Sokan elfelejtik, vagy csak el akarják felejteni Romero Holtak naplóját, pedig (tudtommal) ez volt az első élőhalottakat felvonultató alkotás, ami ál-dokumentarista módon lett filmezve, vagyis az operatőr maga is színész és aktív részese az eseményeknek. Ennek következtében nincsenek külső felvételek, nagy horderejű vágások. Az egész azt az illúziót kelti, mintha ez tényleg megtörténhetett volna, persze azt senki egy percig nem hiszi el, hogy ez maga a valóság. Igen, tudom, hogy a nem sokára következő [REC] hamarabb készült el, de Romero már sokkal előbb nekikezdett a munkálatoknak.

Mivel a Holtak Naplójáról már írtam, sőt még a papírtokos változatát is bemutattam, így következzék a...

A könyv (1999)

Akartam valami frappáns bevezetőt, de nem volt hozzá ihletem, úgy hogy inkább csapjunk egyből a szusiba.

Szóval a Battle Royale eredetileg egy nagyon jó, 18-as karikás japán regény. Nem, nincs benne se erőszak, se bukkake, semmi ilyesmi. "Csupán" tömény, változatos erőszakos gyilkosságok. Az írója pedig Takami Kósun. Meglepő módon az írónak ez az egyetlen könyve, lehet, hogy úgy gondolta, hogy a csúcson kell abbahagyni (rossz vicc volt, tudom). Pedig szívesen olvasnék tőle mást is, bár a Truancy eléggé hasonlít rá, remélem azt is megfogják egyszer filmesíteni.

A történet elég egyedi, bár sokan egy japán Legyek Urának tekintik, persze pozitívumként. Egy alternatív valóságban játszódik, egy fiktív távol-keleti országban, amit úgy képzelhetünk el, mintha anno a fasiszta japán állam bekebelezte volna fél Ázsiát és militarista diktatúrával uralkodna mindenki felett. Ez a rendszer persze zsarnok és gonosz: nem kíméli az ellenszegülőket, másképp gondolkodókat. Olyan szinten, hogy pl. a jó öreg rock 'n' roll is tiltott.

Bohócok. Mindenki ismeri őket: kifestett arc, tarka ruha, piros (krumpli-)orr és keménykalap. Egy cirkuszt egyszerűen nem lehet nélkülük elképzelni, ők a legmeghatározóbb alakjai. De kik is ők valójában? Vajon miért olyan gyanús nekünk az állandó jó kedvük és töretlen optimizmusuk? Elárulom: azért mert legtöbbjük vagy pszichopata, vagy természetfölötti lény vagy egyenesen földönkívüli. Úgy bizony. Nem hiszitek? Pedig a most következő kordokumentumok alátámasztják felvetésemet.

Halálosztó bohócok - Clownhouse (1989)

Rendezte: Victor Salva

A rendező neve ismerős lehet, hiszen a leghíresebb alkotásai az Aki bújt, aki nem 1-2, amik bár a közepesen nézhető kategória, mégis jobbak, mint ez. Hiába a csalogató magyar cím, itt nincs másról szó, mint három fiútestvér vergődéséről. Akiket meglátogat három bohócnak öltözött elmegyógyintézeti szökevény. Tudom, ez most egész jól hangzik, de ne tévesszen meg ez titeket.

Mi a legnagyobb baj a filmmel? Az, hogy jóformán vérmentes és erőltetett. Semmi kreativitás nincs a halálnemekben, amit elvárnánk egy ilyen kaliberű alkotástól. Ráadásul kedves kis pszichopatáink még némák is, amit elég nehéz elképzelni. Arról nem is beszélve, hogy mi a fenét tudnak szenvedni néhány kölyökkel, miért kell lopakodniuk és pszichológiai hadviselést alkalmazniuk? A legkisebb srác meg amúgy is fél a bohócoktól, így az egész történet izzadságszagú. Az ember kínjában néha fel tud nevetni, de ennél többet ne várjunk. Bár valami csoda folytán még se torkollik teljes unalomba, azonban a kötelező kliséket nem ússzuk meg. Kár érte, ezt sürgősen remake-elni kellene.

Értékelés: 3/10

Gondoltam vigyünk megint egy kis színt eme oldalra egy jópofa szavazással. Engem ugyanis nagyon érdekelne, hogy szerintetek melyik gyilkológép a kedvencetek. Különben is, nem sokára választások, az emberek meg már annyira szeretnének ikszelni, hát tessék:)

Persze nem lenne igazságos egy igazi klasszikust, egy '80-as években kreált maszkos gyilkossal összehasonlítani, ezért három fordulót hirdetek.

