„Akinek elég bátorsága és türelme van ahhoz, hogy egész életében a sötétségbe nézzen, elsőként fogja meglátni benne a fény felvillanását.“
Dmitry Glukhovsky a kortárs orosz irodalom egyik legérdekesebb alakja, a Metró 2033 című regénnyel robbant be a köztudatba. A könyv rövid idő alatt hatalmas népszerűségre tett szert, tavaly óta szerencsére magyarul is olvasható.
A regény egy posztapokaliptikus világban játszódik. Egy atomfegyverekkel vívott háború után Moszkva szellemvárossá változott. Csak azok élték túl a nukleáris csapást, akik időben le tudtak menekülni a metróba, ami a világ egyik legnagyobb atombunkere. Hogy ezt a nukleáris csapást ki indította, miért tört ki a háború, és mi lett a világ többi részével, azt senki nem tudja. Még az sem egészen biztos, hogy mikor játszódik a regény cselekménye – az egyedüli támpont a címben megjelölt dátum, és az, hogy élnek még a metróban emberek, akik emlékeznek a fenti világra.
A régi felszínre. Mert az új már csak nyomaiban emlékeztet rá. A radioaktív háttérsugárzás miatt életveszélyes akár egy percet is a felszínen tartózkodni. A levegő mérgező, a nap perzselően éget, minden sugárfertőzött. A város romokban hever, a romok között pedig új, mindennél veszélyesebb életformák jelentek meg. Az ember számára nincs maradás.
A metróba menekült emberek idővel alkalmazkodtak az új életkörülményekhez. Az eltelt évek alatt egészen sajátos társadalom alakult ki: minden egyes metróállomás kis, önálló városállamként kezdett funkcionálni. Ahogy a metróba is különböző emberek menekültek le a kataklizma során, úgy az állomások is többféleképpen alakultak. Némelyik demokratikus, van, amelyik autoriter. Kereskednek egymással, szövetségeket kötnek, háborúznak. A metróalagutak sötétjében újraéled a kommunizmus és a fasizmus, a Hanza kereskedőszövetsége, de az emberi tudás fennmaradásáért küzdő Polisz is. Sokat elmond a viszonyokról, hogy az emberek fizetőeszközként töltényeket használnak. Glukhovszky kíméletlen kritikát fogalmaz meg az egyes rendszereket bemutatva, de leginkább az ember önpusztító magatartását ostorozza.
A legnagyobb veszélyt mégis a kívülről érkező fenyegetések jelentik az emberekre. A regény főhőse, Artyom egy VDNH nevű állomáson él, amely a metró határán található. Az állomás lakói folyamatos rettegésben élnek, mivel egyre gyakrabban támadják meg őket a feketéknek nevezett lények. Ezek a lények csupasz, fénylő fekete bőrükről kapták a nevüket. Senki nem tudja honnan jöttek, csak egy biztos: a VDNH egyetlen lakója sincs biztonságban, s ha az állomás elesik, az egész metró veszélybe kerül. Atryom azt a feladatot kapja, hogy menjen a Poliszba és kérjen segítséget a harchoz. A regény lényegében az ő utazását meséli el. Artyom egy fiatal fiú, még a felszínen született, de már a metróban nőtt fel. Így a fenti világot már ő is csak elbeszélésekből ismeri. Az olvasó vele együtt fedezi fel a moszkvai metróhálózat sötét legendáit, s láthatja, hogyan válik a fiú ezernyi veszély közepette férfivá.
Bár a regény meglehetősen komplex és több jelentésréteget is játékba hoz, végig nagyon olvasmányos marad. Úgy mutatja be a metró sokszínű társadalmát és Artyom jellemfejlődését, hogy közben marad ideje ironizálni az emberi ostobaságon és önpusztító magatartáson. A végtelennek tűnő út során remekül megférnek egymás mellett a horrorisztikus elemek és a mély filozófiai gondolatok. Mindez úgy, hogy a történet egy kicsit sem erőltetett. Glukhovskynak sikerült létrehozni egy olyan világot, ami él és lélegzik: bármennyire sötét és kegyetlen a jövő amit elképzelt, az elbeszélés végig hiteles marad.
Érdekesség, hogy a regény először az interneten jelent meg, s a szerző a végső (nyomtatott) változat készítése során figyelembe vette az olvasói reakciókat is. (Az első verzió egészen másképpen végződött volna. Interjú a szerzővel itt és itt. Vigyázat SPOILER!) Így a könyv egyfajta interaktív kísérletként is funkcionál. A regény alapján egy nagysikerű számítógépes játék is készült. A mű folytatása már kapható magyarul is, Metró 2034 címmel jelent meg.
Friss kommentek