfilmjük, az Amer is szintén egy neo-giallo, amiről majd próbálok beszámolni, csak tessék rá majd emlékeztetni.

Aki követ minket Twitteren és / vagy Facebookon, az értesülhetett róla, hogy tegnap a Duna TV (!) nem kis meglepetést okozott azzal, hogy az alábbi filmet vetítette le. Mi maximálisan támogatjuk az ilyesfajta kezdeményezéseket, még több horrort a köztévékbe!

Hat nő és a gyilkos - Sei donne per l'assassino / Blood and Black Lace (1964)

Rendezte: Mario Bava

Bava munkásságáról már nem egyszer emlékeztünk meg. Igazi úttörő volt, abban megegyezhetünk. Ezt az állítást ezzel a filmjével is bebizonyította.

Érdekes, hogy egyes rendezők hogyan nyúlnak vissza időnként bizonyos témákhoz. Jelen esetben a film most is egy divatszalonban dolgozó emberek körül forog, csak úgy mint majd évekkel később elkészült Hentesbárd esetében. Persze a két mű jóformán össze se hasonlítható egymással. Természetesen fiatal lányok ezúttal is csúnyán meghalnak egy "arc nélküli" gyilkos keze által.

Ami kifejezetten érdekessé teszi a Hat nő és a gyilkost az az, hogy voltaképpen nincsenek főszereplők. Mondhatni a nézőt rendesen végig szopatják azzal, hogy amint rákerül a fókusz az egyik szereplőre, az rövid időn belül meghal. Képbe kerül ugyan egy kötelező nyomozó, de ő olyan, mintha ott se lenne. Az egyik leghanyagabbul megírt detektív, akit filmben eddig láttam.

Egy giallohoz képest meglepően gyors tempót diktál - már amennyire ez a műfajon belül lehetséges. A lánykák szépen, sorjában halnak meg, a legkülönbözőbb módszerekkel kivitelezve. Nem is tudom melyik tetszett a legjobban: a spéci három kampós kesztyű (vagy micsoda), vagy a tűzforró kályhához nyomott arc. Azt írtam már, hogy mindez 16-os karikával ment?

A műfaj, mint olyan, halott. El kell fogadnunk. Egyedül Argento próbálkozik még a régi fényét visszahozni, mármint akkor, amikor nem kínosan gagyi trasht, vagy kínosan gagyi Drakula filmet készít.

Azonban most új olasz rendező tesz kísérletet a frankensteini műtétre, név szerint Federico Zampaglione, aki elvileg itthon is ismerős lehet a Rémképek (Shadow) c. horror által. (Látta már valaki? Jó?)

A Tulpa főszereplője egy nő, aki egy sajátos klubba jár, ahol egy tibeti guru segítségével el akarja érni a Zen legmagasabb szintjét (vagy valami ilyesmi). Ezért bármire képes. Azonban a szerelmét brutálisan megöli valaki. A rendőrséghez nem mehet, mert fél, hogy a munkahelyén botrányba ütközne. Így a giallokhoz híven magánnyomozásba kezd.

Az előzetes nem rossz. Egyrészt hozza a giallok kötelező elemeit, mint a csöcs, felesleges brutalitás, bőrkesztyű  és dühös olasz hablatyolás. Azonban nyoma sincs a rá jellemzi finom lassúságra, a vágás nekem ehhez túl feszes. Persze így igazodik a kor igényeihez, na de akkor most mi is a cél? Nosztalgia vagy reform?

A legutóbbi Masters of Horror kritika meghozta a kedvem Argento-hoz, így pótoltam egy régóta esedékes hiányosságomat, ami nem más mint a:

Tenebre / Teneabre (1982)

Rendezte: Dario Argento

Peter Neal (az Oscar-díjra jelölt Anthony Franciosa) sikeres amerikai író, aki Rómába utazik népszerűsíteni a legújabb regényét, a Tenebre-t. Amint megérkezik, rögtön azzal fogadja a rendőrség, hogy egy lányt brutálisan megöltek és a szájába tömködték könyvének néhány oldalát. Természetesen nem gyanúsítják, de szemmel tartják, már csak a saját érdekében is, hiszen hamar kap egy fenyegető levelet és telefonhívást is. Egyből feltűnik, hogy a gyilkosnak nem tetszik Neal műve, ami egyébként szintén egy pszichopata sorozatgyilkosról szól. Ahogy pedig az lenni szokott, hősünk magánnyomozásba kezd.

