Végleg bezárta kapuit a Briarcliff Manorban található elmegyógyintézet és ezzel véget ért sajnos az American Horror Story 2. évada. Következzen egy kimerítő megemlékezés arról, hogy mi is történt idén a kedvenc gyógyszállónkban. Vigyázat! Spoileres ömlengés és nyáladzás következik :)

Különösebben most nem térnék ki rá, hogy mi történt az évad első felében, ugyanis azt részenként követve olvashatjátok oldalunkon.

Az évad második felében már inkább a szereplők élete volt előtérben, nem pedig annyira az izgalmas cselekmények. A főszereplőink sorsa beteljesült, kié így, kié úgy.

Azt hiszem, a Dexter hatodik évada nem a hozzám hasonló „hithű ateistáknak” lett készítve. Szerencsére azonban a vallásból még éppen elfogadható mennyiséget kaptunk, ráadásul láthattuk az eddigi részek talán legkomolyabb jelenetét is.

Az unalomig emlegetett negyedik évad zsenialitása és Arthur Mitchell lenyűgöző karaktere után még a hatodik évadban sem gondolták úgy igazán a készítők, hogy készen állunk egy újabb erős karakterre, erős főgonoszra. Ennek megfelelően Travis Marshall és társa, Gellar professzor kicsit olyan semmilyenre sikerült. Azt hiszem, nem vagyok egyedül azzal, ha beismerem, hogy már a második rész közepén nagyon erőteljesen felmerült bennem a tény, mely szerint a prof. tulajdonképpen már halott. Az első részben még az volt az ötletem, hogy Travis faterja az öreg és a készítők egy párhuzamot igyekeznek felépíteni a Dexter-Harry és a Travis-Gellar vonalon. De a horrort az anyatejjel magába szívó fanatikusoknak elég hamar kiderülhetett, hogy Gellar már megette a kenyerét és épp alulról szagolgatja az ibolyát. Nem nehéz ezt észrevenni, egyszerűen nem kommunikál más emberekkel, nem történik vele semmi a külső helyszíneken. Akkor volt egyértelművé a dolog, amikor a kávézóban a későbbi áldozat pincérnő nem is reagált Gellar ottlétére. Nyilván azért a nézők többsége leesett állal fogadta a fagyasztóban gubbasztó tanárt, úgyhogy objektíven nézve szép kis meglepetés volt, de azért alighanem az olvasóink számítottak erre.

Egyértelmű volt, hogy a negyedik évad után egy kevésbé jó Dexter-széria fog következni, ugyanis az elődöt nem lehetett túlszárnyalni. Szerencsére messze nem csúsztunk vissza a harmadik évad mélységeibe, bár az első fele kissé furcsára sikeredett. Íme az ötödik!

Legutóbb jócskán magasra tették a lécet az írók. Fordulatok egész sora, igazi szomorú befejezés és zseniális karakterek megjelenése után kellett az új írógárdának – élükön Chip Johannessen-nel – valami hasonló színvonalút kitalálni. Pechjére úgy látszik, az amcsik szerint nem sikerült ez, ugyanis ő is csak egy évadot élt meg showrunnerként.

Az első rész egyből egy kissé szájhúzósra sikeredett, de ezúttal nem adtam fel, mint a harmadik évad után. Felindulásból megölni valakit a gyász miatt, aki nem feltétlenül szolgált rá?! Hát, nem "dexteres" és nem is könnyen magyarázható. Az ezt követő utáni pár nap szünettől igazából engem Dexter gyászbeszéde mentett meg, ami az első igazán komoly emberi megnyilvánulása volt a öt évad alatt, és ezzel engem levett a lábamról. Habár a maradék 40 percére tényleg csak húztam a számat.

A harmadik évad után kissé csökkent a lelkesedésem a sorozatot illetően, de amint belefogtam, gyakorlatilag pár nap alatt sikerült ledarálnom a negyedik etapot. Részemről egyértelműen a mostani a leghatásosabb és legjobb szezon, amit eddig a Dexter produkált.