Íme az első, amiben jószerével a '30-as évek teremtményei küzdenek meg egymással:

Már korábban is párbajoztattam a hasonló filmeket, először a két azonos címűt, aztán a két egyaránt harmatgyenge nagyon-nagyon tini-horrort. Most azonban a nemek harcáé lesz a főszerep: a gyilkosok itt az ágyékunk között találhatóak. Az "összecsapás" jogos, hiszen elméletileg mindkettő horror-vígjáték, de sajnos egyik sem az, erre majd kitérek részletesebben. Nosza, let's fight!

Mély harapás - Teeth (2007)

Rendezte: Mitchell Lichtenstein

Bár maga az alapfelvetés vicces, hogy egy tinédzser lánynak, aki önmegtartóztatást fogadott (erénygyűrű), annak fogak nőnek ott, mégsem nevezhetjük ezt az alkotást egyszerűen horror-vígjátéknak. Igaz, van benne 1-2 poén, de ennyit akármelyik más filmben találhatunk. Nem, kérem itt többről van szó: ez egy zseniális horrorba oltott dráma. Maguk a fogak másodlagosak, itt egyszerűen arról van szó, hogy a pasik mekkora egy szexmániás állatok. Ezzel sajnos átestek a ló másik oldalára: jóformán nincs pozitív férfi karakter, még az apuka sem az. Azonban mégsem hozhatok párhuzamot az Antichristtel, hiszen Trier kerek-perec megmondta, hogy NŐ az eredendően gonosz, itt szerencsére nincsenek ilyen messzemenő következtetések.

Szóval a történetről elég annyit, hogy a mi kis vagina dentatásunk akármelyik pasival találkozik (még a nőgyógyászát is beleértve!) egyszerűen megbolondul és rögtön valami szexuális jellegű tevékenységet akar vele. Aztán persze elég hamar megbánják. Szegény lány meg természetesen kétségbe van esve, de nem csak a fura testi elváltozása miatt, hanem úgy általában a férfiaktól is. Egy igen szép jellemfejlődésnek lehetünk tanúi, amit nagyon sok körülmény befolyásol, maguk a mellékszálak is érdekesek. Elég, ha csak a mostohatestvérére gondolunk, akinek fóbiája van a nunitól, ezért barátnőjét csak a hátsó bejáraton keresztül látogatja.

A cím kicsit csalóka, hiszen a most következő filmek közül csak egy az, ami 2000 után készült, akkor mégis mire fel? Azért, mert a német horrornak tekintélyes múltja van, elég, ha csak a korszakalkotó Nosferatu-ra (és a többi expresszionista alkotás), vagy annak a remake-jére gondolunk. Sajnos a következő művek egyike sem tudta hozni ezt a színvonalat.

Der Fan (1982)

Rendezte: Eckhart Schmidt

Ez az a film, aminek ha az utolsó tíz percét levágnánk, akkor csak egy sima, unalmas, nyugat-német drámát kapnánk. Ellenben a készítők többet akartak, ezért a befejezése elég véres lett. Éppen ezért muszáj lesz spoilereznem, különben nem értenétek, hogy mi a francot keres ez itt.

A történet elég egyszerű: van egy középiskolás diáklány, aki halálosan (tessék komolyan venni) beleszeretett egy "R" nevű, világhírű német popsztárba. Annyira szerelmes, hogy rendszeresen ír neki levelet, nem érdekli az iskola, meg úgy a többi ember se. Aztán egyszer csak erőt vesz magán és nekiindul stoppal, hogy élőben is találkozhasson szerelmével. Az idáig tartó felvezetés elég unalmas és hosszú, ezért a rendező úgy kompenzált, hogy az énekes rögtön kiszúrja szegény lányt a tömegből, majd magához édesgeti.

Mondanom se kell, a fiú csak üríteni akar, a lány csalódott, ezért meggondolatlanul megöli választottját. Majd feldarabolja, kisüti, megeszi, végül a csontokat ledarálja és szétszórja. Igen, kb. ennyi a véres rész benne, az sincs kellő mértékben kidolgozva, nem elég sokkoló, hogy kontrasztot teremtsen az eddigiekkel. Persze '82-ben nyilván ezt másképpen gondolták, de attól még a film 3/4-e merő unalom.

Nem lehet azonosulni a főszereplővel, nem tudom elfogadni, nem tudom megérteni. Ha meg ez hiányzik, akkor az egész film érdektelenségbe csap át. Lehet, hogy a női nézőknek bejön, mivel ők tudják milyen fiatalon rajongani egy-egy hírességért, de ez nekem akkor is "üres" volt.

Ezzel a bejegyzéssel már vagy kb. másfél éve tartozok. Restellem, de nem is nagyon hiányolta a nagy közönség:) Az első rész itt. Mivel ezek klasszikusok, és a többség úgyis látta és/vagy olvasta őket, ezért nyugodt szívvel fogok spoilerezni, előre is bocsánat.