Alapjában véve egy egész tisztességes gialloval van dolgunk. Noha ehhez képest egy picivel kevésbé brutális és cicikből is csak két párat kapunk. A teljes képet ráadásul némileg árnyalja a rengeteg zavaró tényező. A legtöbb tényleg csak apróság: az elején Neal miért nem képes öt méterrel arrébb vinni a táskáját a telefonhoz? Vagy miért hiszi el az áruház tulaja a szarkának, hogy a megadott a cím igazi-e? Meg most tényleg életszerű az, hogy fényes nappal, a lakótelep közepén egy hajléktalan meg akarjon erőszakolni egy nőt? Ez mind a film első 10-15 percében zajlik le, szóval eléggé le tudja hangolni a nézőt.

Rég volt szó gialloról, ami nem véletlen, hiszen az olvasók többsége nem szereti. De szerencsére azért vannak itt is rajongói a műfajnak. Éppen ezért szeretnék minden igényt kielégíteni, úgy hogy tessék.

My Dear Killer / Mio caro assassino (1972)

Rendezte: Tonino Valerii

A spagetti western-veterán Tonino mielőtt leforgatta volna a hazánkban is a mai napig népszerű Terrence Hill-féle a Nevem: Senkit, jó olasz rendezőhöz méltán kipróbálta magát a gialloban. Az eredmény nem vészes, pláne első próbálkozásnak, de rengeteg gyermekhibát vonultat fel.

A kezdés üdvözítő, hiszen végig nézhetjük, ahogy egy mocsár közepén álldogáló öltönyös fickót lefejeznek egy markológéppel. A nyomozás látszólag pofon egyszerű, hiszen az elkövetőről jómunkásember lévén minden információ adott. Aztán őt is megtalálják holtan, na innen kezd érdekesé válni igazán a sztori. Bravúros ötlet volt az, hogy a nyomozás keretében elindul egy régebbi lezáratlan ügy feltárása. Ami meglehetősen tragikus, hiszen egy elrabolt, majd halálra éheztetett kislányról szól.

A történet előrehaladtával a gyilkos szépen sorjában kinyír mindenkit, akinek csak egy kicsit is köze lehetett a gyermekrabláshoz, na nem úgy. Így a Napnál is világosabb, hogy a két tettes ugyanaz, és hogy minden összefügg mindennel. Az külön mulatságos, hogy a hajsza a perdöntő bizonyítékért voltaképpen mi is...

Egy kicsit tekintsünk ismét a múltba, hogy bemutathassam a(z) (eddigi) kedvenc giallomat.

Torso / I corpi presentano tracce di violenza carnale (1973)

Rendezte: Sergio Martino

Meglátásom szerint kevés olyan film van a világon, amiben 5 másodperc alatt fedetlen keblek tárulnának elénk. Leszámítva persze a pornófilmeket. Itt viszont ez történik, konkrétan két lány szerez örömet egy ismeretlen pasasnak. Mindeközben egy művészettörténeti előadást hallhatunk, majd vágás után láthatunk is. Igen, főiskolás olasz lányok, akik csíntalanok, és időnként megfojtja őket valaki egy sállal, végül fel is aprítja. Csak a szokásos.

A lényeg, hogy Olaszországban ismét van egy pszichopata őrült, aki emberekre (leginkább nőkre) vadászik, mindezt kissé nevetséges símaszkban. A rendőrség csak egy sálat tud felmutatni, ami vélhetően a tettesé volt. Igen ám, csak hogy az említett városban van egy árus, akinek a portékája rengeteg, hasonló kendőből áll. Ő meg értelemszerűen nem emlékezhet minden vevőre (vagy mégis?), szóval ez is zsákutca. Mindenesetre az egyik főszereplő lány gyanakvása arra készteti, hogy leutazzon egy vidéki kastélyba a barátnőivel, hogy megnyugodhassanak. Csak hogy...

A sorozat, amelyben 1970 előtti horror-filmek vannak terítéken.

Annyi filmről tudnék/szeretnék írni, de már rég volt ez a rovat. Mi több, nem szeretnék rászokni a "tömbösített" posztolásra sem. Éppen ezért következzen ez az ínyenc darab.

Kristálytollú madár - L'uccello dalle piume di cristallo / The Bird with the Crystal Plumage (1970)

Rendezte: Dario Argento

A címet jobb, ha rögtön tisztázzuk: igazából ez az első rendezése, hiszen korábban már több film megírásában is segédkezett. A legismertebb egyértelműen az 1968-as Volt egyszer egy vadnyugat c. western klasszikus. Argento műveiről már egy ideje készülök egy nagyobb poszttal, de mindig találok olyat, amit még nem láttam. Korábban itt a blogon egyébként már volt szó a túlértékelt Sóhajok-ról, és a botrányos hazai kiadású Álmatlanul-ról. Térjünk rá a lényegre.

