Avagy egyszer pótlok egy régi hiányosságot és írok egy olyanról, amiről hetek óta rágjátok a fülemet:) Mert ugyan a trilógia másik két részéről már írtam a humoros zombis posztomban, de úgy érzem, hogy az első ebbe a körbe nem férne bele. Ki is fejtem, hogy miért.
Gonosz halott - The Evil Dead (1981)
Rendezte: Sam Raimi
Mindig nehéz dolgom van, amikor egy olyanról írok, ami a műfajon belül alapvetésnek számít. Ha nem tetszene, könnyű dolgom lenne, hiszen akkor legalább beállhatna a sorba Romero Holtak hajnala és Argento Sóhajok-ja mellé. Azonban ezt történetesen én is szeretem.
'81-ben még nem számított lerágott csontnak a "öt fiatal bulizni megy egy erdei házba, majd beszopják" kezdetű történet, már csak azért sem, mert a slasher hullám épp hogy elindult. Továbbá a jelen esetben megszállottságról és kvázi zombulásról beszélhetünk. Ezt a kettőt se nagyon kombinálták ezelőtt.
A film az első perctől kezdve sugároz egyfajta nyugtalanító légkört, elég, ha csak a ritmikusan mozgó, majd hirtelen megálló hintaágyra gondolunk. De maga a lerobbant, ódon házikó sem az az épület, amit a nyugalom szigetének lehetne nevezni. Aztán előkerül egy bizarr könyv és az a bizonyos magnófelvétel...
A humor itt még nem direkt jelenik meg. Még ha arra az ominózus jelenetre is gondolunk, melyben egy fa konkrétan megerőszakolja az egyik szereplőt. (Aminek a kivitelezése előtt le a kalappal.) Ma szemmel nézve persze vicces némelyik maszkmesteri megoldás. Illetve az olyan "bakik", hogy az ekkor még korántsem hősies Ash milyen rezignáltan veszi tudomásul a körülötte lévő eseményeket és jóformán nem csinál semmit. Külön forgatókönyvi mélypont, hogy az egyik démont konkrétan le se szarja, mintha nem jelenthetne rá veszélyt.
Friss kommentek