Mangiati vivi! - Eaten Alive! (1980)

Rendezte: Umberto Lenzi

A rendező egy későbbi kannibálos filmjéről, a Cannibal Ferox-ról már volt szó Most lássuk, hogy ennek fényében az csupán egy gyenge újragondolás, vagy egy teljesen más műről beszélhetünk.

Azt hiszem, hogy ennyi kannibál-film megtekintésével a hátam mögött bátran kijelenthetem, hogy három alapvető történetet lehet megkülönböztetni: a felfedezős / kíváncsiskodósat, a katasztrófa túlélőset és a "keressük meg XY eltűnt személyeset. Ez utóbbira példa az Eaten Alive! is.

Szőke csajszit megkeresi a rendőrség, hogy eltűnt a nővére, aki kapcsolatban lehet egy ázsiai bennszülöttel, aki New York utcáin köpőcsövezte le a jónépet. Az összefüggés mögött egy Jonas (Jónás) nevű szektavezért kell sejteni. Remélem eddig minden világos:)

A helyszín most a Dél-Amerikai dzsungel helyett az Ausztráliával szomszédos Új-Guinea, de legyünk egészen őszinték: nem teljesen mindegy? Az európai ember úgysem tud különbséget tenni dzsungel és dzsungel között. Így abba sem tudnék belekötni, hogy élhetnek-e arrafelé ilyen meg olyan állatok. Mindenesetre a kis szöszke megérkezik egyedül (!), de mit ad Isten, rögtön találkozik egy vietnami dezertőrrel, aki egy kis készpénzért boldogan elkíséri a hölgyet a keresett faluba. Onnan viszont elzavarják őket, mivel a a keresett szektavezér a bandájával egy eldugott helyre költözött. Tudjátok: távol a gonosz civilizációtól, egyesülni a természettel, ilyesmik. Még természetes határvédelemről is gondoskodtak: ugyanis a környék csak úgy hemzseg a kannibáloktól.

Oké, tudom, már biztos sokan vártok "rendes" filmkritikákat, lesznek azok is, meg lehet nyugodni:) De egyelőre maradjunk annál az érdekességnél, hogy megint megkeresett egy külföldi kisfilmes, hogy írhatnék a műveiről. Végülis miért ne? Ezúttal ráadásul Ti is megtudjátok őket nézni.

Az urat Davide Melini-nek hívják (tisztára mint valami mágust) és olasz származású. Saját bevallása szerint már dolgozott magával Argento-val is a Könnyek anyja forgatásán, mint rendező asszisztens. Magára a filmre egyébként nem lennék büszke, majd lesz róla is szó. Mindenesetre elsősorban rövidfilmek készítésével foglalkozik. IMDb-n le lehet csekkolni.

Kezdjük is.

The Puzzle (2008)

Maga a film mindössze 5 (!) perces, így baromi nehéz bármit is írni róla. Érdemes megnézni, nyelvtudást sem igényel. Technikailag abszolút rendben van, a zenét nagyon eltalálták. Kár, hogy a végeredményt nézve nem igazán áll össze a kép (jaj, ez fárasztó volt, bocsi). Egyébként ezt egy nap alatt vették fel 300 eurós költségvetésből, amire a készítők nagyon büszkék. Nem akartam letörni a kedvét, azzal hogy mutattam be már izgalmasabb magyar műveket is, amik vélhetően fele annyiból készültek:) De sebaj.

Az a speciális helyzet állt elő, hogy megkeresett a Fatal Pictures producere, egy bizonyos Zach Green, hogy ugyan nézzem már meg legújabb kisfilmjüket és írjak róla egy kritikát, ha nem nagy kérés. Azonban én a filmet egy zárt, jelszóval védett linken keresztül nézhettem meg, és megígértem, hogy ezt nem adom ki. Így viszont fogalmam sincs, hogy Ti hogy fogjátok majd megnézni. Bár gondolom a többség elég ügyes az ilyesmiben:)

A Familiar egy olyan 20 perces darab, ami arról szól, hogy háromtagú családban a már kissé koros anyuka még szeretne időben teherbe esni. Apuka viszont nagyon nem szeretne még egy gyereket, épp elég baj, hogy huszonéves lánya még velük él. Viszont töke nincs ahhoz, hogy ezt megbeszélje szépen a nejével face to face, ezért afféle abortusz tablettákat adagol be szerencsétlen feleségének.

Mint az látható, a film első fele sokkal inkább megfelel egy szocio-drámának, mintsem horrornak. Míg egy ponton ez az egész ki nem fordul magából, és egy már-már Cronenberg szintű bio-horror nem tárul a szemünk elé. Hogy ez minek köszönhető, azt nem lőném le.

Az alábbi szokatlanul hosszú írást Balint_bacsi nevű olvasónk küldte, amit ezúton is köszönünk! A film nekem is megvan és a kritikával egyet is értek, nagyjából én is ennyire értékelném. Úgy hogy erről nekem már nem is kell írnom:) Még annyi, hogy sokan beválogatják a legbetegebb filmek közé, ami azért erős túlzás, de tény, hogy vannak húzós pillanatai. Az utolsó negyed óra meg EPIC.

