A harmadik évad után kissé csökkent a lelkesedésem a sorozatot illetően, de amint belefogtam, gyakorlatilag pár nap alatt sikerült ledarálnom a negyedik etapot. Részemről egyértelműen a mostani a leghatásosabb és legjobb szezon, amit eddig a Dexter produkált.

Sikerült kissé magamnak elcsesznem a szórakozásomat, ugyanis cikkírás közben gyanútlanul már a harmadik évad közepénél megtudtam, hogy mi is lesz a következőnek a vége, ráadásul az első két évad izmossága után kicsit gyengébbnek találtam a harmadikat, de kárpótolva lettem, ahogy írtátok is. Ezért tartott ilyen sokáig ezen cikk megszületése, de most már garantáltan darálni fogom a részeket.

Dexter apává és szerető férjé vált. Nem éppen megszokott szerep ez számára, de próbál beilleszkedni a mintaférj szerepébe. Igyekszik beépülni a környezetébe, nyugodt, kertvárosi átlagpolgár szerepét felvéve, ami eleinte még sikerül is. A készítők nagyon jól kihasználták a poénforrást, például a főcímben, ahol elsütötték egyszer a „morning routine” elszúrt változatát is. De az egész évad első felére elmondható, hogy minden részben van néhány nagyon jól sikerült humoros jelenet, vagy elszólás. Hiába, na, egy gyerek sok gonddal jár.

A telefonon éneklő kedvenc sorozatgyilkosunk útjába ezúttal a "Szentháromság" névre hallgató gyilkos kerül, aki rituálészerűen hármasával szedi áldozatait, városról városra haladva. Már az évad közepén kiderül Dex számára, hogy ki is lesz a következő áldozat, így eleinte vegyes érzelmeim voltak, hogy fogják elhúzni mindezt 12 részig. Megoldották, nem is akárhogy.

Azt hiszem, érdemes egy külön bekezdést, vagy akár külön oldalt, külön blogot, külön könyvet, külön akármit szentelni John Lithgow (Űrbalekok, Pelikán ügyirat, Cliffhanger - A függő játszma) személyének, aki valami olyan hátborzongatóan zseniálisan játssza el Arthur Mitchellt, hogy azt nehéz nem magasztalni a végletekig. A kívülről békés, barátságos családapának látszó Arthur valójában egy múlt emlékeitől gyötört, megkeseredett és gonosz gyilkos, aki gyűlöli magát és mindenki mást is. Nem is meglepő dolog, hogy a színész megnyerte például a Satellite-díjat a legjobb mellékszereplő kategóriában, illetve az egyik részért egy Emmy is a jutalma lett.
A 11. rész záróképsorai pedig még jó ideig élénken fognak élni bennem. Amikor Arthur végre rájön, hogy Dexter ki is valójában és az arcába mondja, hogy „Hello, Dexter Morgan”, akkor engem a hideg rázott. A kamera beállítása, Arthur feje és a hangja. Gyakorlatilag hibátlan volt.

Mivel a gyilkos kiléte igen hamar kiderült, és valahogy túl kellett élnie a 12. részig, kellett tehát néhány kevésbé érdekes mellékszál is. Gondolok itt Farrow megölésére, aki valójában teljesen ártatlan volt. Egyszer-kétszer kesergett emiatt a hiba miatt Dexter, de aztán annyiban maradt az egész. Ugyanilyen kissé felesleges dolog volt talán a Ritával való házasságuk válsága. Ez kissé erőltetett volt, de időt húzni megfelelt. Aztán ott volt Debra feleszmélése, mely szerint ő tulajdonképpen a mostohatesójának tette szét a lábacskáját párszor, amikor az első évadban a Hűtőkocsis Gyilkossal szűrte össze a levet. Egyszer kérdőre vonta Dextert, hogy ő tudta-e ezt a dolgot, aztán nagyjából feledésbe is merült, hogy micsoda elcseszett család is ez.

A mellékszereplők ismét hozták a szokásos erőteljes vonalat. Masuka poénjai ültek, bár néha ráerőltethetnék a komolyabb arcot is és nem feltétlenül kéne mindig valamit beszólnia.
Quinnek egyre több szerep jutott, középpontba került az enyves keze miatt, aztán pedig az enyves… hát tudjátok, hogy mije miatt :)
Quinn drága jó barátnőjének a szerepe már kissé megosztóbb. Pozitívum: Ciciiii, soook ciiiciiiii! Negatívum: Az apuci kicsi lánya dolog után kissé húztam a számat, hogy ezt most muszáj volt?! De még itt is rá lehet fogni, hogy kellett ez a kis meglepi is, hogy a végén az egész összeálljon.

A LaGuerta-Angel páros kamatyolása várható volt ugyan, csak kár, hogy nerre a dologra ráerőltetik a sok konfliktust és problémát.
Szellem barátunk, Harry szereplésével én most először vagyok maradéktalanul elégedett. Végre úgy éreztem, hogy hasznos, jó, bölcs volt. Untam már a gyerekkori visszaemlékezéseket és tanításokat.
Lundy visszatért, majd hamar meg is halt. Kicsit tartottam tőle, hogy Debra ettől majd bekattan és az egész évad a depressziójáról fog szólni. Szerencsére aránylag jól viselte, és így legalább ebben az évadban is elfogyasztott két kant.

Ami még apróbb negatívumként maradt meg bennem, az Arthur első elfogása. Ha van valaki, akiről tudjuk, hogy veszélyt jelent a családunkra, tudja a nevünket és hogy hol lakunk, akkor az elsődleges az, hogy kiiktassuk a veszélyforrást. N em pedig fogdába záratjuk magunkat, mert összetűzésbe keveredünk a fakabátokkal.

Az évad utolsó részre – ahogy majdnem a teljes évad – abszolút 10/10-esre sikerült. Mint írtam is, tudtam már, hogy mi lesz a szomorú meglepetés, de őszintén mondhatom, ha nem tudtam volna, akkor az utolsó pillanatig nem gondoltam volna erre egyáltalán. Igyekeztek ugyan felépíteni Dexterben szépen lassan a „megváltozom, jó férj és jó családapa leszek, mert ez a legfontosabb” stílust, hogy aztán még nagyobb legyen a poáfraesés, de engem tényleg meglepetésként ért (volna) Rita halála.

Szerintem egységes a vélemény abban a tekintetben, hogy az eddigi legerősebb évadot kaptuk. Az első olyat, aminek hatása lesz a jövőre és nem pedig valami új fog kezdődni, ahogy eddig történt.