Sikerült kissé magamnak elcsesznem a szórakozásomat, ugyanis cikkírás közben gyanútlanul már a harmadik évad közepénél megtudtam, hogy mi is lesz a következőnek a vége, ráadásul az első két évad izmossága után kicsit gyengébbnek találtam a harmadikat, de kárpótolva lettem, ahogy írtátok is. Ezért tartott ilyen sokáig ezen cikk megszületése, de most már garantáltan darálni fogom a részeket.

Dexter apává és szerető férjé vált. Nem éppen megszokott szerep ez számára, de próbál beilleszkedni a mintaférj szerepébe. Igyekszik beépülni a környezetébe, nyugodt, kertvárosi átlagpolgár szerepét felvéve, ami eleinte még sikerül is. A készítők nagyon jól kihasználták a poénforrást, például a főcímben, ahol elsütötték egyszer a „morning routine” elszúrt változatát is. De az egész évad első felére elmondható, hogy minden részben van néhány nagyon jól sikerült humoros jelenet, vagy elszólás. Hiába, na, egy gyerek sok gonddal jár.

Végül engedtem a több ismerősöm által rám nehezedő nyomásnak és elkezdtem nézni a Dextert. Előítéletekkel és visszafogott érdeklődéssel vágtam neki az egyik legjobb thriller sorozatnak, de szerencsére kellemest csalódtam. A hetedik évadot részenként fogom követni, addig pedig évadonként írok róla pár sort.

A Mesék a kriptából gyerekkorom egyik kedvenc sorozata volt. Minden szerdán (ha jól emlékszem) néztem az RTL Klub-on. Igen, akkor még jó műsorokat is sugároztak. Aztán, sok-sok évvel később, már felnőtt fejjel (22 évesen) újráztam az első 2 évadot, és rá kellett jönnöm, hogy ez bizony a mai napig piszok jó.

Bizonyára sokan tudjátok, hogy a kriptamesék eredetileg egy 1950-1955 között futott képregény sorozat volt, mely az EC Comics gondozásában jelent meg. Kéthavonta adtak ki egy-egy újabb füzetet, összesen 27-et a közel öt év alatt. A horror képregények előtt a kiadó feje; William M. Gaines és szerkesztője; Al Feldstein krimi és sci-fi történetekkel szórakoztatta olvasóit. Aztán elkezdtek próbálkozni azzal, hogy némi horrort csempésszenek a sztorikba. Legelőször 1950. januárjában, a Crime Patrol 15., Return from The Grave című számában tűnt fel a Kriptaőr, mint házigazda. Az ötlet sikeresnek bizonyult, így egyre több lett a halál és vér, és háttérbe szorultak az űrlények, meg nyomozók, végül teljesen átváltottak a horrorra. És megszületett a klasszikus Mesék a kriptából, melyben a Kriptaőr meséli el a történeteket. Először a Kriptaőr félelmetesre volt kreálva, de később "átírták" viccesebb karakterre. Aztán egyes részekben nem csak, mint mesemondó, hanem mint szereplő is feltűnt. Ezek után a kriptamesék mellett rendszeresen jelentettek meg még két horror antológiát; a The Vault of Horror-t és a The Hunt of Fear-t. A közönségsiker nem maradt el.

Mit kapunk, ha egy londoni Big Brother házat elér a semmiből felbukkanó zombihorda? Egy jó kis bélzabálós, horror-dráma-komédiát. Hogy mennyire komédia és mennyire dráma, azt mindenki döntse el maga. A Dead Set egy tényleg szeretnivaló 2008-as minisorozat.

Hála az egyik lelkes olvasónknak, csak meglett.

Sajnos humán jellegű problémák miatt nem tudtuk szépen követni a sorozatot, így inkább nem erőltettem, de ahogy ígértem, az évadzáróval teszünk egy kis összegzést a látottakról.

Kissé spoileresek leszünk!

Maga az alapkoncepció, hogy az eltűnt tévésztár apukát keresi a családja a titokzatos dél-amerikai folyón nem volt rossz ötlet. Hiszen megvolt az erős motiváció arra, hogy az első paranormális jelenség láttán miért ne fusson mindenki ezerrel haza, ahogy legtöbbünk tenné. Ráadásul nem csak kettőjüknek, hanem minden egyes szereplőnek meg volt a saját indoka arra, hogy miért vágjon bele az útba. Mondhatni ezt szépen kidolgozták.