Meghallgatás - Audition / Odishon (1999)

Rendezte: Takashi Miike

A japán filmipar európai szemmel nézve eléggé megosztja a nagyérdeműt. Az kétségtelen, hogyha perverz, vagy beteg mozit keresünk, hamar megtaláljuk az ő piacukon kedvencünket, persze, csak ha nem zavarnak a kikockázott nemi szervek... De hiba lenne beskatulyázni a stílusukat, mert művészfilmek, vagy para-horrorok garmadáját is kitermelték már, amikben szinte kötelező a fekete hajú kislány ugyebár...

Nem feledkeztem meg rólatok:) Csak zűrös napon vagyok túl és a netem is állandóan behal. Na de lássuk, hogy most mit hoztam nektek.

A film egyike volt az első beszámolóimnak, így külön kedves számomra. Nem mellesleg kötelező darab. Érdemes beruházni rá, mert egyes helyeken már 3-400 forintokért árulják. A folytatása már felejthető darab.

Sajnos ezt is letiltották, úgy hogy ezúttal is csak egy linket tudok mutatni:

LINK

Rég volt szó gialloról, ami nem véletlen, hiszen az olvasók többsége nem szereti. De szerencsére azért vannak itt is rajongói a műfajnak. Éppen ezért szeretnék minden igényt kielégíteni, úgy hogy tessék.

My Dear Killer / Mio caro assassino (1972)

Rendezte: Tonino Valerii

A spagetti western-veterán Tonino mielőtt leforgatta volna a hazánkban is a mai napig népszerű Terrence Hill-féle a Nevem: Senkit, jó olasz rendezőhöz méltán kipróbálta magát a gialloban. Az eredmény nem vészes, pláne első próbálkozásnak, de rengeteg gyermekhibát vonultat fel.

A kezdés üdvözítő, hiszen végig nézhetjük, ahogy egy mocsár közepén álldogáló öltönyös fickót lefejeznek egy markológéppel. A nyomozás látszólag pofon egyszerű, hiszen az elkövetőről jómunkásember lévén minden információ adott. Aztán őt is megtalálják holtan, na innen kezd érdekesé válni igazán a sztori. Bravúros ötlet volt az, hogy a nyomozás keretében elindul egy régebbi lezáratlan ügy feltárása. Ami meglehetősen tragikus, hiszen egy elrabolt, majd halálra éheztetett kislányról szól.

A történet előrehaladtával a gyilkos szépen sorjában kinyír mindenkit, akinek csak egy kicsit is köze lehetett a gyermekrabláshoz, na nem úgy. Így a Napnál is világosabb, hogy a két tettes ugyanaz, és hogy minden összefügg mindennel. Az külön mulatságos, hogy a hajsza a perdöntő bizonyítékért voltaképpen mi is...

A következő darab egy igazi ínyencség lesz, amibe belezsúfoltak mindent amit csak el lehet képzelni: vér, szadizmus, bestialitás, homoszexualitás, erőszak, csöcsök, pisiszex, hippik, heroin, keresztre feszítés és vérfertőzés. Gondolom már csorog is a nyálatok:) Akkor kezdjük is.

A halál szigete - Island of Death / Ta paidia tou Diavolou (1975)

Rendezte: Nico Mastorakis

A helyszín egy eldugott kis görög sziget, ami zsúfolásig van templomokkal. Ősz van, ami itt a természeti adottságoknak hála nem igazán látszik. Az viszont már feltűnő, hogy ebben az évszakban jön egy fiatal angol házaspár. Átlagos szerelmespár benyomását keltik, akik csak szeretnének kikapcsolódni. Beszélgetnek a helyiekkel, miegymás. Aztán a férj egy nyilvános telefonfülkében magáévá teszi nőjét, miközben az anyjával telefonál és közli vele, hogy épp mit is csinál. Na ez már beteg! És még csak most kezdődött a film... Továbbá kiderül, hogy galambocskáink mégse olyan ártatlanok, mint amilyennek látszanak, mert egy feka zsaru lehallgatja a beszélgetést és nyomukba ered. A halál szigetének egyik fő problémája -az igénytelenség- már itt megmutatkozik. Ugyanis a rendőrünk csak annyit tud, hogy egy kis görög szigeten vannak a keresett személyek, de ő egyből rájuk talál! Remélem most képzeletben előttetek van Európa térképe és értitek a problémámat...

De haladjunk. Ugyanis a gerlékről kiderül, hogy szadista gyilkosok, akik imádják lefotózni tetteiket. Kedvenc módszerük az, hogy az egyik elcsábítja az áldozatot, a másik lefotózza, aztán jöhet a trancsír. A módszerek roppant változatosak, kár, hogy néhol kifejezetten röhejesek. Az egyik legneccesebbet ráadásul kétszer is elsütik: egy kötelet akasztanak az áldozat nyakába, az meg hirtelen "magatehetetlen lesz". De azért vannak hátborzongatóak is, mint pl. a festék itatása, vagy lefejezés egy buldózer segítségével.