Ugyan nem nagy meglepetés, de itt sincsenek felesleges felvezetések. Még ki sem írták a címet, de már egy kesztyűs kezet láthatunk késeket rendezgetni. További két perc várakozás után pedig már jön is az akció: egy kiállító teremben egy nő és egy bőrruhás idegen "birkózik". Ezt kívülről meglátja főhősünk, az amerikai író (apropó, a helyszín természetesen Olaszország) és megpróbál berontani. Annyit végül is sikerül elérnie, hogy a megsebzett hölgyet megmenti, míg az idegen törvényszerűen elmenekül. Aztán jön csak a kálvária. Mert amíg az áldozat nem lesz kihallgatható állapotban, addig a rendőrség a férfit gyanúsítja, aminek következtében elkobozzák az útlevelét is. Ezért csórikám nem tud mit tenni, elkezd ő is nyomozni. Azt említettem már, hogy a tettes amúgy egy sorozatgyilkos, aki lányokra vadászik? (Nahát!)

Mielőtt nekikezdenénk, szögezzük le, hogy a kedvenceim mellett ezek sem a "legjobbak", hanem egyszerűen olyan meghatározó alkotások, amik hatással voltak a filmiparra, mondhatni a nagy zsánerek következnek.

Biztos lesznek olyan közismert nevek, amiket kihagyok, de próbáltam a 10 legfontosabbat összeszedni. Az igaz, hogy ez is részint szubjektív, szóval a listával vitatkozni szabad, mi több, kötelező:)

Elkerülve azt a hibát, hogy valamiféle rangsort vizionáljatok bele, ezért az egyszerűség kedvéért kronológiai sorrendet állítottam fel.

The Case of the Bloody Iris / Perché quelle strane gocce di sangue sul corpo di Jennifer? (1972)

Rendezte: Giuliano Garnimeo

Az eredeti cím meglehetősen hosszú, erre manapság nagyon kevesen vetemednek, ami nem is csoda. Ugyan nem horror, de talán az utóbbi időben a jelenségre a legjobb példa a Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford, ami egyben a világ legspoileresebb filmcíme is. Akár hogy is, az ilyesmi nem befolyásolhatja a film élvezeti értékét, kivéve, ha a (magyar) fordítások bosszantóra sikerednek. Ez kérem egy hamisíthatatlan giallo, ami látszatra nem több és nem is kevesebb, de azért újdonságokat is tartalmaz. Lássuk ezt bővebben.

A történet kezdetben eléggé szerteágazó, amit leginkább csak a vezérfonal tart egyben, ez mi más lehetne, mint egy sorozatgyilkos rémtettei. Rengeteg karakter van, ez azt eredményezi, hogy kb. az első fél óráig nem tudjuk eldönteni, hogy akkor most konkrétan kik is a főszereplők, ami azért valahol izgalmas egy filmben. Viszont ekkor már nekem volt egy erős sejtésem a tettes kilétét illetően, ami sajnos beigazolódott, ez persze csak nekem szomorú, mert elmaradt a meglepetés. Az már más kérdés, hogy közben azért rendesen összekavartak mindent, amivel jól eltudtak bizonytalanítani, de ennek ellenére az a bizonyos "basszus, erre nem is számítottam" érzés elmaradt.

Új sorozat, amiben 1970 előtti horror-filmek lesznek terítéken. Bár ez pont 1970-ben készült, szerintem még belefér.

Hentesbárd - Il rosso segno della follia / Hatchet for the Honeymoon (1970)

Rendezte: Mario Bava

Legújabb klasszikusom szintén egy Mario Bava mű, csak úgy, mint a Sátán maszkja. Múltkor elfelejtettem, azonban most pár szóban megemlíteném, hogy a rendező nem akárki. Mint az sejthető, ő az, akinek művei sok szempontból formabontóak voltak, aki egyáltalán feltette Olaszországot a képzeletbeli horror-térképre. Szerintem nem túlzás ha azt állítom, hogy ha Carpenter a slasher atyja (a Fekete Karácsony szerintem még nem az), akkor Bava a giallo-é (1963. The Evil Eye). Ez pedig egy zseniális film tőle. Tessék.

Giallo-nak indul, de annál több lesz belőle. Igaz, már eleve az egyedi, hogy itt maga a gyilkos a főszereplő. Követjük minden lépését, így nincs meg bennünk az az izgalom, hogy "jaj, mikor csap le megint", de furcsa mód nem is hiányzik. Épp elég érdekességet tartogatnak a készítők számunkra: miért öl? Aztán meg, hogy mit fog majd látni, amikor végre visszaemlékszik? Természetesen mindenre kapunk majd magyarázatot. Az talán nem meglepő, hogy az elkövetőnk gazdag és híres, aki feleségével él nem kimondottan boldog házasságban. A nő annyira utálja már, hogy csak azért sem válik el tőle, nehogy jó legyen férjének, kemény, mi? Ennek az egész gazdag emberes őrületnek a legismertebb darabja a sokak által ismert Amerikai Pszicho (2000), persze ennek a filmnek a tükrében már ez se egy olyan nagy durranás.