Cujo (1983)

Rendezte: Lewis Teague

Egész hű a könyvhöz, igaz, nincs annyira túldramatizálva és a mellékszereplők problémái sincsenek annyira előtérbe helyezve. A történet igen egyszerű: egy bernáthegyit, Cujot, megharapja egy denevér, majd veszett lesz és mindenkire rátámad a lakóhelyének a környékén. Igazából ez így önmagában kevés lenne. A lényeg leginkább azon van, hogy egy anyuka, meg a kisfia milyen megpróbáltatásokon megy át. Tekintve, hogy egy autóban rekedve várják a segítséget, a tűző napon.

A könyvben izgalmasabb az egész történet, vászonra vetítve azonban nem lehetett sok mindent kihozni belőle. Már csak azért sem, mert az idő múlása papíron sokkal feszültséggel telibb, addig képkockákon ez baromi unalmas lehet. Jó, itt egész jól bántak az arányokkal, de ettől még nem egy sokszor nézős darab. Igazából szerintem nem is kellett volna erőltetni. Lényegi különbség, hogy a filmesek nem merték megölni a végén kissrácot, had legyen happy end...

Értékelés: 6/10

A hétvégén sajnos nem tudtam írni, mivel betegeskedtem, de így legalább jutott időm egy pár filmnek a megtekintésére. Kicsit tematizáljunk, és akkor kapunk három falsúlyos művet frank földről. Érdekesség, hogy mindegyikben "erős" nők a főszereplők, nem tudnám megmondani, hogy ennek mi lehet az oka.

1. A betolakodó - A L'interieur / Inside (2007)

Rendezte: Alexandre Bustillo és Julien Maury

Sokan írják, hogy a francia horror születését a már általam is publikált Magasfeszültséghez lehet leginkább kötni (nahát, már itt is két nőről volt szó...). Ezzel elindult valami, ami ebben a filmben teljesedett ki leginkább.

Előre leszögezném: A betolakodó tökéletes. Minden benne van, ami csak jóvá tehet egy horrort: feszültség, dráma, gore, vér és nem erőltetett fordulatok. A színészek hitelesek, a cselekmény nem ül le egy percre sem, csak úgy visz magával. A rendezés és az operatőri munka is nagyon korrekt. Aminek sötétnek kell lennie, az sötét is, nem úgy, mint sok amerikai filmben, ahol szinte reflektorok vannak az elhagyatott erdőkben...

Miről is van szó? Egy özvegy kismamáról, aki a karácsonyt egyedül akarja tölteni, ami valahol érthető is. Csak hogy, lesz egy nem túl kellemes látogatója, aki igényt tart a gyerekre. A történet kb. ennyi, ha többet írok, az már spoiler. Többet nem is tudnék ehhez hozzáfűzni, be kell érnetek ennyivel. A lényeg, hogy ezt látni kell és kész. Ráadásul hazánkban is lehet kapni DVD-n, mindössze 990-ért, bár igaz, magyar szinkron nincs rajta, de lehet, hogy az csak rontana, mint sok más jó filmen. Ritkán adok maximális pontszámot, most ennek is eljött az ideje.

No, ha már a legutóbbi posztommal már megszellőztettük a Karácsonyt, miért ne ugorhatnánk egyből a következő évre? Lássunk néhány trailert, amik ígéretesnek tünnek.

1. Daybreakers

Várható premier napja: 2010. Január 8.

Így rögtön az elején egy film, ami igyekszik gyorsan meglovagolni a (még) divatos vámpírtémát, nem is akárhogy (itt zárójelesen megjegyezném, hogy addig divatos is lesz, amíg le nem cseng az Alkonyat harmadik része). A trailer vegyes érzelmeket kelt az emberben; egyrészt látványosnak és pörgősnek ígérkezik, másrészt meg engem eléggé emlékeztet a Pengére. Mindenesetre biztató, hogy Sam Neill szerepel benne, és ha ő egy horror filmben játszik, akkor az általában jóra is sikerül.

Manapság egyre divatosabb egy-egy régi, nagy sikerű filmnek az újragondolása, ami persze sokkal fogyaszthatóbbá teszi ezeket a filmeket, hiszen a technikai fejlődések nagyon gyorsan mennek végbe. Sajnos a legtöbb esetben nem tudják visszaadni az eredeti hangulatot (sem), de vannak ügyes próbálkozások is. Vegyük számba, hogy eddig miket dolgoztak fel, és hogy még mik jönnek, jöhetnek.

Amik már áldozatul estek:

1. Ómen (1976) Rendezte: Richard Donner --> Ómen (2006) Rendezte: Joel moore

Szerintem erőltetett ötlet, hogy csak azért gondoljanak újra, egy igazi klasszikust, mert hogy akkor kijöhet a 06.06.06 dátum, és hogy az mennyire izgi. Na jó, tény hogy a kerek 30 év is csábító. Az IMDb-n 5.4-en áll, ergo nem olyan rossz próbálkozás volt, igaz, én (még) nem láttam, így nem tudok sokat nyilatkozni róla.