Múlt héten elmaradt a szombati mozi matiné (igaz, nem is hiányoltátok), úgy hogy újfent egy eredeti darabbal kedveskedek. Mint maga a cím is sejteti, ez egy szimpla horror-vígjáték, tele kéjsóvár leszbikus vámpírral. Igazi agymenés, kár hogy a poénok 90%-át a pufi csávó szövegei adják. Egyszer érdemes megnézni, de lehetett volna belőle többet is kihozni.

Még a múlt héten lehetőségem volt ingyen megtekinteni Cronenberg legújabb filmjét, a Veszélyes vágyat. Abban a hiszemben ültem be rá, hogy egy olyan thrillert fogok kapni, amiről esetleg írhatnék is. Ez sajnos nem így lett, ugyanis ez egy dráma, rengeteg szövegeléssel és elfojtott szexualitással. Nem egy rossz darab, de semmi köze a mester korai munkáihoz. Lássunk is egyet abból az időszakából, amikor a párbeszédek helyett a gusztustalan effekteket helyezte előtérbe.

Agyfürkészők - Scanners (1981)

Rendezte: David Cronenberg

A cselekményekbe rögtön bekapcsolódunk, ahogy egy csapat ballonkabátos gyanús alak leteper egy szerencsétlen hajléktalant, aki egyszerűen rosszul lett, mert ránézett egy nőre. Aki még rosszabbul lett. Kiderül róla (amit még ő maga sem tudott), hogy ő az emberiség egy ritka csoportjába tartozik, a "fürkészők" közé. Nekik amolyan telepatikus képességeik vannak, akik tudják irányítani az emberek akaratát, pusztán gondolatokkal. Most pedig a kormány szeretné felhasználni egy megoldandó probléma orvoslására, ugyanis...

Ezzel párhuzamosan egy "über-fürkész" beférkőzik a szupertitkos központba, majd megöl néhány ügynököt, ezzel demonstrálva hatalmát. Az illetőt egyébként nem más alakítja, mint Michael Ironside (Emlékmás, Gyilkos felvonó), akinek elég a nevét kiírni, és máris tudjuk, hogy ő lesz az aktuális rosszfiú. Szegényke nem tehet róla, hogy ilyen zord fizimiskával áldotta meg az ég. Külön érdekesség, hogy itt még volt haja, amivel engem Jack Nicholsonra emlékeztetett.

Kísérletképpen most úgy posztolok ki egy vendégkritikát, hogy hozzáfűzöm egy sajátomat. Fő a változatosság ugye. Ezúttal Lucio Fulci két filmjéről lesz szó, a rendszeres olvasók tudják, hogy nem igazán szimpatizálok a munkásságával, vagy legalábbis a személyi kultuszával. Az írás egy nagyon régi törzskommentelőnk, hErpEsz (újabban dr. hErpEsz) küldte be, ezúton is köszönjük! Kezdjük is talán az övével. Előre szólok, hogy eléggé spoileresre sikeredett (egy bekezdést utólagos engedelemmel ki is vágtam emiatt)!

The Sweet House of Horrors - La dolce casa degli orrori (1989)

Fulci művészete eddig is fényévnyi távolságban volt tőlem, de ehhez a borzalomhoz képest még egy zs++os óriáskroki vs szuperboa-típusú trágya is szuperprodukció! A sokkot Fulci 1989-es "A horror édes háza" című műve (?) okozta. Átkozom a napot, amikor időt pocsékoltam az életemből erre a szemétre.

Bevallom: a film végéig fel sem tűnt, hogy a rendező úr produkciójához van szerencsém, mert már maga a főcím is olyan unalmas és vontatott az idegtépő főcímzenével együtt, hogy elegánsan áttekertem. Már pedig a szóban forgó szörnyűséget Fulci nemcsak rendezte, hanem írta is. Aki jót akar magának, az SOHA-SOHA ne nézze meg, max az ellenségének mutassa meg, ha kínozni vagy vallatni akarja.

Adott egy romantikus olasz (?) kúria, és egy maszkos betörő. Konkrétan nem derül ki, hogy miért alakult így, úgyhogy feltételezem: ki akarja rabolni a házat. Lényeg a lényeg, hogy a betörő és a háziak időben és térben összefussanak, hogy aztán kibontakozhasson a cselekmény. Pechére hazajönnek burzsujék, akiket megöl: a fickónak egy oszlopnál ripityára töri a koponyáját a kötelező dulakodást követően, az asszonynak pedig valami klopfoló alkalmatossággal kiugrasztja a szemgolyóit és betöri a homlokát (majd autóbalesetnek rendezi meg).